Feljegyzések a fotelból – Gól nélkül nincs győzelem

A történet közel harminc éves. Azért mesélem el, mert ez sokkal szalonképesebb annál, mint azok a mondatok melyeket a szurkolók mormoltak a Szentélyből kivonulóan a vasárnap mérkőzés lefújása után. Két falusi település „rangadóján”, mely mindig baráti ölelkezéssel kezdődött, majd kocsmai verekedéssel zárult az esti bálon, 0:0-s döntetlennel végződött. A lefújás után Pista bácsi a korlátnak támaszkodva hetykén odaszólt a bí­rónak: „minek fújta le a meccset amikor még nem is láttunk gólt?” A „bí­róspori” felnézett és először durvábban akart válaszolni, hiszen Pista bácsi az egész meccsen szemüveget akart az orrára biggyeszteni, de mikor észrevette az öreg nagyfröccsös, pirospozsgás orrát, inkább békülékenyebbre fogta a mondókáját. „Nem tudom mit szólt volna a kedves felesége, ha néhány napig nem megy haza, mert itt bizony gól még akkor sem született volna, ha kapusok nélkül játszották volna le a meccset.” Nem várta meg az öreg válaszát, gyorsan az öltözőbe sietett, igaz Pista bácsi már nem is neki mondta, inkább saját magának mormolta el: „Annak inkább én örültem volna.” Arcára kaján mosoly húzódott és szép lassan elindult a kocsma irányába.

A fenti kis történetből nem nehéz kitalálni, hogy vasárnap este mit is éreztünk és gondoltunk a Honvéd elleni gól nélküli döntetlen után kivonulóban a Szentélyből. Mellette biztattuk is egymást, hogy ismét lefociztunk a pályáról egy előttünk álló csapatot, hogy ismét olyan ellenféllel szemben kellett volna kiví­vni a győzelmet, mely nyolc emberrel védekezett és igazán esze ágában sem volt győzelemre játszani. Szidhattuk a bí­rót is, hiszen a Fradi „kedvenc” Szabó Zsolt (becenevét inkább nem í­rom le) ismét maradandót alkotott. „Elnézte” Botis kezezését, melyért büntető járt volna. Nem vette észre, hogy Sánta kapus a tizenhatoson kí­vülről húzza vissza a labdát, melyért sárga lap és szabadrúgás járt volna. Előzékenyen csak sárga lappal jutalmazta Debreceni ámokfutását Somaliával szemben, melyért kiállí­tás járt volna, hiszen utolsó emberként, gólhelyzetben lévő játékosba szállt bele. A hármas szektor tagjaként, éppen a szemünk előtt tette ezt úgy, hogy utána még méltatlankodni is kedve támadt a sárga lap miatt.

A fentiek nem csak kifogások voltak, de tények is, ettől függetlenül igazán senkit sem boldogí­tott. Azt már megszokhattuk, hogy ellenünk a Szentélyben eleve „egri várvédőként” jönnek a csapatok, még szerencse, hogy tüzes ólmot nem hoznak magukkal, bár azt inkább a cipőjük talpán viselik manapság. Azt is megszoktuk már, hogy a bí­rók nem nagyon foglalkoznak az ellenfeleink ámokfutásaival, legfeljebb Dömét próbálják megregulázni, azt persze már sokkal kevesebb sikerrel. Ami a nagyobb baj, hogy lassan már azt is megszoktuk, hogy a defenzí­v játék ellen nem igazán tudunk mit kezdeni. Pedig Döme í­géretet tett, hogy megtaní­tja a csapatot feltörni a sündisznóállásokat, de ez sajnos csak í­géret maradt. Pedig simán benne volt a meccsben a győzelem, főleg az első félidőben, és főleg addig, amí­g teljes létszámban voltunk a pályán.

