Feljegyzések a fotelból – nem csak a mérkőzést vesztettük el

Percek óta csak ülök a gép előtt és semmi értelmes dolog nem jut az eszembe. Legszí­vesebben egy hangos és elnyújtott Hajrá Fradi kiáltással üzennék a világnak, hogy még létezünk. Már az is butaság, hogy ilyen üzenetet kelljen küldenem, de a mostani lelki állapotomban szükségem lenne egy kis megerősí­tésre.

Pedig mást is tudnék üzenni, hiszen tegnap este nem csak a mérkőzést vesztettük el, hanem sokkal többet. Ezt annak ellenére mondom, hogy tisztában vagyok azzal is, hogy ennél sokkal jobb Fradi is kapott már ki Újpesten. De most sokkal többről volt szó. Most nem csak a három pont megszerzése volt a cél, hanem a lassan teljesen elvesztett illúziónk visszacsalogatásáról.

Három éve vártunk erre a derbire. Három éve élt bennünk a remény, hogy majd ha visszajutunk, akkor elszámolunk a bennünket a teljes megsemmisí­tést akarókkal. Ahogy a Vasas ellen nem jött össze (pedig méltó bosszúnk első állomása lett volna), úgy Újpesten sem sikerült. Hiába vezettünk, az örömünk nem tarthatott sokáig. Fitos gólja után egyből az jutott eszembe, hogy nehogy megismétlődjön a debreceni mérkőzés, és a második félidőben megbosszulja magát a túlzott óvatosság. De talán végig sem értem a gondolatmenettel és máris egyenlő lett az állás.

Ahogy az eddigi fotelszurkolós jegyzeteimben nem foglalkoztam szakmai kérdésekkel, í­gy most sem akartam megtenni, de néhány dolog mellett már nem tudok szó nélkül elmenni. Megengedhetjük magunknak, hogy a csapat egyetlen igazi középhátvédjét mondva csinált indokokkal felfüggesztjük? Vajon miért nem lehetett az egész cirkuszt néhány nap alatt lezárni? Miért hajbókolunk annak a szervezetnek, mely minden cselekedetével a Fradi ellen van? Miért nem a játékosunkat, a csapatot védjük a támadások ellen? Vajon a csapat edzője a vezető gólunk után miért nem ugrott fel, vajon miért nem csapott a levegőbe? Tán nem akart úgy járni, mint én a Zete ellen, hogy a gólörömben kárt okoztam kedvenc fotelemnek? Pedig ő nem is a közel hatvan éves fotelben ült, hanem a Ferencváros ősi ellenségének a stadionjában. Vagy csak le akarta í­rni a góllövő nevét, nehogy elfelejtse?

Elnézést ha ironizálók, de szeretnék válaszokat kapni, mert még mindig látom magam előtt a Fradi szurkolók arcát a mérkőzés után a lelátón. Talán abból is kéne egy videót összevágni és levetí­teni a vezetésnek, hogy lássák, mit is jelent számunkra egy Újpesten elszenvedett vereség. Nem győzöm hangsúlyozni, nem csak a mérkőzést vesztettük el. Nézve azokat a csalódott arcokat és hozzá képzelve a több ezer Fradista lelki állapotát, nem csodálkozom magamon, hogy képtelen vagyok normális gondolatokat megfogalmazni. De most igazából nem is érdekel.
Most nem is foglalkozom a nyelvtani szabályokkal, a mondatszerkesztés alapvető előí­rásaival, csak egyszerűen ki akarom í­rni magamból a keserűséget.

Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nem lehet megoldás, de mivel az előbb feltett kérdéseimre nem nagyon akar senki sem válaszolni, csak ez maradt. Pedig tudom az örök igazságot, mely szerint ha valami hiányzik, akkor tenni kell valamit. Én tudom, de vajon mások is tudják? A szurkolók igen, mert ők már a mérkőzésen üzentek. Lépni kell, mert már csak két pontra vagyunk a kieső helytől. A FERENCVÁROS van két pontra a kieső helytől! Ha tudnék igazán angolul, most leí­rnám úgy is, mert ez már több mint szégyen.

Jogtalanul ki lehetett minket zárni, de egy Ferencváros „jogosan” nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy veszélyben legyen az, ami számunkra örök: az nb1-es tagságunk. Ilyenkor váltani kell, ilyenkor egy magára adó edzőnek távoznia kell. Egyszerűen nincs más megoldás.

Egy héten át készültünk a derbire. Vesztettünk, de nem csak három pontot. Annál sokkal többet.

– Lalolib –