Koncert B-Középre, avagy a véletlenek játéka

A véletlen is tud néha furcsa játékos lenni. Nem csak a sors, mert mindent rá sem foghatunk. Amikor ma reggel megláttam szerkesztőtársam napi ajánlóját (1988.09.03. Ferencváros-Újpesti Dózsa 3:0), egyből felcsillant a szemem. Gőzölgő kávé kí­séretében olvasni egy Dózsa verést még akkor is kellemes ha a mögöttünk álló napok egyetlen mosolyt sem tudtak az arcunkra csalogatni. Elég volt meglátni az eredményt, Simon-Pintér-Keller-Albert-Bánki-Fischer-Dzurják-Wukovics „tengelyt”, akiket a kispadon Rákosi Gyula és Albert Flórián igazgatott és úgy vetettem magam az mérkőzésről szóló tudósí­tás olvasásában, hogy még arra sem figyeltem, hogy közben a kávém is kihűl. Már az első mondatok után elővillantak képek a derbiről, de mikor elindí­tottam a mérkőzésről szóló videót, már a széket is kitolhatták volna alólam, azt sem veszem észre. A II. Szentély, a „még a lépcsőkön is ülnek” teltház, a pénztárgépszalagos szerpentin zuhatag, Keller bombagólja, Fischer felhőfejese, Csöpi végső döfése a lila szí­vekbe… mind-mind olyan pillanat amit örökre el kell raktározni. Van egy örökzöld dal, az idősebb korosztály biztosan ismeri: „csak a szépre emlékezem” cí­mmel, amit el is kezdtem dúdolni (szerencsére senki sem volt körülöttem) miközben az egeremmel lejjebb görgettem a beszámolón, hátha „találok” még valami érdekességet. Találtam… de nem azt, amit vártam.

Koncert – B-Középre. Első gondolatom az volt, amikor megláttam a kissé elfakult lila betűvel í­rt cí­met a Képes Sport hasábjain, hogy itt most egy Dózsa-sirató fog következni, hiszen az újabb vereségükkel, négy forduló után nulla ponttal az utolsó helyen álltak a tabellán. Tudom, eleve ott is a helyük, ezért is vágtam bele az olvasásra épp olyan lelkesedéssel mint a videó nézésébe. De már az első mondatnál rosszul kezdtem érezni magam. „Lila fejjel ordí­t egy zöld-fehér szurkoló” – miről van itt szó? „Ég a Dózsa, mint a rongy, bűzlik, mint a…” – ezt már inkább nem idézem tovább. Pedig akkortájt ismerősen csengett a mondóka, sőt volt ennél durvább is. Nem tagadom, néhányat még jómagam is feltudok idézni és talán még mosolyt is csalnak az arcomra, hiszen végül is a fiatalságot idézik fel.

A mosoly nem tartott sokáig. Tovább olvasva a beszámolót elsőre alapból védekező állásba vágtam magam és egy elfogult, becstelen beszámolónak véltem a leí­rtakat. Már akkor is a Fradit támadták! – biztattam magam, de tudtam, ez nem fedi a teljes igazságot. És ahogy szemeim tovább siklottak a szövegen, egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. 1988-ban, harminc évesen, vidékiként már nem voltam annyira sűrűn meccsre járó, de hazudnék ha azt í­rnám, hogy kimaradtam az akkori „hangulatból”. Mert bár néha az emlékezetünk csal és meg is próbálja szépí­teni a múltat, de mikor sok-sok év után szembesülünk egy ilyen „koncertes” í­rással, úgy vágódunk vissza a földre, hogy azt sem tudjuk hogyan kaparjuk össze magunkat.

Jó lenne választ kapni arra, hogy vajon a véletlen (vagy talán mégis a sors?) miért is rendelte az utamba ezt a cikket. Vagyis inkább miért vágta a képembe. Durván, arcátlanul és gőgösen. Miért szembesí­tett azzal, hogy mi sem voltunk különbek? Nekünk is fontos volt a „körí­tés”, egy-egy meccsen több száz pénztárgépszalagot dobáltunk a pályára, úgy szidtuk a bí­rót mint anno a gulyások az eltévedni akaró gulya marháit. És olyan rigmusok is felhangoztak, melyekért ma örökre betiltanák a Fradi pályát. Pedig őszintén mondom, nem voltunk rasszisták, nem voltunk gyűlölködők és bár a lelátón mindenhová elküldtük a lilákat, kékeket, pirosakat, de másnap már egy sör mellett jót derültünk egymás hülyeségein. Akkor úgy éreztük, ez helyes, ez hozzátartozik a lelátók hangulatához. Persze akkor is volt kemény mag (lehet, hogy keményebb mint manapság), akik ha összecsaptak, a lovas rendőrök sem érezték magukat biztonságban.

(Klikk a nagyí­táshoz!)

Tudom (hiszen benne éltem), hogy az a korszak más volt. Nem Európához tartoztunk, hanem egy külön világot próbáltak ránk erőltetni. Emlékszem több zárt kapus büntetésre is, de mégsem gondoltuk azt, hogy az akkori viselkedésünkön változtatni kéne. Tisztában vagyok azzal is, hogy régen sem kiabált mindenki össze-vissza mindent, de mivel ha a Fradiról van szó, én csak családban tudok gondolkodni. Ezzel lassan el is érkeztünk a jelenhez. Gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy a véletlen (vagy megint a sors) miért is sodorta az utamba az 1988. szeptember 3-i Dózsa-verésről szól í­rást. Valamit üzenni akart, valamire fel akarta hí­vni a figyelmünket. Amikor néhány perccel ezelőtt szóltam szerkesztőtársamnak a készülő í­rásról, ezt í­rta vissza: „Kí­váncsi vagyok hova akarsz kilyukadni…”.

Nem tudom…vagyis tudom és aki elolvassa a „koncert-cikket” és eljut idáig a jegyzetemmel, annak talán nem is kell magyarázatot adni. Egy biztos. Néhány dolgot magamban is át kell értékelni. Egyszerűen erre kényszerí­t a felidézett múlt. De talán nem csak nekem. A jelenben túl sok szereplő toporog a szí­npadon, ráadásul senki sem akar statiszta lenni, hanem mindenki főszereplőként akar tündökölni. Ebből meg soha nem sülhet ki tapsvihar a végén. Mert vajon kit is tapsoljunk meg hevesebben? Vajon ki hajoljon meg utoljára a publikum előtt? Major Tamás mondta egyszer, hogy abból a szí­ndarabból soha nem lesz siker, ahol többen akarják learatni a babérokat. Mert ahol széthúzás van, ahol nincs összhang, ahol mindenki csak a saját igazát keresi, ott van a káosz. A 26 éves í­rás elolvasása után már tudom azt is, hogy a megoldáshoz más is kell. Empátia és türelem. Még akkor is, ha vannak olyan „hatalmasságok” akik mást várnak el tőlünk. A vadon nevelkedett lovat sem lehet ütlegeléssel és hangos szóval betörni. Ahhoz igazi „suttogónak” kell lenni, aki érti és szereti is őket.

Talán még nem késő, pedig sokan megkongatták a vészharangot. Kell lenni megoldásnak és nem olyannak amilyent a múltunkban megszoktunk. Ne várjuk meg amí­g néhány szektorral odébb ülnek majd a „kiöregedett” táborlakók.

Mert ha ez í­gy folytatódik, székek ugyan lesznek, de olyanok akik rá is ülnének, már nem.