Nem tagadom, nem szeretem a vasárnap esti meccseket. A hazaiakat azért nem, mert vidékiként nem kellemes dolog éjfél körül hazaérni, főleg olyan mérkőzések után amikor nem sikerül begyűjteni a három pontot. Vidéki meccsre már nem megyek, ahhoz egy kicsit öreg vagyok már, ráadásul ezeknél az a nagyobb gond, hogy a szombati fordulók után már félve nyitom ki az oldalunk tabelláját, hiszen mostanság az ellenfelek nem teszik meg azt a szívességet, hogy a kedvünkre alakítsák az eredményeket. Tegnap is így jártam, amikor meghallottam a forduló eredményeit már tudtam, ha most ránézek a tabellára, biztosan nem leszek feldobva. Bár az ősi ellenfél kikapott – ami néhány percig kellemes, bizsergető érzést okozott -, de ahogy szembesültem a tabellán elfoglalt helyünkkel, egyből rossz kedvem támadt.
Most sajnálhatjuk igazán az utóbbi két otthoni mérkőzésen elvesztett pontokat, mert az előre „betervezett” hat ponttal most kényelmesen csücsülnénk a kilencedik helyen és gond nélkül várnánk a Diósgyőr elleni, a média által a mennyekbe emelt mérkőzést. Rangadót nem irhatok, mert bár tisztelem a hazaiak foci iránti szeretetét, de a Fradi dicső múltja nem éppen a Diósgyőr elleni mérkőzésektől hangos. Egyet kivéve természetesen, mely Fradista szívünk egyik legkellemesebb emléke, de 1992 már oly régen volt, hogy talán már el sem hisszük, hogy akkor 30 ezer néző volt jelen, köztük legalább 20 ezer Fradistával. De akkor a bajnoki címért játszottunk, most meg az a cél, hogy a téli pihenő előtt elérjünk a kilencedik helyre. Ahhoz meg legalább egy pontot kellett szereznünk egy olyan ellenféllel szemben, aki nyolc hellyel, és tizenkét ponttal van előttünk, ami a két csapat közös múltját tekintve nem éppen ránk hízelgő. Ráadásul a hazaiak az életük meccsére készültek, a kint rekedt szurkolók mindent megadnának egy üres székért, a média meg előre dörzsöli a tenyerét, hiszen legyen bármi is az összecsapás végeredménye, néhány napig biztosan elél majd belőle.
Átolvasva az eddig írottakat azon kaptam magam, hogy milyen egyszerűséggel léptem túl azon a megállapításon, hogy a kilencedik hely elérése a cél. Ostorozhatnám a kialakult helyzetet, bár tudom, hogy jelenleg tényleg az a célunk, hogy elszakadjunk a veszélyzónától. Amit csak egy győzelem biztosított és amit teljesítettünk is! Ráadásul ezt úgy értük el, hogy a hazaiak erősítést is kaptak ’”kedvenc” bírónk személyében. A nevét nem írom le, mert nem akarom elrontani a győzelmi hangulatot és ha most a bíró ámokfutásával foglalkoznék akkor talán elsiklanánk a győzelem tényén mely most évzárásként kellemesen bizsergeti a megtépázott lelkem. Néhány közmondás is eszembe jutott, hiszen a diósgyőriek túl nagy mellénnyel készültek, Miskolc is felbolydult, állítólag a város köré karantént húztak, nehogy eggyel is több Fradista belépjen a városba.
Azt esetleg meg tudták akadályozni, hogy jegy nélküli szurkoló belépjen, de a fő céljuk, a Fradi skalp nem maradt a pályán. Finoman fogalmazva, a nagy akarásnak nyögés lett a vége, vagy említhetnék egy szarkát is, de az esetleg félreérthető és egy vert sereget nem akarok megsérteni. Ezért távolodjunk is el Miskolctól és foglalkozzunk saját magunk sikerével, a foci igazi lényegével, a játékkal. Amit ma mi játszottunk, még akkor is, ha az ellenfél kétszer vezetett. Volt bennünk tartás, volt küzdés és helyenként volt jó játék is. Döme ismét remekül építette fel a csapatot, képes volt a meccs közben is változtatni a felálláson. Ezer fokon égett, ha kellett szembeszállt a +1 erő egyoldalú ítéleteivel, de egy pillanatra sem hagyta, hogy a játékosok ne a labdával foglalkozzanak. Pedig nem kaptunk meg egy jogos büntetőt, éS Abdit is úgy állították ki, hogy előtte egy szabályos gólt lőtt (nem volt les!).
Mindezeken túl tudtunk lépni, sőt saját hibáinkon sem rágódtunk, hanem mentünk előre és főleg a második félidőben minden fronton jobbak voltunk, egy pillanatra sem forgott veszélybe a győzelmünk. Persze ebben van egy kis túlzás, hiszen az utolsó negyedórát már úgy éltem át, hogy a vérnyomásom biztos felrobbantotta volna a mérőt, de belül az idegesség mellett olyan megnyugvást is éreztem, mellyel nyugodtan térhetünk téli pihenőre. Kellett ez a győzelem és nem csak a három pont valamint a kilencedik hely miatt. A lelkek megnyugodhatnak, a kedélyek lecsillapodhatnak. Nehéz és szomorú őszt hagyunk el, edzőváltással, kiesési félelmekkel, egy fantasztikus labdarúgó végleges búcsújával, a ránk nehezedő pénzügyi gondokkal. Ezeket zárhatjuk le ezzel a nagyszerű győzelemmel, és elnézve a meccs végén a játékos és a szakmai stáb arcán a felszabadultságot, úgy érzem, hogy meg is érdemeltük, mert megdolgoztak érte.
Még akkor is, ha az ellenfelet +1 játékos segítette, aki most nem a nézők 12-es mezét viselte. Ha jól emlékszem, akkor sárga mezt viselt. Nem kéne többet felhúznia.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?