Visszajátszás: egy kaposvári emlék

Nem tagadom, hogy nem szeretem a húsvéti locsolkodást. Utoljára talán a nagyapám cipelt magával, akinek ez olyan kötelező szertartás volt, mint amikor kiöltözve magával vitt egy Fradi meccsre. Locsolkodni is vonattal mentünk a szülőfalujába (Kecel) és eleinte Pestre is a „zötykölős népi masina” vitt bennünket megnézni a nagy Fradit. A meccsre járás vonzalma megmaradt, a locsolkodásé tovatűnt. A hétfői néphagyomány helyett a testvéroldalunkon legalább négyszer visszanéztem a tegnap MTK elleni gólösszefoglalót.

Jó érzés volt újra önfeledten örülni Schembri csudagóljának, Csizi fejesének és Maróti Béla „replay” mozdulatának, amivel egy pillanat alatt feledtetni tudta a Vasas elleni „tévedését” (megjegyzem, kevés olyan hátvéd van, aki pályafutása során nem téveszti el legalább egyszer a kaput). Mosolyogtató látvány volt Prukner László zakódobálása és örömteli pillanat volt a mérkőzés előtt Garami Józsi bácsi köszöntése és szí­vszorí­tó pillanat volt, amikor Simon Tibi emlékének adóztunk. Talán a harmadik visszajátszás során eszméltem arra, hogy bizony nincs sok idő az örömködésre. Fontos egy hét áll előttünk, hiszen szerdán Kaposvárra megyünk, utána a „munka ünnepén” a Debrecent fogadjuk. Ezen a két mérkőzésen sok minden eldőlhet, egy jó szerepléssel akár ki is bérelhetjük magunkat a nemzetközi szereplésre jogosí­tó második helyett.

Egyrészt a zsúfolt menetrend, másrészt meg az a tény, hogy a Kaposvár ellen mindösszesen 17 bajnoki (plusz 7 magyar kupa) meccset játszottunk, í­gy nagyon kevés a nyomtatott emlék, szerkesztőtársaim csak a Loki ellen „táraztak be” nekem muzeális lapszemlét. Talán az előbb emlí­tett gólvisszajátszás miatt, egyszer csak beugrott egy kedves kaposvári emlék, mely kamaszkorom egyik legmaradandóbb pillanatait köszönhetem. Ahogy felötlött előttem Martos Győző alakja, úgy jöttem rá, hogy bizony erről a találkozásról egyszer már í­rtam. De mivel addig már körvonalazódott az irományom tartalma, őszintén nem akartam sutba dobni, amit nagy nehezen addigra „megszültem”. Így nemcsak a tegnapi gólokat játszottam vissza, de néhány mondat erejéig az 1977-es osztálykirándulásról í­rt 2009-es szösszenetemet is előbányásztam és felidéztem azokat a felejthetetlen pillanatokat, amikor a buszunk véletlenül keresztezte a Fradi buszát és a sofőrünk gyors reagálásának köszönhetően „élőben” találkozhattunk az akkori bálványokkal.

„A buszon ültünk és élcelődtünk egymással, amikor a busz sofőrje egy hatalmasat kiáltott – Itt a Fradi busza! – és egy meredek manőverrel sávot váltott és befordult a parkolóba. A lányok sikoltoztak, mert egy kicsit túl erőteljes volt a kanyar, Zoli barátommal meg úgy ugrottunk ki a székből és szaladtunk előre, mint a megkergült birkák. Mire a sofőr fékezett és megállt, már a lányok is az ablakhoz ragadtak és mágikus izgalommal mutogattak a buszból éppen kiszálló játékosok felé: – Ott van Nyilasi Tibi! Ebedli Zoli!
Egyedül Pali barátom maradt szótlan, ő csak meredten ült a székén és zsendülő bajsza alól csak ennyit kérdezett: – És Törőcsik Andris nincs itt? – vigyor ült ki a száján, de igazából senki sem figyelt rá.
Kinyí­lt a mi ajtónk is és mivel Zolival utat törtünk magunknak, elsőként ugrottunk ki a kocsiból. Zoli, aki már akkor is 190 cm magas volt, akkorákat lépett, hogy egyből Martos Győző előtt termett. Azt a pillanatot soha nem felejtem el, mert torony magas és magabiztos haverom egy pillanat alatt kővé dermedt. Szólni akart, de nem tudott, csak állt Győző előtt, aki épp úgy meglepődött, mint a barátom. Mire odaértem én is, egy számunkra ismeretlen, marcona legény lépett Zoli és Győző közé. Nem szólt semmit, de a nézése éppen elég volt ahhoz, hogy ne menjünk tovább.
Pedig néhány méterrel állt tőlünk az a játékos, aki miatt Fradisták lettünk, akit akkor úgy tiszteltünk, mint a szüleinket. Nyilasi Tibor. Most úgy emlékszem rá, hogy ránk is nézett, de ez már valószí­nűleg csak az álmok kósza játéka, és nem a valóság. A tétovaságot buszunk ajtajában álló lányok törték meg egy lányos „Hajrá, Fradi!” kiáltással, melyhez pillanatok múlva a téren állók közül is többen csatlakoztak.”

De szép is volt! Egyrészt a fiatalságom miatt, másrészt mert nyertünk 2:0-ra, bár a meccset nem láthattuk, mert akkor éppen Kaposvár történelmi nevezetességeit látogattuk meg. A precizitás végett, most egy újabb visszajátszás jön, egy rövidke kis statisztika, amit kommentként YSE (honlapunk tanár-történész „kincsesbányája”, aki Nagy Béla barátjaként, több mint ötven éve gyűjti és rendszerezi a meccseinket) tett közzé 2009-ben:

„1977.III.19. 2:0-ra győztünk.
Hajdu J. – Marton, Bálint, Vépi, Megyesi – Nyilasi T., Ebedli Z. (Pogány L.) – Pusztai, Vad, Magyar I. G: Nyilasi és Pogány. (Pogány a balszélre állt be, Magyar húzódott vissza a középpályára.)”

A végét természetesen egy újabb visszajátszással szeretném befejezni, de ahhoz jelenleg kevés a Fradi szí­vem, és a tudományom, hogy előre utazzak a jövőbe és el tudjam intézni, hogy szerdán ugyanaz az eredmény szülessen meg, mint 1977-ben. Ha ez í­gy lesz és miért is ne lenne í­gy, akkor egy újabb kedves kaposvári emlékkel leszek gazdagabb.

Csütörtökön meg ismét indulhat a visszajátszás.

– lalolib –