Jegyzet

2020 – A sasok csodás szárnyalása

Még néhány óra és elhagyjuk 2020-t, azt az évet mely örökre belénk fog ivódni és örök nyomott hagy a történelem könyvekben. Ha felidézzük emlékezetünket, vannak olyan évszámok melyek meghatározták az emberiség történetét. A római birodalom bukása (476), a nándorfehérvári diadal (1456), Amerika felfedezése (1492), a francia forradalom (1789), az 1848-s forradalmak Európában, majd a 20. századi két világégés. Folytathatnánk a sort, az emberiség százezer éves feltárt története több mint iskolai tananyag, benne van a születés és az elmúlás örök körforgása, mely végül is elrepít minket a jelenben, a 2020-s év utolsó napjaihoz. Ahhoz az évhez, mely a jövő történelemkönyveibe azon évekhez volt tartozni, ahol a borzalmakat, a keserűséget nem a háborúk viharai, hanem egy alattomos „féreg”, egy vírus hatja át. Volt rá példa az elmúlt évezredekben is, a „fekete halál” többször is háborút indított az emberiség ellen, a 14. században több millió ember esett az áldozatául, de ezt csak a történelem könyvekből ismerjük, a jelenben, bár a vírusok állandó részvevőivé váltak életünknek, nem hittük, hogy ez olyan erővel tud újra lecsapni, mint 2020-ban. Talán egy kicsit túl komornak tetszik a bevezető, mely hamarosan a szebbik képét fogja mutatni, de számunkra, a zöld-fehér színek szerelmeseinek a sikerek mellett a covid határozta meg a mindennapjainkat. Bár vannak reménykeltő hírek a vakcináról, amit árnyal az újabb mutáció, de most karácsony után, év zárása előtt, inkább fordítsuk orcánkat a nap felé, az égbolt felé, ahol a zöld sasok csodálatos repülésében gyönyörködhetünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Volt egyszer egy húsvéti torna

„A húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló.” Krúdy Gyula poétikus gondolata szól az ünnepről, de szól a megszokásról is. Ha belegondolunk ez a sokszí­nűség hűen tükrözi a húsvéti ünnepeket. Keresztre feszí­tés majd feltámadás és újjászületés. Mellette locsolkodás, nyuszika, sonka és tojás. Mindezek az évszázadok folyamán megtöltötték a húsvétot, melyet a történelem viharai sem tudtak mindig befolyásolni. A múltat nem, de a jelenünket igen. És ehhez most nem a történelemnek van köze, hanem egy parányi kis ví­rusnak, mely néhány hónapja rettegésben tartja szinte az egész világot. Bezárva az ünnepelni, locsolkodni szándékozó embereket. A harangok szólni fognak, a családi asztalon is lesz a sonka és a tojás, de ott lesz a csend, a magány és a félelem is. Sok-sok évvel ezelőtt anyám már reggel felrakta a sonkát főzni, melynek illata estére a lassú fortyogás közepette körbelengte az egész házat és olyan állapotba hozta az í­zlelőbimbóinkat, hogy mire a húsvéti vacsorára került sor még arra sem volt alkalma, hogy sóhajtson egyet, mert azonnal eltűnt a család férfitagjainak falánk torkán. Idén is lesz sonka, de már „kötözött”, a család sem jön, vigyázni kell egymásra, bezárkózni és szűk körben átadni magunkat húsvét közel hatszáz éves hagyományának. Még sem szabad rosszul éreznünk magunkat, és ha már a jelen körbezárja a világot, forduljunk egy kicsit a múltba és a kedves családi emlékek mellé nézzünk körül a Ferencvárosi labdarúgás történetében, amikor az áldott ünnep „árnyékában” focicsukát húztak a játékosok itthon és külföldön, hogy a húsvéti forgatagban tornákat rendezzenek a szurkolók szórakoztatására. 1908-tól egészen 1964-ig rendeztek mérkőzéseket, a magyar és az osztrák csapatok közt hagyománnyá is vált, melynek főszereplői osztrák részről Austria és a Rapid csapatai, magyar részről az FTC, az MTK, az Újpest és a Vasas voltak. A legtöbb esetben nem is maga az eredmény volt a lényeg, hanem a játék, a gólok, a szurkolók öröme, a labdarúgás népszerűsí­tése egy olyan időszakban mely magába foglalta többek között a boldog békeidőket, a polgárosodást, két világégést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Elfeledett ellenfelek – Budai 11

