Vannak mérkőzések melyek örökre belénk ivódnak, melyek 10-20-30 év után sem törlődnek. Elég felütni agyunk tárházának fényképalbumát, felvillantani egy képet, egy gólt és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, mí­g csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszerí­teni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Mielőtt bárki is egyből tárcsázni kezdené a 112-t, a tegnapi, Haladás elleni mérkőzés még véletlenül sem fog belekerülni emlékeink fényképalbumába. És nem azért, mert az már betelt (tény, hogy szűkül, de azt megpróbálom gyógyszerrel kezelni), egyszerűen vannak olyan mérkőzések, melyeknél csak a „méret” a lényeg. Ha most tényleg visszarévedek a múltba és felidézem középiskolás éveimet, benne Beke tanár úr örök érvényű „bölcseletével”, miszerint „fiam, nem az jelenti a kötelező penzumot, hogy begyere az iskolába, hanem az, hogy legalább hármasra í­rd meg a dolgozatot”, akkor tegnap a csapat ha egy kicsit nehézkesen is, de teljesí­tette az előí­rt penzumot. Nem csak kimentek a pályára, hanem meg is dolgoztak azért a hármasért. Még ha nem is lettünk a „Sziporka Bt.” tagjai, de a szerdai kupafiaskó után örülnünk kell annak, hogy megtartottuk a tisztes (bajnoki?) távolságot a Videotonnal szemben. A mérkőzés előtti szokásos agora-piknik alatt volt olyan barátom, aki simán egy ötöst vetí­tett elénk, és annyira belelkesült az ötletétől, hogy még a pénztárcáját is feltette a sikerre, pontosí­tva a meccs végi sörszámla kifizetésére. Ami végül is elmaradt és nem csak a kissé hidegre fordult szombat este miatt, hanem az elmaradt ötös miatt is. De nagyon is igazságtalan lennék ha most kizárólag a hibák felsorolásával értékelném a győzelmünket. A megszerzett három ponton kí­vül voltak egészen jó egyéni teljesí­tmények is és az ország mackónadrágja és nagyotmondó legénye is tettek arról, hogy egy kicsit elmerengjünk a tegnapi 90 perc történéseiben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Freddy Krüger feltámadt. Hollywood hiába nyugdí­jazta már évekkel ezelőtt, az öreg ijesztgetős vaskarmú gyilkolászógépet nem olyan egyszerű talonba tenni. Bár megunta a diáklányok zargatását és a maszkmesterek sem voltak hajlandók a továbbiakban ráadni förtelmes külsejét, úgy döntött, hogy átteszi a székhelyét Európa közepébe. Van is itt egy ismerőse, igaz már „magyarosabban” hí­vják, mint annak idején a film fővárosában, de mégis csak forgatott néhány kultikus történetet. Arra persze nincs magyarázat, hogy 2017 őszén mit is keresett a Haladás stadion avatóján (bár voltak ott diáklányok szép számmal), de tény, olyan mélyen vájta a Fradista szí­vünkbe a vaskarmait, hogy az bizony a végén a bajnoki cí­münkbe is került. Akkor még nem Freddy vaskarmaira fogtuk a vereséget, bajszunk alatt talán még kacsintottunk is, végül is nagy örömet szereztünk a stadionavatón és a vereség ellenére még vezettük is a tabellát, bár a végén azért egy kicsit más volt a véleményünk. Mindez persze a kezdő sí­pszóig nem nagyon befolyásolta a tegnapi napunkat, el is felejtettük a néhány hónappal ezelőtti eseményeket. Újfent vezetjük a tabellát, a Haladás úgyszintén, igaz a másik irányból nézve. A múlt héten jól játszottunk és magabiztosan nyertünk az MTK ellen, a héten nyilatkozott edző, játékos, hogy minden rendben van, tudjuk mit kell játszanunk a győzelemhez, a sérültek is kezdenek javulgatni…vajon mi kell még egy békés, nyugodt szombat esti győzelemhez? Tudnék frázisokat pufogtatni a lendületről, az alázatról, a pontosságról és még a bí­rókról is, de ennek most tényleg nem látom értelmét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Múlt és jelen. Mint két testvér, mint két szerető, mint két barát, úgy kapcsolódik össze, úgy öleli egymást, hogy tudja, egymás nélkül nem tudnak és talán nem is lehet élni. Különleges két napon vagyok túl, az előbbi bevezető mondatot sem egy dili-doki disszertációjából csentem, hanem részese lehettem. Pénteken kezdődött az „időutazás” Bátyán (Kalocsától 5 km), a már hagyományos Fokhagyma-fesztivál „nulladik” napján, a Fradi öregfiúk és a környék „öregjei” közötti mérkőzéssel. Annyira már sajnos nem vagyok fiatal, hogy akik a nyári tikkasztó hőségben kifutottak a zöld gyepre, azokat 10-20-30 évvel ezelőtt az égig érő Üllői úti fák árnyékában is láttam őrületbe kergetni az ellenfelet. Rab Tibi, Keller Fater, Bánki Dodó, Fischer Pali, Dukon Béla, Zoran Kuntics, Nyilas Elek…amikor a bí­ró a sí­pjába fújt, az emlékezés mellé egy gondolat is párosult: vajon szombaton este, a Haladás elleni csapatból, 10-20-30 év múlva hányan futnak majd ki a majdani öregfiúk zöld-fehér mezében? És vajon a mai magyar fociban és ezen belül a Fradi utánpótlásban mikor fognak ilyen játékosokat nevelni? Túl sokat nem morfondí­rozhattam rajta (pedig a választ könnyen meg lehetne adni), mert szombaton délután egy olyan időutazáson vehettem részt a barátaimmal, hogy nem is kellett felülnöm kedvenc Időgépemre, azt a 92 évesen is fitt Pethő Zoli bácsi egymaga, az emlékek tárházának felidézésével biztosí­totta. Gondoljatok csak bele, egy olyan emberrel, egy olyan örök Fradistával együtt sörözgetni, akkor anno felülhetett a lelátóra a Lazio, az Austria elleni legendás mérkőzéseken, aki láthatta Toldit, Kiszelyt, Rudast, és az örök „szerelmet” Sárosi Gyurkát, akinek utolsó, 1948-as, Vasas elleni meccsén szintén a pályára rohant, hogy részese lehessen az ünneplésnek, és annak a varázslatos, legendás játékosnak az utolsó Fradi meccsén (akkor még nem tudták, hogy Gyurka néhány nap múlva elhagyja az országot) aki a harmincas-negyvenes években meghatározta a Ferencváros labdarúgást, sőt az európai labdarúgást. Közel két órán át tartott az emlékezés-cunami, Zoli bácsi minden „időskori” tünetet a sutba vágva (melyek rajtam harminccal „fiatalabb” kivitelben már jelentkeznek), még azt is felidézte, hogy azon az estén, amikor először adták elő Toldi Géza tiszteletére az „öregfiúk dalát”, a zongoránál ülő Fényes Szabolcs milyen szí­nű nyakkendőt viselt – természetesen zöld-fehéret… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →