Tegnap délután az időjárás úgy gondolta, hogy megpróbálja követni a hangulatváltozásainkat. Nem adtunk neki semmilyen előjelzést, de mivel remek lehallgató készülékkel rendelkezik, így részese volt annak a beszélgetésnek, amit Laudetur barátommal folytattuk a közel két órás autókázás alatt, amíg a Szentély közelébe értünk. Volt napsütés, szitáló eső, bárányfelhőkkel majd sötétséggel borította égbolt, de időközönként a szél is megpróbálta leterelni az autót a célunkról, pedig tisztába kellett lennie azzal, hogy a szívünkben dobogó GPS akkor is az Üllői út 129 felé viszi az autót, ha népiesen mondva kisbalták esnek az égből. Persze az időjárás elég hamar rájött, hogy nem könnyű követnie a hangulatunkat ezért hat óra tájban meghagyva néhány szélcsóvát visszavonulót fújt. Csodálkozni nem nagyon lehet rajta, hiszen azalatt a két óra alatt mi is eljutottunk ahhoz a normálisnak éppen nem nevezhető szurkolói állapothoz, amikor már megszűnik körülötted a világ, amikor már érzed magadon a zöld-fehér mezed melegségét, amikor lent az aluljáróba szinte varázsütésre elkezdesz énekelni és a sáladdal üzenni a világnak, hogy itt vagyunk, hogy egyek vagyunk és nincs olyan ellenfél, mely meg ne hajolna a Ferencváros előtt.
Nem úgy indult az este, hogy ebből a végén még egy mini karnevál lesz. Persze tudom, hogy a karneváli hangulathoz tömeg is kell és tegnap elég kevesen gyülekeztünk a Szentélyben, de akik ott voltunk, azok bizony elég jól szórakoztunk. Nekünk aránylag még könnyű dolgunk is volt, hiszen elviselve az időjárás szeszélyét és legyűrve saját magunk kételyeit az esélyekkel kapcsolatban, köszönve a késői kezdésnek, szerkesztőtársunk egy remek kis vacsorával próbálta lenyugtatni háborgó gyomrunkat. Mely természetesen nem kizárólag az éhség miatt kongott, hanem az elmúlt két forduló okozta bennünk a folyamatos görcsöt és feszültséget. Bár YSE „figyelmeztetett” a Pécs elleni döntetlen után, miszerint rajtoltunk mi ennél sokkal rosszabbul is már a történelmünk során, de valahogy úgy éreztem nem csak a jó játékkal adós a csapat, hanem a klub is kezd egyre távolabb kerülni a szurkolóitól. Ezt meg nem csak én éreztem így, hiszen ha csak bennem motoszkálnának kételyek, akkor a bajnokság harmadik fordulójában, két döntetlen után, hazai pályán nem háromezren-hétszázan „lézengtünk” volna a Szentély lelátóin.
Amikor kivonultak a csapatok és felcsendült a Fradi himnusz, nem volt annyira jó érzés körbenézni a hézagos lelátón. Bár addigra már mindenkiben eltűntek a mérkőzés előtti kételyek és átadtuk magunkat annak a varázslatnak, amit csak a Szentélyben lehet átélni. Ráadásul a csapat sem nagyon hagyta, hogy túl sokat „búslakodjunk”, hiszen úgy rontottak a megilletődött pápaiakra, mint anno a XIII. században ránk a tatárok. Józsi Gyuri elég hamar, egy tökéletesen eltalált szabadrúgás góllal „köszöntötte” Szűcs Lajost (akit a meccs kezdete előtt a közönség is megtapsolt), mi meg az ölelkezések közepette tétován néztünk egymásra és nem nagyon hittünk a szemünknek. Hat perc telt el és már vezetünk! Ahogy a gyors gólra nem számítottunk, úgy arra sem, hogy néhány perc múlva Maróti egyenlíteni fog, ezzel pillanatok alatt vissza is zuhantunk abba a bizonytalansági állapotba, mely a meccs előtt jellemezte a lelkületünket. Arról, hogy ez az érzés ne tartson sokáig, egy másik volt Fradi játékos, Rodenbücher gondoskodott, aki a nemes egyszerűséggel lerántotta a kitörő Jovanovicsot. 11-es és mivel erre még rátett egy lapáttal azzal, hogy hevesen reklamált a lelátóról teljesen egyértelmű szabálytalanság miatt, kapott egy sárgát, és mivel ebből már volt neki egy, mehetett zuhanyozni.
