Kedd reggel arra ébredni, hogy ma bajnoki a táblázat utolsó helyezettje ellen lehetett volna felemelő érzés is. Végre egy könnyed 90 perc, mégis csak a tök utolsó látogat a már szinte bajnoknak tekinthető Fradihoz a Szentélybe. „Játszik a Fradi” – ötlött fel egyből bennem, mely nem a mérkőzésre utal, hanem azokra a pillanatokra, melyeket a még hűvös reggeli munkába menet közben lejátszottam a lelki szemeim előtt. Mert mégis csak bosszút kéne állni a januári fiaskón, mely nagy csúfságra véget vetett a 61 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozatunknak. Talán nem illő bosszút emlegetni, még sem tudom tagadni, eszembe jutottak Clint Eastewood „Harry” filmjeit, benne egy akkora Magnummal, hogy daru kellett ahhoz, hogy azt a legendás színész kezébe adják. Visszagondolva az akkori vereség nagyon rosszul esett, nagyszerű és emlékezetes ősz után jött a pofon, ráadásul az akkor még veszélyesnek gondolt Fehérvár hintett egy ötöst a Dózsának. Együtt egy kicsit meg is terhelte a tűrőképességünket. Mely eleve közelít a végpont felé, annyira várjuk már a szabadságot, mint anno az afrikai rabszolgák a felszabadítást. Belénk égett a bezártság komorsága, a tehetetlenség, az arcunkat eltakaró maszk élettelenné teszi az utcát, volt mikor a nagynénémet nem ismertem meg. Utálom ezt az állapotot, most még az sem érdekel, hogy talán valamivel finomabb jelzőt kéne használom. És ha már nem lehet egy hétvége alatt beoltani az országot, akkor legalább ha odaülünk a tévé elé, akkor a zöld-fehér mezben játszók legalább 90 perc erejéig hozzanak mosolyt az arcunkra. Nem 45, nem is 55, hanem 90 percen át. Túl nagy elvárás lenne? Tudom, ők is hasonló „elvonási” tünetekben szenvednek, de most önző vagyok, mert szurkolóként annál, amit kedd este produkált a csapat sokkal, de sokkal többet szeretnék látni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →