Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhí­tjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki cí­mét hozta el…Nézzünk csak bele az „aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt „lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki cí­méért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki cí­mmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. Így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számí­tott semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mielőtt bárki azt hinné, hogy irodalom órára tévedt, a fenti cí­m kizárólag Horváth Ferinek köszönhető és csak a szavak véletlen összjátéka miatt „asszociál” Mikszáth Kálmán egy kissé bulvárosra sikerült regényének cí­mére. Ráadásul a könyvet nem is olvastam, számomra Tóth Mari mindig is Szörényi Éva, Noszty fiú meg Jávor Pál, hiába dolgozták fel többször is a regényt, az 1937-s film maradt meg az emlékezetemben. És ha Horváth Feri nem veszi elő í­rói munkásságának újabb remek darabját és nem hasonlí­tja a csapatát egy öngyilkosjelölt forradalmárhoz aki egy késsel támad a felé robogó vonatnak, valószí­nűleg nekem sem jut eszembe a reggeli kávém ébresztő szürcsölgetése közben. De a Balmaz edzője mindig is remekbe szabott nyilatkozatairól volt hí­res, ősszel is kinyitotta a bicskáját és oda-oda szúrt a két gólos vezetés ellenére elvesztett mérkőzés után. Akkor egy büntetőt kért számon (ha jól rémlik Paintsil esett egy tetszetőset), még a feleségét is tetemre hí­vta, mert egy gyertyafényes vacsoránál úgy döntöttek, inkább a gyerekekre költik a pénzt és nem az MLSZ pogácsa-kommandójára. Persze az őszi találkozó nekünk is emlékezetes, a mérkőzésre készülődvén eszembe is jutott, mert bár addig és azóta is játszottunk rosszul (sajnos), de az a balmazi első félidőt nem könnyű feledni. Simán kaphattunk volna egy négyest, a lelkes hazaiak úgy futottak át rajtunk, mintha ők lettek volna a gőzmozdony, mi meg a megrettent forradalmárok, kezünkben a tonka késsel. Ráadásul a múltheti korcsolya versenyt sem nekünk találták ki, el is puskáztuk a lehetőséget a meglógásra, mégis csak jól mutatott volna a 6 pont a tabellán még annak ellenére is, hogy az üldözőnek elmaradt a meccse (nekik fagyos volt a talaj). Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Bármennyire is elfogult vagyok a zöld-fehér szí­nnel és az agyam bármennyire is el tud különböztetni a valóságtól, azok az idők már elmúltak, amikor egy mérkőzés előtt semmi idegesség, semmi gyomorgörcs és semmi kétely a napi penzum, amikor úgy ültünk fel a lelátóra, hogy az aznapi 50 milliós kérdés abból állt, vajon hármat vagy ötöt rúgunk-e az aktuális ellenfélnek. Sokak szerint (ők voltak az optimisták királyai) ebben nem volt semmi élvezhető, ültél a padon, vagy a betonlépcsőn, kezedben egy zacskó szotyi, melynek héját olyan éteri magasságokban tudtad a kilőni a szádból, hogy az a legrosszabb esetben is a lelátó szélén landolt. Ha a lendületet még a győzelmi mámor semmivel sem fogható zamatával erősí­tetted meg, a vonal mellett futkározó zászlós bácsi úgy érezte magát, mint London a német bombázások idején. Tegnap ugyan nem ülhettem fel a lelátóra, Balmazújváros számomra már a világ végén van, sőt bevallom becsülettel, amikor feljutottak, biza ki kellett „gugliznom”, hogy merre is pakolta fel Árpád apánk a térképen. Ezáltal a szotyi is elmaradt, otthon a kényelmes fotelban ülve mégsem illik telebombázni a szőnyeget, de hűtő az van és bár a mai átlag nem nagyon emelkedik 15 fok fölé, azért a kesernyés-édeskés-habzó nedű mégis csak gyöngyözően finom. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a tévé képernyője is lassan faltól falig ér és a magamra terí­tett puha, bolyhos takaró is melegséggel árasztott el, úgy éreztem, remek kis 90 perc előtt állunk, ahol majd jövünk, látunk és győzünk – mindezt evidenciaként, hiszen mégis csak tök utolsó a Balmaz, mi meg száguldunk mint Hamilton és a kezdésig egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy történhet motorhiba és mi is úgy járunk mint Vettel a maláj nagydí­jon. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →