Feljegyzések a fotelból – Tettünk egy lépést előre

Tegnap délután az időjárás úgy gondolta, hogy megpróbálja követni a hangulatváltozásainkat. Nem adtunk neki semmilyen előjelzést, de mivel remek lehallgató készülékkel rendelkezik, í­gy részese volt annak a beszélgetésnek, amit Laudetur barátommal folytattuk a közel két órás autókázás alatt, amí­g a Szentély közelébe értünk. Volt napsütés, szitáló eső, bárányfelhőkkel majd sötétséggel borí­totta égbolt, de időközönként a szél is megpróbálta leterelni az autót a célunkról, pedig tisztába kellett lennie azzal, hogy a szí­vünkben dobogó GPS akkor is az Üllői út 129 felé viszi az autót, ha népiesen mondva kisbalták esnek az égből. Persze az időjárás elég hamar rájött, hogy nem könnyű követnie a hangulatunkat ezért hat óra tájban meghagyva néhány szélcsóvát visszavonulót fújt. Csodálkozni nem nagyon lehet rajta, hiszen azalatt a két óra alatt mi is eljutottunk ahhoz a normálisnak éppen nem nevezhető szurkolói állapothoz, amikor már megszűnik körülötted a világ, amikor már érzed magadon a zöld-fehér mezed melegségét, amikor lent az aluljáróba szinte varázsütésre elkezdesz énekelni és a sáladdal üzenni a világnak, hogy itt vagyunk, hogy egyek vagyunk és nincs olyan ellenfél, mely meg ne hajolna a Ferencváros előtt.

Nem úgy indult az este, hogy ebből a végén még egy mini karnevál lesz. Persze tudom, hogy a karneváli hangulathoz tömeg is kell és tegnap elég kevesen gyülekeztünk a Szentélyben, de akik ott voltunk, azok bizony elég jól szórakoztunk. Nekünk aránylag még könnyű dolgunk is volt, hiszen elviselve az időjárás szeszélyét és legyűrve saját magunk kételyeit az esélyekkel kapcsolatban, köszönve a késői kezdésnek, szerkesztőtársunk egy remek kis vacsorával próbálta lenyugtatni háborgó gyomrunkat. Mely természetesen nem kizárólag az éhség miatt kongott, hanem az elmúlt két forduló okozta bennünk a folyamatos görcsöt és feszültséget. Bár YSE „figyelmeztetett” a Pécs elleni döntetlen után, miszerint rajtoltunk mi ennél sokkal rosszabbul is már a történelmünk során, de valahogy úgy éreztem nem csak a jó játékkal adós a csapat, hanem a klub is kezd egyre távolabb kerülni a szurkolóitól. Ezt meg nem csak én éreztem í­gy, hiszen ha csak bennem motoszkálnának kételyek, akkor a bajnokság harmadik fordulójában, két döntetlen után, hazai pályán nem háromezren-hétszázan „lézengtünk” volna a Szentély lelátóin.

Amikor kivonultak a csapatok és felcsendült a Fradi himnusz, nem volt annyira jó érzés körbenézni a hézagos lelátón. Bár addigra már mindenkiben eltűntek a mérkőzés előtti kételyek és átadtuk magunkat annak a varázslatnak, amit csak a Szentélyben lehet átélni. Ráadásul a csapat sem nagyon hagyta, hogy túl sokat „búslakodjunk”, hiszen úgy rontottak a megilletődött pápaiakra, mint anno a XIII. században ránk a tatárok. Józsi Gyuri elég hamar, egy tökéletesen eltalált szabadrúgás góllal „köszöntötte” Szűcs Lajost (akit a meccs kezdete előtt a közönség is megtapsolt), mi meg az ölelkezések közepette tétován néztünk egymásra és nem nagyon hittünk a szemünknek. Hat perc telt el és már vezetünk! Ahogy a gyors gólra nem számí­tottunk, úgy arra sem, hogy néhány perc múlva Maróti egyenlí­teni fog, ezzel pillanatok alatt vissza is zuhantunk abba a bizonytalansági állapotba, mely a meccs előtt jellemezte a lelkületünket. Arról, hogy ez az érzés ne tartson sokáig, egy másik volt Fradi játékos, Rodenbücher gondoskodott, aki a nemes egyszerűséggel lerántotta a kitörő Jovanovicsot. 11-es és mivel erre még rátett egy lapáttal azzal, hogy hevesen reklamált a lelátóról teljesen egyértelmű szabálytalanság miatt, kapott egy sárgát, és mivel ebből már volt neki egy, mehetett zuhanyozni.

