Mindhalálig Ferencváros…

Ülünk a Gábor Áron ut­cai villa teraszán, él­vezzük az áprilisban ránk tört nyarat, s a manapság divatos szó­használattal élve próbáljuk „elkötni a szálakat”.

A vállalkozás eleve kudarcra í­tél­tetett, hiszen egyetlen újságoldal­nyi terjedelmen belül még Esterházy Péter sem tudna olyan csodát tenni, hogy néhány tucat mondatban összefoglal közel negyven esztendőt, pedig ő már Ottlik Géza „Iskola a határon” cí­mű remekét is rámásolta egyetlen papí­rlapra.

Feri életének társa, Mari (Soós Mária) angyali türelemmel hallgatja órák óta azokat a történeteket, ame­lyeket szerintem most hall legalább századszor, no de Feri mellett ehhez már réges-régen hozzászokott.

Azóta vannak együtt, amióta a Ru­das Ferenc – Antal Márta „álompár” életre szólónak látszó szövetsége (1976-ban), mondhatni egyik pilla­natról a másikra felbomlott.

Márta máshol, mással látta, kép­zelte el további életét, s a szí­vnek ugye, nem lehet parancsolni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Fény utcai piac királya már Albertékről mesél…

Rudas Feri olyan ma­gától értetődő termé­szetességgel illeszke­dett bele új munkahelyének, a Fény utcai piacnak semmi mással össze nem hasonlí­tható miliőjébe, hogy arról még a helyi őskofák is regéket me­séltek.

Egy piac évtizedek alatt kialakult kemény magjába előkelő helyet kap­ni legalább olyan nehéz feladat volt, mint a Fradi védelmébe bekerülni 1942 táján, amikor ez neki fényesen sikerült, ám Feri részint a budai pia­cok „fejedelemasszonyát” is azonnal meghódí­totta, mindenekelőtt azért, mert attól a perctől kezdve, ahogy a két deci bort kimérte és „felszolgál­ta” első vendégének, semmiben sem akart különbözni a piac többi árusá­tól.

Itt már nem a sokszoros váloga­tott, világot látott, a Fradinak kö­szönhetően országos népszerűség­nek örvendő, az újságok cí­mlapja­in azokban az időkben is szinte napi rendszerséggel megjelenő, egyko­ri menő futballista volt, hanem egy kocsmáros, aki a kor üzleti viszo­nyait remekül kihasználva, az iga­zán nagy lehetőséget megszimatol­va, azonnal ráérzett: ha most né­hány évig le tud mondani az elegáns vendéglátóipari környezetről (a pasaréti Sport presszó minden í­zében úgy különbözött Feri Fény utcai „Büfé”-jétől, mint a Fások tréningpályá­ja a Maracanától), akkor amúgy sem csekély vagyonát néhány esztendő alatt minimum megháromszoroz­hatja. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A kocsmárosok a kakasokkal kelnek…

Rudas Ferenc atlétikával való „összeszerelmesedése” okán hűtlenül el­ejtettük életének azt a szövetét, amelyet a fut­ball szőtt át, igaz ő is megtett szinte mindent azért, hogy ettől a világtól (amely azért lássuk be, mégis csak sokkal inkább az ő világa volt, mint az atlétika és környéke) távol tartsa magát.

Azt már csak úgy találták ki az erre illetékesek, hogy az ember min­dig a legnagyobb szerelmétől kapja élete legnagyobb pofonját, márpedig Ferit a futball tisztességesen a pad­lóra küldte.

Azt, hogy edzőként nem úgy jöt­tek össze a dolgai, ahogyan azt sze­rette volna (emlékezzünk csak a Láng Gépgyárnál és a Budafokon történtekre) sokkal könnyebben vi­selte, mint a Ferencváros vele szem­ben mutatott viselkedését, már amennyiben egy klub „viselkedni” tud… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy tisztes, őszes halánték és az a drabális Penes…

Az 1964-es, tokiói olimpi­ára a „Pasaréti madon­na” már, mint Rudasné Antal Márta utazott. Rudasné úgy lett, hogy Feri, a „nagy bevehetetlen” az első igazán alkalmas pillanatban megkér­te Márta kezét, akinek pedig egy má­sodpercig sem jutott eszébe nemet mondani.

Ha már akkor lettek volna bulvár­lapok, kimerí­thetetlen témát szolgál­tatott volna számukra a Rudas Ferenc-Antal Márta álompár, hiszen kettőjükben minden egyesült, amely a legszélesebb közönség érdeklődésé­re igényt tarthat.

A férj még futballistaként szer­zett hihetetlen népszerűsége, a pa­saréti villa, a balatoni ház, a már­kás luxusautó(k), a jól menő presszó, a feleség hamvassága, szépsé­ge, de mindenekelőtt éppen akkori­ban induló nagy í­vű, sportolói karri­erje egyenként is olyan „bulvárfalat”, amelyekért 2013-ban ölre mennének egymásért a szí­nes magazinok. 1963-ban viszont „nem ért többet”, mint egy néhány soros hí­rt: „Rudas Fe­renc, a Ferencváros egykori váloga­tott futballistája és Antal Márta, a to­kiói olimpiára készülő válogatott at­léta házasságot kötött”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A hölgy gyönyörű volt és Mártának hí­vták…

A remekül kezdődő, ám annál szomorúbb vé­get ért „lánggépgyári” kalandot követően Feri szent esküt tett arra, hogy márpedig ő soha életben nem ül le többé egy futballcsapat kispadjára.

