Feljegyzések a fotelből – nem lettünk okosabbak
Amikor elvállaltam, hogy a mérkőzések után egyből leülök a számítógép elé és megpróbálom leírni az érzéseimet, a gondolataimat, nem sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz. Főleg a nyitó mérkőzés után, amikor oldalakon át tudtam volna repülni a szavak szárnyán. Aztán a folytatás egyre nehezebb lett.
A Nyírség után még megpróbáltam egy erőltetett asszociációval kisiklott expresszhez hasonlítani a csapatot, majd a Paks elleni döntetlen már figyelmeztető volt, de akkor a Szentély hangulata annyira elvarázsolt, hogy nem nagyon vettem észre a ránk szakadt realitásokat. A Vasas ellen már maga volt a csőd, de akkor a mérkőzés után még úgy éreztem, ha én is beállok a „lábtörők” táborába, akkor pillanatok alatt el fog illanni minden, amiben eddig hittem.
Nem tehetek róla, utálok csalódni. Nagyon nem szeretem azt, ha valamiben nagyon hiszek, arról kiderül, hogy egyszerű illúzió, egy könnyed lufi, mely vagy kipukkad, vagy a legkisebb szellőtől messzire száll. Tisztában vagyok azzal az örök igazsággal, hogy az életünk java része képzelgésekkel telik, és néha úgy suhannak el előttünk, mint a fák vezetés közben. Néha pedig megszédülünk, ha valamelyik álmunk valóra válik és tudjuk, ez a pillanat több, mint elröppenő illúzió. Az elején tényleg megszédültünk és azt hittük, hogy ezzel minden vágyunk valóra is válik, de be kell látni, tévedtünk.
Tegnap este, a Haladás otthonában sem lettünk okosabbak. Néhány kérdésre talán választ kaptunk, de arra, hogy valaha is utolérjük-e az elszálló lufikat, még nem. Annak ellenére, hogy nem is vártam túlságosan sokat, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, még talán örülök is az elért eredménynek. Legalább nem kaptunk ki, legalább most nem kell a sebeket tovább nyalogatni és nekem sem kell olcsó dramaturgi csavarokkal magyarázni azt, amit már szinte senki sem hisz el. De magamról tudom, néha jó belekapaszkodni a remény legkisebb szalmaszálába, de ha túl sokat markoltunk belőlük, az bizony könnyen hazugsággá válik. Odáig meg a Fradival kapcsolatban sem akarok elmenni.
Ahogy eddig, így szakmai értékelésekbe most sem nagyon akarok belemenni, bár ahhoz, hogy megnyugtassam saját magam, néhány mondatot írnom kell róla, mert az igaz, hogy nem lettem okosabb, de néhány dolgot sokkal tisztábban látok. Első a kapuskérdés. Holczer után Megyeri kapott bizalmat, és bár voltak megingásai, nem fenyegetett infarktusközeli állapot, amikor kapunk felé ment a labda. Kulcsár kérdése egy külön tanulmányt érdemel, mert tehetséges, ügyes játékossá válhatna, ha Davison végre ott játszatná ahol kéne, egy sorral előrébb. Csatársorunk továbbra sincs, mindenki Pistája egy külön rejtély, őt talán már Chris Carter sem tudná megfejteni, pedig ő biztos abban, hogy az igazság odaát van, de az X Akták soha be nem fejeződő epizódjai is bizonyítják, néha a rejtélyek sokkal talányosabbak annál, hogy mi valaha is megértsük őket.
Ezek után óhatatlanul vetődik fel a kérdés: és vajon mi van Bobby Davisonnal? Ha ma is lesz róla „népszavazás”, biztosan többen lesznek a fehér zsebkendőt lengetők, mint azok, akik még elhiszik róla, hogy életet tud lehelni a csapatba. Pedig, ha reálisan nézzük a Haladás elleni meccset (és itt a realitáson a statisztikát értem), akkor közelebb álltunk a győzelemhez. Jobbak voltunk labdabirtoklásban, és többet lőttünk kapura, azt többször találtuk el. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy a labdabirtoklást lehet egyszerűen csak tehetetlenségnek nevezni, és igazából nagy helyzetünk nem is volt. Jó lett volna, ha a szakmai stáb bele tud nyúlni a mérkőzésbe és észreveszi, hogy a kispadon vannak olyan játékosok, akik a hajrában hozzá tudtak volna tenni a mérkőzéshez, de azt már tudjuk, hogy az edzőnk még nem tanult meg cserélni.
Akkor most okosabbak lettünk vagy továbbra is csak próbáljuk megfejteni azt a zuhanást amit a csapat hetek óta produkál? Mivel nem vagyok Csernus Imre és saját magam agykurkászásán kívül másra nem is nagyon vállalkoznék, így továbbra is gyötör az a kérdés, amire nagyon szerettem volna a tegnapi mérkőzés után választ kapni, de sajnos megint nem lettem okosabb.
A végén jó lenne valami okossággal zárni, az eddig jegyzeteimhez hasonlóan bizakodni, de tudom azt is, hogy általában könnyebb okoskodni, mint tenni, és sokkal nehezebb főzni, mint enni, ezért most inkább megmaradok annál, hogy reménykedem abban, hogy hétvégén, a Kaposvár ellen már okosabbak leszünk.
Csak azt ne kérdezze senki, hogy milyen irányban, mert arra még talán Scully ügynök sem tudná a választ.
(Lalolib)
3 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelből – nem lettünk okosabbak bejegyzéshez