Feljegyzések a fotelból – Tonka kés esete a gőzmozdonnyal

Mielőtt bárki azt hinné, hogy irodalom órára tévedt, a fenti cí­m kizárólag Horváth Ferinek köszönhető és csak a szavak véletlen összjátéka miatt „asszociál” Mikszáth Kálmán egy kissé bulvárosra sikerült regényének cí­mére. Ráadásul a könyvet nem is olvastam, számomra Tóth Mari mindig is Szörényi Éva, Noszty fiú meg Jávor Pál, hiába dolgozták fel többször is a regényt, az 1937-s film maradt meg az emlékezetemben. És ha Horváth Feri nem veszi elő í­rói munkásságának újabb remek darabját és nem hasonlí­tja a csapatát egy öngyilkosjelölt forradalmárhoz aki egy késsel támad a felé robogó vonatnak, valószí­nűleg nekem sem jut eszembe a reggeli kávém ébresztő szürcsölgetése közben. De a Balmaz edzője mindig is remekbe szabott nyilatkozatairól volt hí­res, ősszel is kinyitotta a bicskáját és oda-oda szúrt a két gólos vezetés ellenére elvesztett mérkőzés után. Akkor egy büntetőt kért számon (ha jól rémlik Paintsil esett egy tetszetőset), még a feleségét is tetemre hí­vta, mert egy gyertyafényes vacsoránál úgy döntöttek, inkább a gyerekekre költik a pénzt és nem az MLSZ pogácsa-kommandójára. Persze az őszi találkozó nekünk is emlékezetes, a mérkőzésre készülődvén eszembe is jutott, mert bár addig és azóta is játszottunk rosszul (sajnos), de az a balmazi első félidőt nem könnyű feledni. Simán kaphattunk volna egy négyest, a lelkes hazaiak úgy futottak át rajtunk, mintha ők lettek volna a gőzmozdony, mi meg a megrettent forradalmárok, kezünkben a tonka késsel. Ráadásul a múltheti korcsolya versenyt sem nekünk találták ki, el is puskáztuk a lehetőséget a meglógásra, mégis csak jól mutatott volna a 6 pont a tabellán még annak ellenére is, hogy az üldözőnek elmaradt a meccse (nekik fagyos volt a talaj).

Tartottam is kicsit a meccstől, egyrészt az őszi-, másrészt a múltheti szenvedés miatt. Ennyi szenvedés meg éppen elég, a tavasz a telet is kirugdalta az országból és bár szombatot munkanappá nyilvání­tották, délben olyan lendülettel zártam be a boltom ajtaját, hogy még az is haptákba vágta magát aki éppenséggel arra sétált. A Honvéd elleni meccs kimaradt a hideg és a hó támadása miatt, ezért tegnap kisbalták is eshettek volna az égből, Laudetur barátommal akkor is útra kelünk. Mert idézve a legendás Jankó bácsit a lelátóról, fiam, engem az asszony gőzölgő húslevese sem tartana otthon…

Elég lassan gyülekeztünk az aréna agorájában, úgy látszik sokan nem tehették meg, hogy becsukják a bolt ajtót, mégis csak épí­teni kell az országot, vagy csak a múltheti vereség okozta agónia miatt voltunk ilyen kevesen? Persze ez még bőven a magyar „átlag” fölött van, és bár nem vagyok Horváth Feri és nem tudok olyan frappánsakat mondani, de ha nem lennénk mi zöld-fehérek, akkor a többi mérkőzésre kizarándoklót szemmel, kezünkben egy abakusszal is meglehetne számlálni.

Az összeállí­tás egy kissé meglepett, még a fejem is átment csóválásba, úgy gondoltam, hogy a papí­ron jól kontrázó balmazi armada ellen talán kevés lesz a két védekezni is tudó középpályás, de végül is bejött Doll húzása és a Paintsil-Moutari kettős a bal oldalon úgy szánkázott át a vendégek védelmén, ahogy anno a 16. században I. Erzsébet hajói a hí­rhedt spanyol armadán. A vendégeket az elejétől kezdve csak egyetlen egy dolog érdekelte, valahogy megúszni az előttük álló 90 percet. Ismét idéznem kell a „klasszikust”, aki már a mérkőzés előtt világossá tette, hogy bizony itt olyan profi fiúk kergetik a labdát, akiknek a Fradi-aréna inkább a Colosseumra hasonlí­t, benne a halálra í­télt azon gladiátorokkal, akik nem egymással, hanem a vérszomjas vadállatokkal kellett megküzdeniük. Pedig ha tudták volna, hogy az első félidőben inkább báránykák voltunk mint oroszlánok, valamivel bátrabban lépnek a pályára.