Józsi nemes egyszerűséggel gurította Szűcs Lajos kapujába a büntetőt, mi meg boldogan kapkodtuk a fejünket és kérdeztük egymástól, hogy mi történik itt, hiszen 15 percben belezsúfoltunk annyi eseményt, mint az előző 5 hazai mérkőzésünkön összesen. „Epekedve” vártuk a folytatást, de ahogy az előző két találkozón, úgy most sem tudtunk igazán mit kezdeni az emberelőnnyel, ráadásul a vendégek „most már úgyis mindegy” alapon nem képzelték magukat sündisznóknak (bár szurkálásban elég jók voltak), hanem nagyon tisztességesen megpróbálták kiegyenlíteni a létszámhátrányt. Futottak és ütköztek is rendesen, de igazán nagy veszélyt nem jelentettek Jova kapujára. A lelátó is „lehiggadt”, vezettünk, az ellenfél minuszban volt gólban és játékosban is, és azt is megszoktuk, hogy elég céltalanul és főleg minden fantázia és ötlet nélkül próbáltunk eljutni az ünnepelt kapujáig. Még így is növelhettük volna az előnyünket, de Somalia még arra is képes volt, hogy egy méterről a tábornak „ajándékozza” a labdát.
A gyors „tatárjárást” a boldog békeidők követte, és amikor Németh játékvezető befejezettnek nyilvánította az első félidőt azzal a tudattal álltunk fel, hogy legalább vezetünk. Bár volt olyan szurkolótársam, aki miközben próbáltuk a stadion illemhelyén (??) a talpunk alatt gejzírként feltörő „mellékterméket” kikerülni, azt ecsetelte, hogy talán be is lehetne fejezni a mérkőzését, nehogy a végén még baj legyen belőle. Mivel nekem sikerült egy aránylag tiszta helyet elfoglalnom, mosolyogva felé fordultam: nyugi, gurítunk egy ötöst. Amit nem gondoltam komolyan és mikor sikerült épségben kiszabadulnom a továbbra is méltatlan és gyalázatos mellékhelyiségből azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon minek is köszönhető az a kincstári optimizmus ami az előbb kibuggyant belőlem. A játék képe alapján megérdemeltük a vezetést, de mivel divatos szóval csak rögzített állásból értünk el gólt és Somalia még egy méterről sem tudott akcióból a kapuba találni, Böde Dániel meg lelkesen körbetüzelte Szűcs Lajos kapuját (csak nem sikerült eltalálnia), úgy éreztem magam mint a Münchausen báró vagy mint egy bizonyos szarka aki túl sokat akart.
Örömünkre a nagy akarásnak végül nem nyögés, hanem fieszta lett a vége. Előbb Klein bólintott a kissé megilletődött Szűcs Lajos kapujába, majd Máté irigyelte meg Józsi lövőtudományát, és olyan eleganciával csavart 25 méterről a kapu jobb felső sarkában, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Győztünk 4:1-re úgy, hogy akciógólt nem szereztünk és nem is játszottunk igazán jól. De vajon két keserves döntetlen után kit érdekelnek ezek az apróságok? Senkit, mert egyrészt a győzelmet soha nem kell megmagyarázni, másrészt hazai pályán négy gólt utoljára (ha jól emlékszem) több mint egy éve lőttünk a ZTE elleni „flúgos futamon” (4:4).
Az kétségtelen, hogy a bajaink és gondjaink ellenére tettünk egy tétova lépést előre. Arról meg, hogy végül is ez a lépés mekkora lett, majd a következő két rangadó után lesz értékelhető. Egy biztos, azokon jó lenne nagyokat lépni – előre.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?