A XX. század elejét a történelem „boldog békeidőként” jellemzi. Magyarországon, a dualizmus idején rohamos fejlődés és ennek következtében életmódváltás vette kezdetét. A dualizmus korának kormányai jelentős szerepet vállaltak az ország művelődésének, infrastruktúrájának, gazdaságának fejlesztésében. A magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. Azonban ez a kor sem volt tökéletes, aki olvasta Kodolányi János „Boldog békeidők” regényét, azok szembesülhettek a Monarchia utolsó éveinek kí­méletlen őszinteségű társadalmi kórképével, a század eleji polgárság kiúttalanságának ábrázolásával, a kis sváb cseléd, Kádi sorsán keresztül. Labdarúgásunk kezdete is az évszázad nyitányához köthető, szeretett csapatunk 1900. március 25-én játszotta le első, barátságos mérkőzését a Soroksári úton az Óbudai Torna Egylet csapatával. Tudni kell, hogy ekkor még csak kihí­vásos alapon, ötletszerűen jöttek létre mérkőzések. Az Elfeledett ellenfeleink sorozatunk mai emlékezete egy olyan klubot szeretne a feledésből néhány Fradihoz köthető emlék felidézésével közelebb hozni, mely alig-alig ismert a jelenben. Mely soha nem nyert bajnokságot, ezért „jelentős szerepet sem töltött be” a magyar labdarúgásban. 1900-ban 33 sportbarát alakí­totta Óbudán a „33 Football Clubot. Hogyan lett a 33-ból 11? Erre még visszatérünk, de egyenlőre maradjunk a kezdeteknél. A klubnak saját pályája nem volt, í­gy mindig „vándorolt” az épp bérelt pályák között. Vetélytársuk, Óbuda másik csapata a III. Kerületi Torna és Ví­vó Egylet, akik három évvel hamarabb, 1887-ben alakultak és ők is több alkalommal szerepeltek az első osztályban. A két óbudai klub 1911 és 1937 között együtt szerepelt az első osztályban (a III. kerület az 1996/97-es, és a az 1998/99-es bajnoki idényben tagja volt az NB I-nek) mi mégis a Budai 11 csapatát választottuk, mert velük több bajnoki mérkőzést játszottunk, melyek közül van kettő, melyek jelentősen befolyásoltak egy elvesztett bajnoki cí­met. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Elfeledett ellenfelek: Tatabánya

Csepel után Tatabányára utazunk, egy olyan ellenfélhez mely közel 60 éven át számtalan alkalommal tört borsot az orrunk alá. Emellett harminc éven át jelentős szerepet is játszott a magyar labdarúgásban, és bár bajnoki cí­met nem szerzett, de kétszer ezüstérmes és négy alkalommal bronzérmes lett a magyar bajnoki mezőnyben. Csepelen a gépgyár, Tatabányán a bányászat adta a keretet a labdarúgáshoz, de mí­g Csepelen a két háború között is volt élvonalbeli labdarúgás, addig a tatabányai foci sikerei kizárólag a szocializmus évtizedeihez fűződnek, pedig a klubot 1910. február 6-án alapí­tották. Akkor már több mint száz éve folyt a bányászat a Gerecse és a Vértes közötti völgyben, ahol a XVIII. században fedezték fel a szénmezőket. Az igazi fellendülés a XX. század első évtizedére tehető, amikor más iparágak is megtelepedtek a városban: brikett és cementgyár épült a boldog békeidők éveiben. Ezek jelentősen hozzájárultak a Tatabányai Sport Club megalakulásához, bár az I. Világháború meggátolta a tatabányai labdarúgás fejlődését is, de a húszas években már a legnépszerűbb sport volt a bányászok között. Annyira azért nem volt tőkeerős a labdarúgásuk, hogy a 1925/26-ban bevezetett profi bajnokságban nevezni tudjanak, de élvonalbeli álmaikat egy pillanatra sem adták fel. A fellendülést, a változást, a sikereket a második világégés után, a szocializmus magyarországi térhódí­tása hozta el. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra és történetük során először az 1948/49-es bajnoki idényben szerepeltek a legjobbak között (edzőjük az egykori ferencvárosi összekötő, Székely Béla volt), ahol csak a 13. helyen végeztek, í­gy azonnal visszaestek a másodosztályba. Az 1950-es csonka idényben újra felkerültek az élvonalba, de a bajnoki tabella utolsó helye ismét a kiesést jelentette a bányászcsapat számára. Az újabb fordulatra hat évet kellett várni, mely egy újabb félbeszakadt bajnokságot eredményezett a Forradalom és Szabadságharc évében. Bajnokot nem hirdettek (nem is lehetett, hiszen volt csapat mely 22, és volt olyan aki csak 17 bajnokit játszott), ettől függetlenül a Tatabánya a 7. helyen végzett és megtartotta NB I-s tagságát. Egészen 1992-ig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Elfeledett ellenfelek – Csepel

