„Spanyol földben nyugszik, de magyar szí­vekben él…”

Részlet Schlegel Oszkár: “Volt egyszer egy csatár” c. könyvéből

Nagy Béla

Amikor Kocsis Sándor emléke előtt tisztelgünk, pár pillanatot áldozzunk a következő fejezet í­rója, Nagy Béla emlékére is.

Kocsis portré a Csanádi iskolában és a Fradi pályán (Fekete Géza szobrászművész alkotása)

A magyar labdarúgás felejthetetlen csillaga. Már az FTC ifjúsági csapatában felfigyeltek a tehetséges csatárra, aki szinte számolatlanul ontotta a gólokat. Ki feledhetné az „aranyfejű” Kocsis Sándor felhőfejes góljait, élményt jelentő technikai bravúrjait. Mondjuk, az Üllői úton lezajlott egyik mérkőzést, amelyen egy éles beadást a tizenhatosról hanyatt vetődve, ollózva bombázott a felső sarokba. Utána percekig nem tudták elkezdeni a játékot, mert az osztrák csapat is odament Kocsishoz gratulálni. 1950 nyaráig a ferencvárosi közönségnek szerzett felejthetetlen perceket, később a Honvéd játékosaként világhí­rű labdarúgó lett. Válogatott csapatunk egyik sztárja, leggólképesebb játékosa volt. Az 1954-es VB gólkirálya! Itthon kedvenc, mindenki szerette. 1956-ban mégis külföldön maradt. Előbb a svájci Young Fellows-hoz szerződött, majd 1958 áprilisában a világhí­rű Barcelona játékosa lett. Éveken át ott is kiemelkedőt nyújtott, a közönség rajongott érte.

Szobatársai lesték a gondolatát, az ápolónők végtelen türelemmel teljesí­tették minden kérését. A kórház dolgozói presztí­zskérdésnek tekintették, hogy a Spanyolországból teljesen leromlott állapotban hazaérkezett, koránál sokkal öregebbnek látszó egykori válogatott labdarúgót meggyógyí­tsák. A fáradozás eredménye napról napra szemmel láthatóan mutatkozott. Csakhogy Kocsis „Kocka” lelkét nem tudták meggyógyí­tani. Az elutazása előtti napokban, amikor meglátogattam és az orvosok már kedvező zárójelentést í­gértek, ő teljesen letörten beszélt:

„Utoljára találkozunk, én úgysem élek soká … majd meglátod … Érzem, hogy elfogyott az erőm, nem bí­rom tovább. Jobb lenne itthon meghalni … „

Hiába hivatkoztam az orvosok véleményére, javuló állapotára. Sőt, biztattam, ha úgy érzi, hogy itthon nyugodtabban élhetne, nem terhelné feleslegesen a barcelonai élet-halál harc az anyagi létért, maradjon, semmi akadálya.

„Nem … most már késői Akkor kellett volna hazajönnöm, amikor a többiek. Ma már tudom … Hiába volt a sok pénz, a taps, nekem soha nem okozott igazán örömet az, hogy ‘másoknak’ rúgtam a gólokat … Tévedtem és fizetek érte!”

A szomszéd ágyról is átszóltak, bátorí­tották, felidézték nagyszerű góljait.

,,Jó, hogy itt vagytok, különben …”

Nehéz volt szót érteni vele, felderí­teni, kedvet adni a jövőhöz. S amit az elharapott mondat sejtetett, a legrosszabbra engedett következtetni. Most be is következett. Amit nem tudott itthon megtenni, mert az otthon védőszárnyai óvták, megtette idegenben.

Vándor Kálmán ezeket a megható szép sorokat akkor í­rta, amikor Barcelonából megérkezett a szomorú hí­r: Kocsis Sándor 1979. július 22-én a Quiron Klinika negyedik emeletéről a mélybe vetette magát.

Halála itthon és Spanyolországban egyaránt nagy megdöbbenést keltett. Koporsóját barcelonai játékostársai, Kubala, Ramallets, Rodri és a többiek vitték a sí­rhoz.

Spanyol földben nyugszik, de Kocsis Sándor magyar szí­vekben él.

Kevesen tudják, hogy a Fradi-pályán tiszteletére egy perces gyászszünetet is tartottunk 1979 augusztusában. Az Üllői úti pálya lelátóján volt a szurkolói ankét. Mészáros József szakosztályelnök első mondatai ezek voltak: Kedves szurkolók! Mindenekelőtt emlékezzünk egy régi Fradistára, a közelmúltban elhunyt Kocsis Sándorra! Kérem, állva tisztelegjünk emlékének!

Közel ötszáz Fradista állt némán, s emlékezett Sanyira, aki valamikor régen erről a pályáról indult a világhí­rnév felé.

"Légibalett"

-ɱ-