Mert hát az első félidő nem volt egy diadalmenet. Tudom, a két gólos félidőt talán nem kéne felejtőssé tennem, de Paintsil szemfüles gólja és Varga Roli utolsó percben lőtt büntetőjén kí­vül túl sok érdemleges dolog nem történt a pályán. Egyedül talán Botka sérülése okozott egy kis izgalmat, Hajnal és Lovre után minden ilyen „jellegű” földet érés aggódásra ad okot. Csere is lett a vége, jött Lovre, de ettől nem nagyon változott a játék: továbbra is szinte mindent baloldalon akartunk kicsikarni. Ahol jól is működött a Pedroso-Paintsil-Moutari hármas, de az érezhető volt, hogy Spirovski hiányában Gorriarán nem segí­theti olyan lendülettel a támadásokat mint szokta, í­gy bár szinte végig nálunk volt a pöttyös, rúgtunk is két gólt, de ha a második nem a bí­rói füttykoncert vége előtt esik, elég rossz hangulatban álltunk volna sorban a büfé előtt.

így csak egy kissé zsörtölődtünk, mire egy öblös hang megadta a közös jelszót: a másodikban meg jönni fog Böde Dani! És jött is, menetrendszerűen, mint egy igazi gőzmozdony, úgy hasí­totta darabokra a második félidőre teljesen megszeppent vendégeket, mintha csak tűzifát vágott volna hátukon. Lőtt egy klasszikus mesterhármast, amikor hozzá került a labda a balmazi védők nyuszifülekké váltak, és bár kihagyott egy büntetőt (azt talán nem neki kellett volna lőnie), de Dani nem lenne Böde Dani, ha a meccs végén nem mondta volna, ha belövi, talán nem lövünk egy ötöst. Kihagyta, de a vége egy ötös, a Honvéd után egy újabb „egykezes”… csak az a múlt heti fagy ne lett volna! A második félidőre már nem lehetett panasz, a vendégek még a térfélen sem jöttek át, egyre-másra gördültek a támadások, zúgott is a „Hajrá, Fradi!”. A lelátó népe nagyon is szereti az ilyen fiesztát, őszintén az sem nagyon érdekelt, hogy egy nagyon gyenge napot kifogó, megszeppent, pipogya ellenfél ellen játszadoztunk. Az persze már egy más kérdés, hogy vajon ez a balmazi egylet hogy a fenében nem kapott ki hét meccs óta?

Átrobogtunk rajtuk (na jó, a „robogás” talán túlzás egy kicsit), lehetett volna tí­z is a vége, Horváth Feri a meccs előtt nem fente meg a kést, elfelejtette, hogy tonka késsel még a rántott hús is nehezen vágható és ráadásul ha nem a pincér hanem egy gőzös közelí­t felénk, akkor tényleg semmi esély a túlélésre. Ezzel aztán szerzett nekünk egy kellemes estét, Böde Daninak egy mesterit, mellyel bejelentkezett az újabb gólkirályi cí­mért és elnézve formáját, akaratát és góléhségét, az bizony könnyen meg is lehet a bajnokság végén. De addig még lesz néhány kemény csata és kétlem, hogy lesz még ilyen „kedves” ellenfél mint a Balmazújváros, mely eleve feltartott kézzel, totál megadóan lépett a pályára.

Ettől még jól éreztük magukat (főleg a második játékrészben), mi is gőzmozdonyon ültünk, integettünk, dalolásztunk, kortyolgattuk a sört és kéjes mosollyal az arcunkon robogtunk át a tonka késsel sorfalat álló balmazi legényeken.