Álljatok fel!

Az elmúlt hetek történéseire ezen az oldalon is kerestük már az igazságot, de úgy gondolom, néha leragadtunk a jelenben, és a mostani eredménytelenséget saját magunk háborgó lelkületén keresztül próbáltuk megérteni. Pedig az igazság annál sokkal mélyebb gyökereket vert, hogy minden baj okozóját egyedül az angol befektetőkben lássuk. A védő szerepét most sem akarom eljátszani, hiszen nem ismerem a vád bizonyí­tékait, és főleg indí­tékát, ezért inkább más megvilágí­tásba helyezném a jelen gondjainak boncolgatását.

Elnézést kérek, de egy kicsit messziről kell kezdenem. Van egy szokásom, amikor rendezgetem a videofilmjeimet, azokat szoktam az első sorba rakni, amelyikről a múlt távlatából elővillan egy jelenet, egy filmrészlet. Vannak filmek, melyek egy idő után hátrább kerülnek, de van egy, mely már néhány éve ott dí­szeleg az első sorban: A Velencei kurtizán. Ami érdekes ezzel kapcsolatban, hogy mindig más és más képek villannak fel, valószí­nűleg az aznapi hangulatomtól függően. Hogy vajon mi köze van Veronica Franco-nak, a velencei költő-kurtizánnak a Fradihoz? Természetesen semmi, de az agyam a legtöbb esetben úgy működik, hogy elővillan egy kép és abból próbálom levezetni a néha kusza képzelgéseimet.

Az egyik nap a záró tárgyalás tárult elém, amikor is a Rufus Sewell által alakí­tott velencei szenátor, Marco Venier végső elkeseredésében a többi szenátort hí­vja segí­tségül, hogy valljanak bátran és férfiasan szí­nt a vatikáni inkvizí­tor előtt, hogyan szennyezték be a hitvesi ágyukat azzal, hogy Veronica-nál keresték az örömet. – Álljatok fel! – harsogta keményen.

Eleinte néma csend, majd az újabb felszólí­tásra – Álljatok fel! – már szép lassan, töredelmesen, de büszkén, sorra állnak fel a velencei szenátorok. Vállalva tettüket, vállalva hazugságukat, vállalva egy boszorkányság vádjával égetésre váró kurtizán védelmét, mellyel nem csak Veronica életét mentették meg, hanem Velence tisztességét is. Egy valaki azért nem akart felállni. De, mikor Marco Venier felé fordult: – Püspök úr, itt valakinek még állnia kéne! – végleg eldőlt a tárgyalás sorsa. Az inkvizí­tor nem tudott más tenni, mint meghagyta Velencének Veronica Franco-t.

Ezek után talán nem is olyan érthetetlen az, amit az egész történetből ki akarok hozni. Mert jelen esetben Marco Venier nem más, mint mi, Fradisták, akik értetlenül állunk imádott klubunk vergődése előtt. Keressük az okokat, nekiesünk a játékosoknak, az edzőknek, a tulajdonosnak és néha még egymásnak is, mert nem akarjuk elhinni és főleg elfogadni, hogy a 110 éves örökségünk csak annyit ér, mint amit manapság tapasztalunk. Ahhoz azonban, hogy igazán meg tudjuk érteni a jelent, el kéne számolni a múltunkkal is. És itt jön elő Marco Venier, aki ki mert állni és határozottan felszólí­tani a többieket: – Álljatok fel! Valljatok szí­nt, vállaljátok azt, amit elkövettetek!

Ha most mi, szurkolók kiáltanánk, vajon a múltból felállna valaki? Merné valaki is tisztességgel vállalni azt, amit elkövetett a Fradival szemben? Azok, akik a Bajnoki Ligája utáni években a teljes megsemmisülésbe taszí­tották a klubot? Pedig voltak jónéhányan. Klubvezetők, csalfa menedzserek, álbefektetők, a Fradit kihasználók, a játékosokat elkótyavetyélők, az utánpótlást üzletté silányí­tók. Voltak szemfényvesztő politikusok is, akik hol az államot csapolták meg, hol saját maguk népszerűsí­tésére húztak fel zöld-fehér sálat, hogy ezzel is demonstrálják, nekik mennyire fontos a Fradi. Egy fenét volt fontos! És mindegy milyen szí­nben jöttek, a hangzatos dumánál többre egyik sem volt képes.

Mi meg vártuk a csodát, vártuk a megmentőt, és nem vettük észre, hogy mi is zajlik a háttérben, hogy mire játszik az MLSZ, hogy mit akar elérni a többi potenciális ellenfél. Mert ha időben észrevesszük, ha időben válunk Marco Venier-ré és időben kiálltunk fel: – Álljatok fel! – talán tisztábban látunk ma. Persze nem vagyok biztos abban, hogy az akkori bűnösök vállalták volna a tetteiket, mert az sajnos hazánkban az élet más területén sem volt jellemző. Ráadásul azok közül, akiknek fel kéne állnia, sokan a jelenben is mérgezik még a környezetünket. Eltiltanak, pályát bezárnak, az ország tehetetlen politikai helyzetét a szurkolókra próbálva hárí­tani. Van olyan vezér, akinek a nyakán már annyi szí­nű sál tekergett, hogy a Fogyasztóvédelmi Hatóságnak talán már figyelmeztetni illene, í­rassa rá minden sálra: fulladásveszély miatt jobban tenné, ha ledobná magáról az egészet!

Az is jó lenne, ha mi szurkolók maradnánk Marco Venier-nek és nem akarnánk mindenáron inkvizí­torok lenni. Mert azok, csak a jelent tudják elí­télni. Csak a jelenben tudnak bűnöst találni és azt a máglyán elégetni. A jelenben meg csak azok vannak, akik végül is megmentették a Fradit a teljes összeomlástól.

Ettől függetlenül Marco Venier feléjük is fordul, tőlük is kérdez, tőlük is válaszokat vár. Mert jó lenne elkerülni, hogy a jelenünk is a máglyára kerüljön. Ez nem következhet be, a közelmúlt egyszerűen nem ismétlődhet meg újra. Még akkor sem, ha sokan erre játszanak, ha sok esetben erre utaló jeleket is kapunk. De talán nem értjük őket, talán, éppen a múlt el nem számolt bűnei miatt, már nem is hiszünk senkinek.

A középkori, pestistől sújtott Velencében voltak tisztességes szenátorok, akik végül is megmentették Veronica Franco-t és ezzel saját becsületüket is. Nem kellett hozzá sok, csak őszinteség, mely most is jól jönne. Ismét ki kéne állni a szurkolók elé és ha kell, átértékelve az egy évvel ezelőttieket, tudtunkra adni, vajon mire is számí­thatunk. Nem kell több üzenet, nem kell több í­géret. Őszintének és tisztességesnek kell lenni. Őszintén kéne beszélni a költségvetésről, az elmaradt igazolásokról, a stadionról, az ingatlanbefektetésről, a további tervekről.

Ha őszinték lesznek, í­gérem soha többé nem kí­sértem meg Veronica Franco szellemét.

(Lalolib)