Feljegyzések a fotelból – A sorozat folytatódik…

Nem ilyennek álmodtuk meg a tavasz kezdést. Még a tél szorításában indult a szezon januárban, azóta 11 bajnokin vagyunk túl és a mérleg bizony elég felemásra sikeredett. 5 győzelem, 5 döntetlen és 1 vereség a mérlegünk, amit ha tavaly ősszel, a BL menetelésünk mellett érünk el, senki nem gondol semmiféle „rosszra”. De idén csak a bajnoki maradt (a magyar kupából idő előtt kiestünk), és bár elég sűrűn következnek a mérkőzések, de annak a csapatnak, melynek állítólag minden posztra két egyforma képességű játékosa van (talán ezt el kéne felejteni) és mely ősszel ennél sokkal flúgosabb futamon vett részt, nem kéne problémát okoznia. Természetesen nem azt állítom, hogy a csapat 60%-s teljesítménye katasztrofális lenne, mégis van hiányérzetünk. Nem is kevés. Néhány hete még kacagtunk a riválisunk bukdácsolásának és az Enigma készülékkel sem megfejthető utalásain, de azóta a bokor árnyékából előtűnő felcsúti alakulat kezdi elhinni, hogy világcsúcsot beállítva (mégis csak egy aprócska faluról van szó) megszoronghatja a bajnoki címvédőt. Persze a 13 pont még mindig tetemes előny, főleg annak fényében, hogy már csak 8 forduló van hátra, és nekünk 12 pont is elég a címvédéshez, de nehogy már elkezdjünk számolgatni! Nem csak a pontok számítanak, hanem a mutatott játék is, a szórakozástatás, végül is még akkor is a szurkolókért van ez a sportág, ha jelenleg az otthoni fotel helyettesíti a lelátót. Ezt is nehéz megemészteni, főleg a vírus egyre erőteljesebb szorításában. Igenis most kéne még több lapát arra a bizonyos gőzösre, még jobb, még szórakoztatóbb játék, hogy legalább 90 perc erejéig eltudjuk felejteni a ránk szakadó borzadályt. Helyette mit kapunk? Küzdelmes játékot, mely a legtöbb esetben mindenre hasonlít, csak nem az őszi Fradira. A tavasz eddigi 10 bajnoki mérkőzéséből volt kettő amin nehéz „fogást” találni (Fehérvár, Dózsa), ehhez jött még 1-2 elfogadható 45 perc, a többi meg…Nem is kell befejezni a mondatot, mert tegnap délután Zalaegerszegen a csapat a játékával megadta a válasz.

Azt tudtuk előre, hogy a hazaiakat a kiesés réme fenyegeti, és Rebrov mester is előre közölte, hogy bizony a zalai városban mindig nehéz mérkőzéseket vívunk (ez lett volna az udvariassági menet). De vajon miért is vívunk mi nehéz mérkőzések a tabella végén szerénykedő csapatok ellen? Az már régen is alap volt, hogy az ellenünk játszók életük meccsére készülnek, de valahol mégis csak mutatkozni kéne a több mint 30 pontos különbségnek. És akkor nem beszéltünk a pénzügyekről és a játékosállományról. Tudom azt is, hogy néha-néha a kicsik is megnehezítik a nagyobbak dolgát, de ebből tavasszal egy kissé többet kaptunk, mint ami vártunk.

Zalaegerszeg volt a következő állomás. Rebrov fejében is megfordulhatott, hogy meg kéne szakítani ezt a döntetlen-győzelem-döntetlen-győzelem sorozatot és talán a szurkolók is többet érdemelnek annál amit eddig kaptak, ezért erőteljesebb játékra kérte a csapatot. Úgyis indult a mérkőzés, hogy itt bizony túl sok babér nem fog teremni a hazaiak számára, hét percig csak szemmel követték a labdát, de mikor először megszerezték, máris büntettek. Helyesebben mi büntettük saját magunkat. Először Dvali adta meg magát könnyedén, majd jött Wingo és rátett egy lapáttal. Kíváncsi lennék a védőnk „magyarázatára”, hogy vajon a mellőle induló zalai csatárt miért is hagyta magára. Tán „Fuss Forrest, fuss!„? Koszta nem csak futott, de Dini mellett a hálóba is lőtt. Hidegzuhany, egyből az elején.

Csak csóválni tudtam a fejem, már akkor éreztem, itt megint szenvedés lesz. Továbbra is nálunk volt a labda, gyűrtük az ipart, a hazaik 9 emberrel védekeztek, de igazi veszélyt csak akkor tudtunk okozni, ha Zubkovnál volt a labda. Mellette még Civic 1-2 elfutását és Boli harcosságát lehet kiemelni. A többiek meg csak asszisztáltak a játékhoz, Soma és Sigér egy fillért sem tudott bedobni a közösbe, Uzuni lassan Tokmachoz hasonlít, Haraisvili meg nem nagyon igazolja azt amiért Hajnal Tomiék leigazolták. Ezzel be is zárult a kör, bár igazságtalanok lennénk, ha nem írnánk le az első félidőről, hogy még szenvedve is fordíthattunk volna.

Amit a második félidő első percétől már komolyan is gondoltak a játékosok. Addig nem is adtuk oda a labdát a hazaiaknak amíg nem sikerült az egyenlítés. Civic remek beadására Boli „tank” érkezett, megelőzve védőt, kapust. Az egyenlítés után már biztos voltam a három pontban, a hazaiak képtelenek voltak eljutni a kapunkig. Nem is kellett sokat várni a következő Boli gólig, most jobb oldalról érkezett a forintos beadás Wingotól, Franck meg a tőle megszokott lendülettel, erővel érkezve belsőzte be a második gólját. Túl sok időm nem volt az örömködésre, pedig felmerült bennem egy kupica gondolata, de mire döntésre vittem az örömtől duzzadó elképzelést, a középkezdés után jött is az egyenlítés. Ezt is összehozták a védők, addig bénáztunk a kapunk előtt, amíg Mmaee bele nem rúgott Futácsba, ezzel a második büntetőjét hozta össze rövid idő alatt.

Őszintén megvallva, mérgelődni sem volt kedvem az egyenlítés után. Hátradőltem és megadtam magam a „sorsnak”. Talán még legyintettem is, amire visszagondolva elég régen volt példa. Tehetetlennek éreztem magam, és bár voltak lehetőségeink (Zubkov) a győzelem megszerzésére is, de mikor Rebrov mester 10–15 perccel a vége előtt lehozta a két legjobb és legveszélyesebb játékosunkat a pályáról (vajon miért?), már csak a végét vártam. Legyünk túl minél hamarabb, egy pont is pont, jobb mint a vereség. A hármas bírói sípszó után az ujjam egyből megtalálta a távirányítón a „Netflix” gombot. Szándékosan nem egy sorozatot kerestem, abból a Fradi döntetlen-győzelem sorozata bőven elég, melynek tegnap az újabb epizódját láttuk.

Ami egyre unalmasabb, de a Fradit mégsem „kaszálhatom”, mert még mindig, és örökre a szívem csücske marad. Így marad a kisebb-nagyobb bosszankodás. Ez még belefér.