Feljegyzések a fotelból – Egy félidő álom, egy félidő valóság

Amikor közel harmincöt évvel ezelőtt a történelem órán egy kitalált történettel akartam kibújni a felelés alól, megboldogult Beke tanár úr szúrós tekintettel rám nézett és csak ennyit mondott: – Fiacskám, ha egy vallomással akarod kikerülni a felelést, az már baj, hiszen az annyit jelent, hogy az Aranybulláról igazából halvány fogalmad sincs.

Beke tanár úrnak természetesen igaza volt, hiszen azokban az években a foci sokkal fontosabb volt, mint II. András szabadságlevele, melyben helyreállí­totta és újabb intézkedésekkel bőví­ttette Szent István király alkotmányát.

Ezek ellenére egy vallomással kell, hogy elkezdjem a feljegyzésemet a fotelból, és í­gérem elhagyom a történelem órát. Talán még soha nem fordult velem elő, hogy egy Fradi mérkőzés előtt a nyugodtság szálljon meg. Ez persze két dolgot vetí­tett előre. Vagy nem véve alapul a csapat eddigi teljesí­tményét és biztos vagyok a győzelemben, vagy éppen ismerve a csapat és az ellenfél eddigi teljesí­tményét, a biztos vereség tudatában ülök le a fotelem sokat próbáló karfái közé. Azt sem tagadhatom le, hogy már a mérkőzés előtt azon járt az agyam, hogy vajon milyen cí­met is adok majd a jegyzetemnek. Ösztönösen elsőre a „Jobbak vagyunk, mint a Liverpool?” ugrott be, de ezt a verziót pillanatok alatt elhessegettem, hiszen egyrészt nagyképűségnek hangzott volna még egy győzelem esetén is, másrészt a valóság éppen más cí­met követelt ki magából.

Mivel a héten itt lehetett szemezgetni a régmúlt Debrecen-Ferencváros mérkőzések eredményeiből, talán nem is olyan nagy szentségtörés lett volna az „Átgázolt rajtunk a lokomotí­v” vagy a „Két félidő a pokolban” cí­mek, hiszen a mostani csapatnál sokkal, de sokkal jobb Fradi is belefutott már a Nagyerdőben hatalmas pofonba.

A mérkőzés azonban más forgatókönyvet í­rt. Olyant, mely után már a cí­m is jelentéktelenné vált, hiszen úgy kaptunk ki, hogy jobb volt az ellenfél, de a pontszerzés is elérhető közelségben volt, de ismét nem tudtuk átlépni a saját árnyékunkat. A Debrecen meg van annyira jó csapat, hogy számára nem jelent gondot az árnyjáték, ők tudják, hiszen megtaní­tották velük a sport aranyigazságát, miszerint a végén mindig a jobb ér be a célba. A gyengék lemaradnak és a végén talán még a lovakat is lelövik, ha a szerzett sérülésből már nincs kiút. Azt már az eddigi fotelszurkolós jegyzeteimben megfogadtam, hogy a lefújás után néhány perccel még nem foglalkozom a mérkőzéssel, mert higgadtan úgy sem tudnék véleményt nyilvání­tani. A hirtelen harag és elkeseredettség mindig rossz tanácsadó. Aludni kell rá, esetleg újból megnézni és úgy értékelni. Egy biztos, most már eltelt nyolc forduló és itt az ideje egy értékelésnek. És nem csak vezetői szinten, de szurkolói szinten is. Az illúziókat már régen elvesztettük, de jó lenne, ha a józanságunkat nem vesztenénk el. A hitünk úgysem fog veszni, mert az örök. Pedig lassan fennáll annak is a veszélye, hogy a szurkolók lelkéből eltűnik az igazi hit. Mert még hinni akarnak a csodában, de már nem lassan nem tudnak. Joggal tehetik fel a kérdést az előző mondatom után: vajon én még miben hiszek? Ha nagyon pikí­rt akarnék lenni, akkor a csodát emlegetném, de manapság már az is nagyon messze jár az Üllői úttól, de mivel a lakhelyem is elég messze van a Szentélytől, í­gy még bizonygathatom magamnak, hogy a csoda nálam telepedett le és még maradt annyi, hogy tudjak merí­teni belőle. Pedig ha jól belegondolok, már nem nagyon van miből merí­teni. Persze emlí­thetném a Zete elleni mérkőzést, vagy az MTK elleni első félidőt, vagy még a debreceni első 45 percet is, Pista remekbe szabott góljával megspékelve, de már nincs kedvem becsapni magam. Ha pedig nagyon optimista lennék, akkor jöhetnék azzal, hogy a mostani csapatot még ne hasonlí­tsuk a múlthoz, mert most még csak az alapok lerakása folyik, hiszen a régi diadalokhoz az is hozzátartozott, hogy az elmúlt tí­z évben a sikerek mellett, szép lassan felégették a jövőt is. Belenyugodtam, de most ez a nyugalom bosszant, sőt még dühösí­t is, mert a Fradi szí­v képtelen beletörődni, képtelen elfogadni azt a jelet, amit a csapat mostani szereplése, a képességek miatt mutat. Pedig már több forduló óta tudjuk mire számí­thatunk a következő mérkőzéseken és biztos vagyok benne, hogy sokan a mostani eredményt még ránk hí­zelgőnek is gondolják. Mert könnyen beleszaladhattunk volna egy 0:5-ös vagy egy 1:6-os vereségbe, ahogy a közeli múltunkban megtörtént, de nem, vasárnap csak egy apró, az erőviszonyokat ismerve még elfogadható vereséget szenvedtünk. Ettől függetlenül tudom, az akkori nagy vereségek után, szomorúan ugyan, de csak legyintettünk, mert tudtuk, hogy ettől függetlenül olyan csapatunk van, mely a következő mérkőzéseken bárki ellen győzelmi eséllyel léphet majd a pályára. Ma azonban, már nem bí­zom benne. Szomorúan még legyinthetünk ugyan, de már a következő, Videoton elleni mérkőzés sikerében már nem nagyon. – Lalolib –