Godot-ra várva

Egyszer egy kritikus megkérdezte Samuel Beckett-től, ugyan mondja már meg kit, vagy mit értett Godot-on. Az í­ró drámaköltő azt válaszolta: „Ha tudtam volna, megí­rom a darabban.”

Beckett abszurditásának a lényege az, hogy az olvasót a lét értelmetlenségével szembesí­ti azáltal, hogy akire mindenki vár, nem hús-vér ember, nem is egy megfoghatatlan ideológiai szellem, hanem egy vákuum, ami sosem jön el.

A Fradi szurkolói persze igazi hús-vér emberek, akiket az elmúlt hetek várakozása a kelleténél jobban megosztott. A szurkolók egyik fele már nem is hisz Godot érkezésében. Ők már a kialakult helyzetben egy ruhásszekrény fiókjához hasonlí­tják a csapatot, és biztosak benne, hogy csak ötöd vagy hatod osztályú játékosok fogják alkotni a nb1-es gárdát.

A másik csoport meg szinte haláli nyugalommal figyeli a történéseket és biztos abban, hogy Godot meg fog érkezni, ráadásul többedmagával, néhány hét és elindul a Fradi henger, mely döccenés mentesen fogja laposra verni az egész nb1-es mezőnyt.

Én meg most pont olyan vagyok, mint a drámában Estragon aki állandóan föl-le húzza cipőjét, mert képtelen eldönteni, menjen vagy maradjon. Mert hiszek az angol befektető jó szándékában, de sajnos ismerem a magyar foci és főleg a magyar társadalom visszahúzó erejét. Az általam nagyon lesajnált média egy része meg éppen ezt használja fel arra, hogy megpróbáljon mély árkokat ásni közénk.

Néhány napja elkezdődött a felkészülés. Ezeket a napokat vártuk már hetek óta. Az új fiúk megérkeztek, túl vagyunk az első bizonytalan lépéseken. A kétségeink azért megmaradtak. Jók lesznek? Be tudnak illeszkedni? Az edzőtábor befejeztével ők is repülőre fognak ülni és másnap már a Szentély semmihez sem hasonlí­tható varázsával fognak ismerkedni?

Ezen kérdések miatt sem szeretem most Samuel Beckett í­rását, sőt talán soha nem szerettem. Mert a darab valamiféle végső állapotról szól: az egyéni élet végső szakaszáról, amikor már semmit sem tudunk megváltoztatni. Tehetetlenek vagyunk, mert a fizikai és szellemi képességünk jó részét és az illúzióinkat elvesztettük.

De ez ránk, Ferencvárosra szerencsére nem igaz. Van 110 éves múltunk, van mibe kapaszkodni és ami a lényeg, most már van miben hinnünk is. Csak annyi a dolgunk, hogy végigböngésszük történelmünket és megtaláljuk a választ. Vagy elég ha csak saját magunk fradizmusát hí­vjuk elő, mely akkor is élt bennünk amikor a megszűnés határán táncoltunk, amikor egyesek mindent megpróbáltak elkövetni azért, hogy megsemmisüljön bennünk a hit. Ők nem tudták, de mi igen, ezt soha nem lehet elérni, mert mi soha nem hittünk Beckett reménytelenségében.

Már Godot-a sem kell várnunk, mert már több mint egy éve megérkezett. Néhány hét és újra meg fognak telni a lelátók, új erőre kap az erkölcs, erő és egyetértés, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik még most sem.

Tévedtek, mert mi már nem várjuk többé Godot-ot, mert mi visszatértünk!

Lalolib