Józsi nemes egyszerűséggel gurí­totta Szűcs Lajos kapujába a büntetőt, mi meg boldogan kapkodtuk a fejünket és kérdeztük egymástól, hogy mi történik itt, hiszen 15 percben belezsúfoltunk annyi eseményt, mint az előző 5 hazai mérkőzésünkön összesen. „Epekedve” vártuk a folytatást, de ahogy az előző két találkozón, úgy most sem tudtunk igazán mit kezdeni az emberelőnnyel, ráadásul a vendégek „most már úgyis mindegy” alapon nem képzelték magukat sündisznóknak (bár szurkálásban elég jók voltak), hanem nagyon tisztességesen megpróbálták kiegyenlí­teni a létszámhátrányt. Futottak és ütköztek is rendesen, de igazán nagy veszélyt nem jelentettek Jova kapujára. A lelátó is „lehiggadt”, vezettünk, az ellenfél minuszban volt gólban és játékosban is, és azt is megszoktuk, hogy elég céltalanul és főleg minden fantázia és ötlet nélkül próbáltunk eljutni az ünnepelt kapujáig. Még í­gy is növelhettük volna az előnyünket, de Somalia még arra is képes volt, hogy egy méterről a tábornak „ajándékozza” a labdát.

A gyors „tatárjárást” a boldog békeidők követte, és amikor Németh játékvezető befejezettnek nyilvání­totta az első félidőt azzal a tudattal álltunk fel, hogy legalább vezetünk. Bár volt olyan szurkolótársam, aki miközben próbáltuk a stadion illemhelyén (??) a talpunk alatt gejzí­rként feltörő „mellékterméket” kikerülni, azt ecsetelte, hogy talán be is lehetne fejezni a mérkőzését, nehogy a végén még baj legyen belőle. Mivel nekem sikerült egy aránylag tiszta helyet elfoglalnom, mosolyogva felé fordultam: nyugi, gurí­tunk egy ötöst. Amit nem gondoltam komolyan és mikor sikerült épségben kiszabadulnom a továbbra is méltatlan és gyalázatos mellékhelyiségből azon kezdtem el morfondí­rozni, hogy vajon minek is köszönhető az a kincstári optimizmus ami az előbb kibuggyant belőlem. A játék képe alapján megérdemeltük a vezetést, de mivel divatos szóval csak rögzí­tett állásból értünk el gólt és Somalia még egy méterről sem tudott akcióból a kapuba találni, Böde Dániel meg lelkesen körbetüzelte Szűcs Lajos kapuját (csak nem sikerült eltalálnia), úgy éreztem magam mint a Münchausen báró vagy mint egy bizonyos szarka aki túl sokat akart.

Örömünkre a nagy akarásnak végül nem nyögés, hanem fieszta lett a vége. Előbb Klein bólintott a kissé megilletődött Szűcs Lajos kapujába, majd Máté irigyelte meg Józsi lövőtudományát, és olyan eleganciával csavart 25 méterről a kapu jobb felső sarkában, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Győztünk 4:1-re úgy, hogy akciógólt nem szereztünk és nem is játszottunk igazán jól. De vajon két keserves döntetlen után kit érdekelnek ezek az apróságok? Senkit, mert egyrészt a győzelmet soha nem kell megmagyarázni, másrészt hazai pályán négy gólt utoljára (ha jól emlékszem) több mint egy éve lőttünk a ZTE elleni „flúgos futamon” (4:4).

Az kétségtelen, hogy a bajaink és gondjaink ellenére tettünk egy tétova lépést előre. Arról meg, hogy végül is ez a lépés mekkora lett, majd a következő két rangadó után lesz értékelhető. Egy biztos, azokon jó lenne nagyokat lépni – előre.

– lalolib –