Feljegyzések a fotelból – Felszabadult görcsösség esete az örökrangadón
Ahogy készülődni szoktunk a húsvéti ünnepekre, a szurkoló is épp olyan alázattal és a hagyományok tiszteletével szokott készülődni csapata bajnoki mérkőzésére. Sokan voltak olyanok, akik fittyet hányva a húsvéti vendégjárásnak, vasárnap a Hungária körút felé vették az irányt és még többen voltak olyanok, akik főleg az idegenbeli mérkőzések alkalmával otthon adták át magukat a szurkolás örömének. A fotelszurkoló már a szombaton az ünnepi sonka felvágásakor azon morfondírozott, hogy vajon a vasárnapi ünnepi vacsora időpontját vajon mikorra időzítse, hiszen a megszokott fél hetes vacsoraidő éppen ütközött a 200. örökrangadóval. És legyen bármilyen finom is a sonka, a hozzá szervírozott főtt tojással és a húsvéti kaláccsal, azért egy száz éves hagyományra visszatekintő rangadó mindennél fontosabb.
Még akkor is, ha bizonytalan voltam a mérkőzés előtt, még akkor is, ha féltettem a csapatot. Legbelül, mint örök optimista azért reménykedtem abban, hogy végre fel fognak szabadulni a görcsök, és egy győzelemmel visszakerülünk a minket megillető második helyre. Ehhez persze kevés lett volna a húsvéti sonka füstös illata, vagy a főtt tojás enyhén hullámzó sárgás színe. Ehhez kellettek a vetélytársak botlásai és kellett a szakmai stáb görcsoldó felkészítő programjai, melyek első hallásra inkább mosolyt csaltak az arcomra, de a végeredmény Prukner Lászlót igazolta.
Ahhoz, hogy végleg felszabaduljon a csapat a hetek óta tartó bizonytalanságból, természetesen játék is kellett. Olyan játék, mely után ősszel többször tapsot érdemeltek, és amihez tavasszal nem találtunk vissza. Az eddigi kétkedéseim is mind ehhez vezethetők vissza. Egyszerűen nem értettem – és most sem értem -, hogy azok a játékosok, akik ősszel még játszani tudták a játékot, tavasszal csak szenvedtek a pályán és néha komoly problémákkal küszködtek, ha hozzájuk került a labda. A győztes mérkőzés után Prukner Lászlónak volt egy mondata, ami utalt a bizonytalanságra – valószínűleg a klub körül kialakult helyzetre célzott – és talán magyarázatot is adott a görcsösségre.
Mely a második félidő 21. percében, Schembri parádés gólja után varázsütésre tova tűnt. Amit utána láttunk, az már tetszetős volt, az már játék volt, annak már lehetett maradéktalanul örülni, és lelkesen tapsolni. De addig, amíg eljutottunk az egyenlítő gólig, nem csak Prukner László zakója röpült a salakra, de valószínűleg sok főtt tojás is idő előtt esett áldozatul a mérgelődésnek. Bár már az első félidőben is jobbak voltunk a kiesés rémétől fenyegetett MTK-nál, de akkor még azt láttuk, mint a Vasas ellen. Harcoltunk, küzdöttünk a labdával, de nem találtuk azt az átütő erőt mely végre gólt eredményezett volna. A különbséget úgy hívták, hogy Liban Abdi, akit Prukner László teljesen váratlanul állított a kezdőbe, de aki bizonyította, hogy ott lenne a helye. Persze csak akkor, ha mindig ennyit futva és ilyen jól cselezve és ilyen aktívan vesz részt a csapatjátékban.
Bár a szünetben azon gondolkoztam, hogy talán mégis csak a füstölt sonkát kéne választanom a második félidő helyett, győzött a Fradista szívem és a tévé előtt maradtam. Nem bántam meg. Még akkor sem lettem ideges, amikor az MTK megszerezte a vezetést. Valahol legbelül azt éreztem, hogy hamarosan eljön az a pillanat, amikor varázsütésre fog megváltozni a csapat játéka. Talán a gondolat végére sem értem, amikor Andre varázslatos gólt ragasztott Szatmári hálójába. A gól nem csak az egyenlítést jelentette, hanem azt is, hogy Prukner László zakója nem lesz a turkálók martaléka és a húsvéti tojások is a tányérokra fognak kerülni. A buta hasonlatok mellett természetesen az a felszabadító érzés volt a legfontosabb, ami a gól után úgy röppent el a játékosokból, mint egy szappanbuborék.
Onnantól kezdve már csak egy csapat volt a pályán. Még akkor is, ha Csizmadia kezezése büntetőt ért, ahogy a másik oldalon is az MTK-s védő mutatványa is az lett volna, így Karsai kartárs csak „kiegyenlítette” az első tévedését. Ráadásul Csizi nem is érdemelte volna meg a „büntetést”, hiszen a tavasz legjobb játékával rukkolt elő, sőt még gólt is szerzett (bár nem vagyok biztos benne, hogy Andre nem ért hozzá). Ahogy Maróti Béla is megérdemelte a gólt, a közönség meg azt a szívet, amit Béla rajzolt a levegőbe gólöröme közepette. Jó volt látni Heinz kötényét, a 20 (!) kapura lövést, az utolsó percek okos és helyenként már szép játékát. Prukner László időben és jól is cserélt. Junior, Tóth és Mijkovic beállítása további lendületet adott a csapatnak.
A jelenlegi helyzet szerint nem tudni, hogy jövőre lesz-e 201. örökrangadó, de ez legyen már az MTK problémája. Húsvét biztosan lesz és a hagyományoknak megfelelően sonka, tojás és finom kalács is kerülni fog az asztalra. Nem vagyok látnok, csak egy szurkoló, de remélem, hogy egy ideig nem lesz szükségünk egy olyan gólra, mely varázsütésre szünteti meg a görcsöt, mely gúzsba köti a csapatot.
Maradjunk olyan góloknál, melyek simán „csak” a győzelmeket jelentik. Azoknak sokkal jobban tudok örülni.
– lalolib –
2 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Felszabadult görcsösség esete az örökrangadón bejegyzéshez