30 vagy 60?
Az elmúlt napok az emlékezés jegyében teltek. A váratlanul ránk szakadt tragédia árnyékában egyre fontosabbak lettek azok a pillanatok, mérkőzések, gólok és sikerek melyek Albert Flóriánhoz és pályafutása legjobb időszakához a hatvanas évekhez kötődtek. Nem kellett kötelezően megszépíteni a múltat, azok az évek tárt tarokkal várták az emlékezőket, hiszen sokaknak nemcsak a megsárgult újságok jelentették a múlt felidézését, hanem saját átélt emlékeikkel is tudták a szomorúságot háttérbe szorítani. Az elmúlt napokban azt vettem észre, hogy a Császárra való emlékezések közepette a baráti társaságokban többször felvetődött egy kérdés, ami inkább már állításként hangzott el, miszerint minden idők legjobb Ferencvárosát a hatvanas évek sikereiben kell keresnünk. De tényleg így van? Egyáltalán lehetséges a több mint száz éves dicső múltunkból ilyen megállapítást tenni és vajon milyen alapon hasonlítunk össze bajnoki címeket, kupagyőzelmeket és játékosokat?
Természetesen a számok és a statisztikák sokat tudnak mesélni. Az emlékek meg saját érzéseinket vetítik elénk és hajlamosak arra, hogy csak ezek lássuk meg. De térjünk vissza az alapkérdéshez, mely onnan jött elő, hogy a vasárnapi meccs előtt, amikor a Császárról beszélgettünk, sokunknak egyből gyerekkorunk „aranycsapata” ugrott be és úgy soroltuk az összeállítást, mint annak idején az iskolapadban az egyszeregyet: Géczi – Novák, Páncsics, Mátrai – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Ezt mindannyian „kánonban” szavaltuk, de vajon milyen szemekkel meredtünk volna egymásra, ha az előbbiek helyett az alábbi csapat lépne pályára: Háda – Tátrai, Korányi – Magda, Polgár, Lázár – Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény.
A két csapatot harminc év választja el egymástól, de nagyon sok közös is összeköti őket. Elsősorban természetesen a zöld-fehér szín, de amire igazán büszkék lehetünk, azok az eredmények. A 30-as és a 60-as évek Fradija világszóló eredményeket és sikereket ért el. 1937-ben Közép-európai kupát nyertünk (előtte 1928-ban lettünk először elsők), 1965-ben meg VVK-t. A harmincas években is végig utaztuk a világot, ahogy a hatvanas években is folyamatosan nemzetközi tornákra kaptunk meghívásokat. 1931/32-höz fűződik a 100 %-os bajnokság (22 mérkőzésből), de nem sokban maradt el tőle az 1967-es diadal sem, melyre nagyon sokan mint a legnagyszerűbb bajnoki címre emlékeznek.
Az eredményeken túl, vajon hogyan lehetne összehasonlítani Sárosi doktort Albert Flóriánnal, Géczit Hádával, Lázárt Szűccsel, vagy éppen Toldit Varga Zolival? Mindannyian „művészek” voltak, de tény, hogy közülük mégis csak Albert Flórit érte a legnagyobb kitüntetés 1967-ben az Aranylabdával, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a címet 1956-től osztották ki. És bár a mai szemmel a VVK diadal számít a legnagyobb sikernek, ne feledjük, hogy az 30-as években elnyert KK győzelem is majdnem olyan értékes, hiszen azokban az években ezeken a tornákon Európa legjobb csapatai (Közép-Európa + Olaszország) vettek részt. Ettől függetlenül a 60-as évek felé billenti a mérleget az, hogy az 1965-ös VVK diadal mellett, 1967/68-ban VVK döntőt, 1962/63-ban meg VVK elődöntőt játszottunk. Sajnos a BEK-ben (mostani BL) nem sikerült maradandót alkotni, igaz ebben közrejátszott, hogy a 60-as években a szocialista országok tavasz/ősz rendszerben rendezték a bajnokságokat (ezzel is külön akartak válnia a „kapitalista” országoktól). Ehhez jött még 1968, amikor is a csehszlovák események miatt nem indulhattunk a BEK-ben, mely azért is volt fájó, mert az általános vélemény szerint akkor lett volna a legnagyobb esélyünk egy jó szereplésre.
Az eredmények és a játékosok mellett természetesen az edzők is „összemérhetik az erejüket”, de ahogy az előbbieknél, így a csapat mestereknél is szinte lehetetlen különbségeket tenni. A 30-as évek legendás Fradi edzője, Blum Zoltán, aki 7 éven át ült a kispadon, összesen 339 alkalommal, közte két bajnoki címmel, de érdekes, hogy a nagyon sikeres 1937/38-as szezonban, amikor bajnokságot és KK-t is nyertük a kissé ismeretlen Rauchmaul Emil dirigálta a Fradit. Legendás edzők természetesen a 60-as években is ültek a kispadon. Mészáros József mindent megnyert amit csak lehetett (bajnoki cím, VVK), de Lakat Károly is maradandót alkotott, aki nem csak a Fradival nyert bajnokságot, és döntőt játszott a VVK-ban, hanem két olimpián is (1964, 1968) aranyérmet szerzett.
Néhány mondat erejéig még vissza kell kanyarodni a játékosokhoz, azokon belül is a góllövőkhöz, akiket mindig is a legnagyobb figyelem és megbecsülés övez. Ha megnézzük az örökös rangsort, azt Sárosi „Gyurka” vezeti, de a „TOP 10-ben” ott található a harmincas éves világhírű „T betűs” csatársorából Takács, Toldi, Turay és a „végén T”, Kohut. Az élmezőnyben nem maradhatott ki Albert Flórián, a Császár sem, aki a hatvanas éves kapuit zúzta szét, 540 díjmérkőzésen szerzett 391 góljával. De Flóri mellett a Szőke-Branikovics-Fenyvesi trió is szépen „termelte” a gólokat, így ebben az összehasonlításban is nyugodt szívvel hirdethetünk döntetlent.
Ezek ismeretében össze lehet hasonlítani ezeket a dicsőséges éveket? 30 vagy 60? Már a kérdés is nehezen értelmezhető. Párhuzamot vonni azt lehet, de azzal azt éretjük el, hogy felelevenítsük a Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves dicsőséges történetének két aranykorszakát. Utólag belegondolva a végső célom tulajdonképpen csak ennyi volt. Mert vannak évek, vannak bajnokságok és vannak legendás játékosok akikre napról napra emlékezünk, de vannak olyanok is, akikre ha nem figyelünk kellőképpen, kikerülnek a látókörünkből.
Azt meg nem szabad hagyni, mert a sikerek kortalanná válnak, ha azok örökre belénk ivódnak és ha nem merülnek a feledés homályába.
– lalolib –
Egy hozzászólás a(z) 11110ejegyzéshez