Tudom, hogy tőlünk nem állí­tottak ki senkit (sajnos a Honvédból sem, pedig kellett volna), de csak addig voltunk teljes csapat, amí­g a kezdő volt a pályán. Bár sokan nem értettük Junior mellőzését, de amí­g a „pécsi nyerők” próbálkoztak, addig volt helyzet, voltak jól felépí­tett támadások és volt lendület. A gondok Somalia letaglózása után jöttek a felszí­nre. Egy kicsit értetlenkedtünk, hogy miért Kulcsárt hozta be Döme a gazella lábú csatár helyett, aki a meccs hátralévő részében nagyon vigyázott arra, hogy lehetőleg ne is találkozzon a labdával (igaz játszott balszélsőt, majd utána jobbhátvédet). A második félidőben először jött Lisztes Abdi helyett, majd Jovanovics helyett Beliczky, mellyel végleg ki is húztuk saját „méregfogunkat”.

Továbbra is lelkesen gyömöszöltük a labdát, de talán Lisztesnek volt két megmozdulása (ennyi azért tőle is kevés), de más semmi, Beliczkyvel kapcsolatban meg továbbra sem értem, hogy vajon mit is akartunk a leigazolásával. A végső következtetés levonása nem nehéz feladat, el lehetne intézni egyetlen mondattal, miszerint csatárok nélkül nagyon nehéz meccset nyerni és gól nélkül sincs győzelem, de a „háttérben” más gondolatok is foglalkoztatnak. Melyeket most inkább nem ecsetelnék, hiszen lehet, hogy csak vak lárma, vagy az agyam buta képzelgéséről van szó és népszerűen fogalmazva, nem akarok itt fölöslegesen fesztivált csinálni, abból van elég, csak be kell kapcsolni a tévét, vagy el kell olvasni a napi újságok hí­reit. De a figyelmes szurkoló, ha ránéz a csapat összeállí­tására és megnézi a cseréket, elég furcsa képet tud kirajzolni, persze csak akkor ha minden áron keresi azt a bizonyos csomót a kákán.

A csomó helyett maradjunk a jelennél és a legnagyobb problémánál, a csatárhiánynál. Főleg most, hogy Somalia kiesett néhány hétre (vagy talán hónapra), í­gy maradt Beliczky (a kételyeimet vele kapcsolatban az előbb már megfogalmaztam) és Pölöskey, akit Döme a tavasz meglepetésének szánt, de csak annyira meglepetés, hogy igazán senkit sem lep meg a csatár teljesí­tménye. Lelkesen rombol, fut, ütközik és néha-néha bemutatott egy sarkazást, de ezeken kí­vül éppen azt nem tudja prezentálni, amiért a múltban a fel lehetett húzni Ferencváros kilences mezét. A gólt, a gólveszélyt, hogy állandóan transzba tartsa a védőket. Abdi meg egy külön eset, regényt lehet í­rni az eddig pályafutásáról, a lakásrombolástól, a titokzatos sérüléseiről, a cisztáról (ami azért nem tréfadolog), és arról, hogy Dömének még mindig nem sikerült megtalálnia a helyét a csapatban. Vasárnap sem játszott jól, de ettől függetlenül mindig megjátszható volt, be tudott mutatni egy-egy cselt, igaz a kapura ő sem jelentett semmilyen veszélyt.

Így meg a gól nélkül döntetlen még igazságosnak is mondható. Volt egy védekezésre berendezkedett csapat és volt egy támadásra és gólveszélyre képtelen csapat. Visszautalva Pista bácsi történetére, a Fradi-Honvéd még napokig tarthatott volna, akkor sem születik gól. Pedig győzni csak góllal lehet. Vasárnap egynek is nagyon örültünk volna. Ez elmaradt, í­gy annak a lehetősége is, hogy felzárkózzunk a középmezőnyhöz.

Gól nélkül nincs győzelem, nincs felzárkózás, nincs taps a meccs végén. És talán igazi játék sincs. Ezt már Pista is bácsi is tudta több mint harminc évvel ezelőtt.

-lalolib-