Feljegyzések a fotelból – Emberelőnyből emberhátrány
A mérkőzés 70. percének környékén, a diósgyőriek egyenlítő találata után szerkesztőtársam csapzottan és reményvesztetten fordult felém: kell ez nekünk? Itt ülünk ötven évesen, a fülünkön is folyik már a víz, és ezt kell néznünk! – mutatott a vendégszektor felé ahol a piros-fehérek örömittasan ölelkeztek. Nem tudtam mit válaszolni rá, mert ahogy felé fordítottam a fejem a kapucnimból éppen a szemembe csurgott a víz. Olyan érzés volt, mintha sírtam volna. Pedig a könnyeimet márciusban végleg elhagytam, és akiért utoljára eleredtek ő már a csillagok között pihen. Értetlenül megvontam a vállam, de ezzel is csak azt értem el, hogy egy újabb vízfolyam közelítsen a cipőm felém. Ránéztem az eredmény-jelzőtáblára és magam megnyugtatására konstatáltam, hogy nincs még nagy baj, az ellenfél még továbbra is tíz emberrel van a pályán, a meccsből is van még 20 perc hátra, az meg nem fordulhat végül is elő, hogy egy Ferencváros ilyen helyzeti előnyből nem tudja megverni a bajnokság egyik újonc csapatát.
Nem tudta, ráadásul volt olyan 10 perc a hosszabbítással együtt, amikor kettős emberelőnyben játszottunk. A pályán előnyben voltunk, de volt egy hely, közvetlenül a pálya mellett, ahol ismételten emberhátrányt kellett elviselnünk. Az eddigi fotelszurkoló mindig kényesen ügyelt arra, hogy szakmai kérdésekben óvatosan fogalmazzon. Pedig mint szurkoló megtehetem, ha utazom 200 km-t, ha előre megveszem az éves bérletemet, ha ötven évesen az emlékeim miatt képes vagyok egy nylonzsák alatt (bocsi Laudetur a hasonlatért, az esőkabátnak álcázott vegyvédelmi kabátod „életet” mentett), végig szakadó esőben buzdítani a csapatot, akkor huligán-törvény ide vagy oda, keserűségembe kiabálhassak azt, amit éppen a szívem diktál.
Mivel már csak legfeljebb öreg huligán lehetek, a kiabálás helyett inkább csak kérdéseket teszek fel, melyek azért nem csak a kíváncsiságomat, de a véleményemet is türközni fogják. Már csak azért is, hiszen a sors iróniája ismét csavart egy jót a történések felett. Szerkesztőségünket szombat délután az a megtiszteltetés érte, hogy Novák Dezső, a Ferencvárosi labdarúgó legendás védője és edzője látott minket vendégül balatoni pihenőhelyén. Dezső bácsi nem csak játékosként, de edzőként is mindent megnyert amit csak lehetett. Négy órán át beszélgettünk, nosztalgiáztunk és bár elmondása szerint minden Fradi meccset megnéz a tévében (már mikor adják), talán ha egy-két mondat hangzott el a jelenlegi Fradiról. Legalábbis konkrétan nem. Szombat este, elalvás előtt azt próbáltam megfejteni, hogy vajon mit is adott nekem az a szombat délután. A választ az elalvás megakadályozta, így arra csak vasárnap este leltem rá.
Szombat este a kellemes emlékek gyorsan elringattak, de vasárnap éjjel órákig forgolódtam az ágyamban mert nem jött álom a szememre. A kérdések és a kételyek csak úgy kavarogtak a fejemben, volt mikor kipattantam az ágyból és felírtam egy-két gondolatot egy papírra, nehogy reggelre elfelejtsem. Mániákusan próbáltam megfejteni a tegnapi meccset, keresgéltem a kibúvókat, de az esőistenek büntetésén túl mást nem nagyon találtam. Sok mindent elviseltünk már eddig is és ezután is elfogunk, bár tavaly már értek minket olyan traumák (0:6, 0:5) melyek az igazi Fradi lelkekből soha nem fognak elinalni. A tegnapi meccs valószínűleg nem fog olyan mélyre hatolni, de így együtt, már kezd a szív is besokallni. „Emberáldozatokat” követelő döntetlen Kaposvárott, érthetetlen és elfogadhatatlan kiesés az Európa-ligából, majd 2011. július 24-én görcsös, átgondolatlan és buta játékkal 1:1-es döntetlen a 60 percen át emberhátrányban játszó újonc Diósgyőr ellenében.
Ez így nagyon kevés, főleg úgy, hogy voltak a felkészülés során olyan pillanatok és mérkőzések, melyek az olyan álmodozó lelkületű szurkolókkal mint én, elhitették, hogy kialakulóban van egy játszani tudó és szerethető csapat. Hogy is van ez? A foci egyik alapszabálya, amit például Novák Dezső is említett a BL meneteléssel kapcsolatban, hogy először is „végy egy jó kapust”. Vajon megállja az a helyét amit Prukner László nyilatkozott a Nemzeti Sportban? „Ranilovicot jó kapusnak tartjuk, és továbbra is hiszünk benne”. Nagyapám mondta mindig, hogy hinni a templomban kell, bízni meg a tudásban. Egy olyan kapusban aki az elmúlt három meccsen három potyagólt kapott, abban lehet hinni, de bízni már nem nagyon.
Természetesen nem akarok minden felelősséget a kapusunkra húzni, mert ha a 68. percben már vezetünk három vagy négy góllal, ki törődött volna az újabb lepkézéssel. Arról meg tényleg nem Ranilovic tehet, hogy a pályán úgy szaladgált 10 zöld-fehér játékos, hogy képtelen volt a tényleges emberelőnyt a játékban is érvényre juttatni. Ki tehet arról, hogy továbbra sincs szélsőhátvédünk, hogy a középhátvédnek nevelt Fülöpöt jobbhátvédként játszassuk , hogy az egyetlen balhátvédünket egy „váratlan” húzásként egy sorral előbbre toljuk, hogy lassan nem találunk olyan játékost aki kétszer egymás után ugyanazon a helyen játsszon. Vajon minek kellett megbontani a jól működő Junior-Andrezinho-Abdi hármasfogatot? Miért kell azt a BZ-t pályára küldeni aki ezen a vizes és csúszós pályán képtelen volt már a bedobáson kívül más használható labdát adni? Vajon miért nem szólt senki, hogy ilyen időjárási körülmények között nem szabad magas és hosszú labdákkal operálni? Miért nem próbáltuk meg a középpályán rövid passzokkal széthúzni az emberhátrányban lévő csapat védelmét? Vajon a kiállítás után miért kellett továbbra is négy védővel játszanunk, amikor a Diósgyőr a pontrúgásokon kívül másra képtelen volt?
És vajon egy Ferencváros hogyan veszthet úgy pontokat az Üllői úton, hogy már a harmadik percben vezetést szerez és utána 60 percig emberelőnyben játszik? Csak egyféleképpen. A pályán emberelőnyben voltunk, de a pályán kívül már emberhátrányban. Ezt meg értse mindenki úgy mindenki, ahogy a szíve diktálja.
– lalolib –
5 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Emberelőnyből emberhátrány bejegyzéshez