Amióta szerkesztőtársam megmutatta oldalunk címkeszűrő funkcióját azóta kitárult előttem a világ. Nem kell mérkőzést „kunyerálnom” a hétvégi bajnoki fordulóhoz, elég az egeret a címkeszűrőhöz csalogatni, beírni az aktuális csapat nevét és a „jótündér” pillanatok alatt több oldal mérkőzést, újságot és képet varázsol elő. Innentől már csak válogatnom kell: hazai vagy vendég, győztünk vagy győztünk (itt nem szoktam variálni, csak győztes meccsről lehet írni), hőskor vagy közelmúlt, aranylábúak vagy aranylabdások. Lehet szűkíteni a kört, de a legtöbb esetben kell egy olyan kép, vagy mondat mely megragadja a képzelőerőmet és arra késztet, hogy azt a mérkőzést válasszam. Ma sem volt nehéz dolgom, bár a Diósgyőr nem tartozik a legősibb ellenfeleink közé, hiszen először 1940-ben látogattunk Miskolcra, és gurítottunk is egy hatost a hazaiaknak.
Mivel a gombóc méretű győzelemről merő illendőségből nem akartam írni, így néhány perc erejéig elkalandoztam a kigyűjtött mérkőzésekben. Nem volt nehéz kedvencekre lelni, hiszen a Fradi vendégként is jobb a Diósgyőrnél. Elsőre természetesen 1992.06.20-a vetődött a tekintetem, szurkolói „pályafutásom” legemlékezetesebb mérkőzésére. Amit soha nem lehet feledni, olyan hangulat, olyan élmény csak egyszer adatik meg az ember életében. Akik ott voltak, akik részt vettek Miskolc „elfoglalásában”, majd a brazil karneválhoz hasonlító autós menetben hazafelé, azok tudják, hogy mire is gondolok. De mivel ezt a bajnoki ünnepet már többször felelevenítettem, ráadásul a jelen szituációja nem éppen 1992-t idézi, ezért fájó szívvel inkább tovább keresgéltem.
Felvetődött bennem az 1973-as 4:1-es győzelem. Kacérkodtam is a gondolattal, hiszen azon a mérkőzésen még játszott Albert Flóri, és pályafutása egyik legjobb játékát produkálta a hetvenes évek „szürke eminenciása”, Mucha József, akit mindig is nagyon kedveltem és akiről éppen a vízhordó szerepe miatt általában kevesebb szó esik. Végül is letettem erről a mérkőzésről, hiszen amikor megláttam azt, hogy a Diósgyőr a tabella utolsó helyét foglalja el, ismételten nem tartottam szerencsésnek a jelenhez rendelni az 1973-as mérkőzést. Kedves lett volna a szívemnek az 1968-as, havas mérkőzés is ahol győztünk 2:1-re (talán fölösleges említeni a végeredményeket, hiszen úgyis csak győztes meccset választok a végén), de mivel a hó mellett a köd is megszállta a stadiont olyannyira, hogy idő előtt le is fújták a találkozót, így ezen a győzelmen is tovább kellett lépnem.
Nagyot nem léptem, csak 1964-ig kellett visszamennem egy remek kis 2:0-s győzelemig. A pipát ide sem rakhattam ki, hiszen a tabella egyből megadta a választ. A Fradi az első helyen tanyázott, 6 mérkőzésből 6 győzelemmel, míg a Diósgyőr a kiesés elkerülésért küzdött, ráadásul a végén mi bajnokok lettünk, ők meg kiestek, így illetlenség lett volna ezt a mérkőzést választanom. De akkor vajon melyik találkozóról szóljon a muzeális bajnoki beharangozó? A hazaiak biztosan kapásból tudnának rávágni néhány évszámot (főleg az Diósgyőri „aranycsapat” időszakából a hetvenes évek közepéről), de ezt meg a Fradi szívem nehezen tudná megemészteni, hogy éppen egy vesztes mérkőzésről tartsak itt megemlékezést. Ennyi elfogultság még belefér…
Már majdnem feladtam a keresgélést, amikor „kezembe” akadt egy 1957-es Képes Sport, mely ezekkel a mondatokkal indítja a találkozóról szóló tudósítását:
„Telt ház Diósgyőrött! 25000 jegy talált boldog tulajdonosra már a mérkőzés megkezdése előtt 2-3 órával. A nagy érdeklődésre jellemző, hogy a pálya bejáratai előtt álló autóbuszok teteje is tele volt, a közeli fákon pedig – a ködös, hideg idő ellenére is, mint a szőlőfürtök, úgy függtek az emberek.” – ezek a mondatok eleget voltak a végső döntéshez. Mindezt megerősítette a mai Nemzeti Sport címlapja, ahol arról számolnak be, hogy már feketén árulják a jegyeket a vasárnapi összecsapatásra. De kanyarodjunk vissza az eredeti időponthoz, 1957.11.24-hez (szinte napra 54 évvel ezelőtt), amikor is a bajnokság 10. fordulóját bonyolították le. A mérkőzés megkezdése előtt a két csapat azonos pontszámmal állt a tabellán, így még felfokozottabb várakozás előzte meg a találkozót.
A forradalom leverése után 1957 őszén indult el a teljes bajnokság (1957 tavaszán egyszezonos bajnokság volt, 11 mérkőzéssel). A Fradi is visszakapta a nevét, színét, címerét – az egész létét. Nem volt könnyű azokban a hetekben, hónapokban újra indítani az életet, de akik maradtak, azok vettek egy mély levegőt, örökre elbúcsúztak a szabadság gondolatától és megpróbálták élni a hétköznapokat. A felszín felett úgy látszott, hogy hamar rendeződtek a viszonyok, de a lelkek olyan sebeket kaptak, melyek talán soha sem gyógyultak be.
A „békés” felszín mutatta a diósgyőri zsúfolásig megtelt stadionja is, ahol az újjáalakulóban lévő Fradi ha nehezen is, de teljesen megérdemelten nyert 2:1-re. Csanádi mester egy új támadó alakulattal próbálkozott (Láng, Borsos, Ombódi, Fridmanszky, Fenyvesi), és a neveket nézve, közülük csupán a balszárny cseng ismerősnek azon Fradi szurkolók számára akik ezeket az éveket csak a „tankönyvekből” ismerhetik. Pedig Láng 155, Borsos 105, Ombódi meg 265 meccsen húzta magára a zöld-fehér mezt és évekig szolgálták a Ferencvárost. Egyrészt ezért is kedvelem ezeket a muzeális barangolásokat hiszen jómagam is számtalan esetben találkozom olyan nevekkel akik sajnálatos módon a feledésbe merültek, pedig pályafutásuk alatt sokat tettek a Ferencvárosért. Közülük Borsos gólt is szerzett Diósgyőrött, míg Ombódi a mezőny egyik legjobbja volt és Láng játéka is nagyban hozzásegítette a csapatot a győzelem kivívásához.
Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Szabadulni meg nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?