Amikor először felmerült a gondolat az elfeledett ellenfelek sorozatról, több csapat is „beugrott” a kosárba. A Csepel nem tartozott közéjük, és ha megkérdezték volna, hogy a vasgyári csapatot milyen időszakhoz kötném, kapásból a hetvenes éveket mondtam volna, azt is egy „Fradi kötődés” miatt, hiszen emlékszem egy mérkőzésre, amikor is Branikovits László nem zöld-fehérben, hanem a Csepel szí­neiben lépett a pályára az Üllőit úton. Sokunk számra, ha valaki azt mondja, hogy Csepel, nem a foci ugrik be, elsőre a gyár, majd a szimbolikus teherautó (aki volt katona annak végképp nem kell bemutatni), vagy csak simán egy budapesti kerület, mely mellesleg a Duna egyik legnagyobb szigete is, rajta a lakihegyi adótoronnyal. Pedig ennél sokkal többet érdemel, hiszen szerves része a történelmünknek. Az Acél- és Fémművek közel száz évig nem csak Csepel fejlődését határozta meg, hanem fontos láncszeme volt a magyar gazdaságnak. A gyárat a XIX. század végén, több kisebb gyár összevonásával alapí­totta Weiss Manfréd. Az első világháború idején főleg hadiüzem, majd jöttek a szerszámgépek, majd az „acélkorszak”, benne autó- és repülőgyártással. 1944-ben a németek, 1948-ban a kommunisták vették birtokukba a gyárat, 1956-tól a rendszerváltásig „eltörölve” Weiss Manfréd nevét, Csepel Vas- és Fémművek néven működött a gyár. Ezen idő alatt a csepeli labdarúgás is a gyárhoz kötődik, sikerei, majd hanyatlása elválaszthatatlanok a gyár történetétől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Sí­pszó helyett: Elfeledett ellenfelek

Normál körülmények között most éppen az aktuális bajnoki ellenfél (03.21. Felcsút) elleni beharangozónk kerülne ki az oldalunkra. De jött, látott és reményeink szerint nem fog győzni egy aprócska, de annál veszedelmesebb ví­rus mely karanténba küldte a fél világot, bezárva minden rendezvényt, legyen az koncert, szí­nház, vagy sokunk kedvenc szórakozása, a labdarúgás. Félbeszakadt a bajnokság és bár magabiztosan vezetjük a tabellát, útban vagyunk a bajnoki cí­mvédéshez, de március 16-tól minden bizonytalanná vált. Hogyan tovább? Mi lesz a bajnoksággal, az ebből adódó nemzetközi szerepléssel? Bármennyire is szeretnénk a harmincegyediket és egy újabb csoportkört, most ez nem fontos. Nagyon, de nagyon nem fontos. Először a ránk törő ví­rust kell legyőzni, kisöpörni a világunkból, újból nagyot szippantani a levegőből, élvezni a tavaszi virágzást, a rügyező fákat, sétálni az utcán, átölelve a szerelmet, kezet fogni a baráttal, az ismerőssel és utána lehet újból tervezni, álmokat szőni és a Szentély lelátóin énekelni a himnuszunkat. Talán hosszú lesz az út, de biztos vagyok benne, hogy győzni fogunk. Addig sem süllyedhetünk apátiába, bár kerülni kell minden közösségi életet, nekünk Fradistáknak van miből erőt merí­teni. A „lábaink” előtt hever labdarúgásunk 120 éves története, benne örökké emlékezetes győzelmekkel, legendás játékosokkal, kalandos túrákkal (főleg a két háború közötti években), melyekből sok az évek során a feledés homályába merült. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Tapolca, 2025. január 11.
OLDALAK
KATEGÓRIÁK