Úgy érezte, nincs szüksége arra az örökös stresszre, ami a mérkőzé­sekkel jár, egy olyan közegben, ahol meg lehet azt csinálni, hogy egy mi­niszter telefonjára a vezetők, se szó, se beszéd, csakúgy kitesznek egy já­tékost a csapatból, ott neki nincs ke­resnivalója.

Nem volt naiv, pontosan tudta, hogy a futballnak nálunk nagyon sö­tét oldalai is vannak, ráadásul meg­lehetősen hosszú játékospályafutása alatt volt szerencséje megtapasztalni néhány „furcsaságot” (volt, amit ők maguk, azaz közösen a játékostársa­ival együtt követtek el egyik másik trénerükkel szemben…), de úgy volt vele: csinálja, akinek ehhez részint gyomra, részint anyagi, egzisztenci­ális rászorultsága van. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A szerelmes jobbfedezet és a miniszter papa telefonja…

Álomszerűen kamatoz­tak „a Káplár utcai es­ték”, Rudas Feri első igazi edzői nekirugasz­kodását a Láng Gépgyár együttesénél sikerek sora kí­sérte.

Szinte maga sem akart hinni a szemének, amikor azt látta, hogy egy remekül sikerült felkészülés után az NB II-ben akkor újoncnak számí­tó, „tipikus pesti kiscsapat” sorra nye­ri mérkőzéseit, s a táblázat tetejéről néz vissza olyan együttesekre, ame­lyeknek részint nagy múltjuk és ha­gyományaik voltak már akkor az NB I-ben, s amelyek háttérbázisát (az amúgy egyáltalán nem szegény…) Láng Gépgyár lehetőségivel egy la­pon sem lehetett emlí­teni

Egészséges óvatossága, persze, most sem hagyta el, csak úgy í­rta alá edzői szerződését, hogy közben a pasaréti Sport presszó vezetését is megtartotta, s bár a korábbinál ért­hetően, összehasonlí­thatatlanul ke­vesebbet töltött az üzletben, ment az akkor már (szinte) magától.

Ezekben a hónapokban az volt szá­mára a legfontosabb, hogy a futballis­taként megszerzett hí­rét, nevét, tekin­télyét, veretes múltját, s az emberek­ben róla élő képet egy olyan hallatla­nul népszerűtlen pályán legyen ké­pes megtartani, ahol néha még a leg­nagyobb tudásúak is elbuknak, hiszen sokszor elég néhány rosszul sikerült meccs, s a szurkolók már el is felejtet­ték, hogy most éppen hajdani futballis­ta-kedvencüket „hülyézik” kórusban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Garrincha a Népstadionban, edzőiskola a Káplár utcában…”

1956 persze, lényegesen többet jelentett a magyar nép sorsának alakulásában, minthogy néhány ősfradista egy étteremben, egy bárban, vagy egy eszpresszóban összehajol, elénekel néhány magyar nótát, majd úgy dönt, ők bizony nem hagyják el az országot.

Voltak, akik egészen másként gondolkoztak, de akár ment valaki, akár maradt, az mindenesetre vitat­hatatlan, hogy a forradalom a ma­gyar futball történelmébe is í­rt egy meglehetősen hosszú, tanulságokkal teli és nagyon izgalmas fejezetet.

A magyar bajnokság 1901 óta í­ródó történetében először – 1944 őszének egészen extrém, világhá­borús körülményeitől eltekintve – csak 1956-ban nem lehetett befe­jezni a bajnokságot. (Amikor a ver­sengés félbeszakadt a Bp. Honvéd állt az élen, de a Vörös Lobogónak például még négy meccse is hátra volt, ha valamennyit megnyeri, ak­kor Hidegkutiék a bajnokok, no, de az október 21-i játéknap után a for­radalom hatására elmaradnak a ki­í­rt mérkőzések – az élcsapatok kül­földre mennek -, s legközelebb csak a következő esztendő márciusában lépnek pályára bajnoki pontokért.)

Rudas Feri és apám, per­sze nem csak kenyé­rért álltak sorba azok­ban az október végi és november eleji napok­ban (miként arról az előző fejezet­ben szó esett), volt ennél fontosabb dolguk is.

Ősöm naplóbejegyzése arról ta­núskodik, hogy október utolsó nap­ján Kispéter Mihálynál járnak láto­gatóban, a téma: „Az FTC újraalakí­­tása”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”

Az 1956-os esztendő re­mekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Ven­déglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bi­zonyos” eset (volt belőle megszám­lálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzskö­zönsége” is közülük verbuválódott.

A csapat jó erőkből állt, az „öreg­fiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzé­seket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a baj­nokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.

Feri munkájával minden tekin­tetben elégedettek voltak az Egyet­értés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabel­la élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében tré­nerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tud­tak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bő­ven pluszban legyen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…

1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott gól­lal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a vi­lág legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.

A csapatnak volt 12-13 olyan fut­ballistája, akik közül a kezdőnek szá­mí­tó 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte vál­toztatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, ami­ről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak kö­zül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pe­dig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvá­rosi dominancia a nemzeti 11-ben.

Henni, Rudas, Lakat, Budai, Ko­csis, Deák és Czibor még í­gy is rend­szeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kis­pestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpest­ben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy he­lyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelí­tő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amely­re végül ki sem utaztunk… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”

1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még ak­kor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemle­getett találkozóknak.

Márpedig Rudas Feri akkori üzle­tének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagy­tak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás ér­zés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki elevení­ti fel, aki nem csak látta, ha­nem alakí­totta is a történéseket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →