Feljegyzések a fotelból – Egy idős Fradista könnyei

Amikor a hármas bí­rói sí­pszó véget vetett a szombat esti szenvedésnek csak meredten néztem magam elé. Már álltunk a lelátón és talán kiabáltunk is nem éppen szalonképes jelzőket az öltözőbe bandukoló játékososok felé, de a fejemben Ady Endre Finita cí­mű versének néhány mondata kalapált. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy „vége van, a függöny legördült” ahol egy komisz darabot játszottak mely végleg megbukott. Én is egy komisz poétának éreztem magam, ki „lángra gyúl, remél, szeret”, és akit rútul becsaptak, és akitől az sem kérdezték meg, hogy „kell ennél hálásabb szerep”? A lépcsőn már némán lépkedtünk lefele a kijárat felé. A mondatok még mindig ott dübörögtek az fejembe, párosulva azzal a borzalommal, amit ma játék cí­mszó alatt le akartak nyomni a torkunkon. Gyorsabban értem le a többieknél, ezért a kijárat előtt megálltam. Nem akartam felnézni, nem akartam a mellettem elhaladó szurkolótársakra kí­nosan mosolyogni. Szégyelltem magam.

A szégyenérzet talán egy pillanatig tartott csupán. Kiábrándultan megvontam a vállam és a lépcső felé néztem, hátha meglátom barátaimat. Tekintetem helyettük egy idős, jóval hetven fölött járó Fradistára tévedt, akinek fénylett a szeme, aki nem mutatta meg ugyan könnyeit, de belül sí­rt, a könnyek nem az arcára hulltak, hanem a szí­vét marcangolták. Észrevette a pillantásomat és felém lépett. Szinte menekülést kérve tekergettem a fejem, hátha megérkeznek a barátaim és el tudok menekülni attól a pillanattól, melytől már akkor rettegni kezdtem, mikor megláttam őt. „Én még ilyent nem láttam…nem is értem” – mormolta felém. Rám nézett, várta a biztatást, várta a reményt, de képtelen voltam megszólalni. Pedig meg kellett volna érinteni, át kellett volna karolni és meg kellett volna kérni, hogy meséljen azokról az évekről amikor még öröm volt Fradi meccsre járni, amikor még olyan játékosok bővülték a labdát akik nem szégyent, hanem dicsőséget hoztak a Ferencvárosnak. De én csak álltam ott, néztem azokat a megfáradt szemeket, melyek még látták a „csodát” és melyek most halkan könnyeztek. Egy ilyen mérkőzés után vajon mit is csinálhattak volna?

Mert amit szombat este, a Pápa elleni mérkőzésen láttunk, az sokunk számára a véget jelentette. Én is úgy álltam fel a lelátón, hogy egy ideig nem teszem be a lábam egy olyan helyre, ahol csak egy „komisz poétának” tekintenek, akit rútul becsapnak, ahol nem vagyok fontos, mint szurkoló, és ahol nem nagyon tudják, hogy mit jelent a Ferencváros. Tegnap nyakon öntöttek egy vödör mocsokkal, amit még a több évtizedes rajongásom sem tud már elviselni. Egyszerűen vége van, besokalltam, ennyi volt, finita, a bí­ró mellett a Ferencváros is sí­polt hármat. A múlt megmarad persze, azt nem lehet feledni, azt nem lehet eltörölni, azt tovább kell ápolni és gondozni. De a jelenünk halott, ott tartunk mint fél évvel ezelőtt, és bár volt néhány tétova lépésünk előre, de az elmúlt két hétben vissza is araszoltunk. Pedig nem vagyunk rákok (bár én „horoszkópilag” az vagyok), nekünk azt í­gérték, hogy előre fogunk lépni, hogy lerakjuk egy Ferencváros alapjait.

Az alapok helyett csak kérdések és kételyek özöne maradt. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a játékosok egyszerűen elfelejtenek focizni? Vajon Détári Lajos mennyi kárt okozott a mérkőzések utáni kirohanásaival? Vajon a szándékosan gerjesztett légiós-magyar ellentét mennyire befolyásolja az öltőzi hangulatot? Vajon milyen edzői húzás volt Oláh középpályára állí­tása? Vajon miért égeti magát és rombolja le saját múltját Lisztes és Rósa? Vajon a tapasztalt BZ hogy a fenébe tudja kiállí­ttatni magát néhány perc leforgása alatt? Vajon miért nem tudják pszichikailag felkészí­teni a társaságot? Vajon hány mérkőzésen bizonyí­thatnak még a „tehetséges” magyar fiatalok? Vajon Abdi és Morales miért nem kapott annyi lehetőséget mint Kulcsár vagy Pölöskey? Vajon Détári milyen szakmai megalapozottsággal nyilatkozhatta, hogy Pölöskey lesz a tavasz meglepetése? Vajon azt a Beliczkyt, aki az elmúlt két mérkőzésen bizonyí­tott, vajon milyen szakmai okok miatt ültette a cserepadra? Vajon miért van az, hogy mérkőzésenként más-más felállásban lépünk pályára, hogy mindig vannak „bűnösök” a kispadon vagy száműzöttek a fakóban? Vajon mi magyarázza azt, hogy Döme úgy dobálja a játékosokat egyik posztról a másikra, mintha azok polihisztorok lennének? Vajon hogyan számolnak el a sportemberi lelkiismeretükkel azok, akik szándékosan tönkre akarják tenni Abdit? Mert azt még megérteném (bár nem tudnám elfogadni), hogy szerintük Abdi alkalmatlan a játékra. De akkor miért nem engedjük el azonnal? Dömének igazán tudnia kéne, hogy mit jelent egy játékos számára ha hónapokig jeges tömlővel kényszerí­tik tétlenségre. Ez bizony bűn, ezt nem szabad egyetlen játékossal sem megtenni!

A hitegetés a nagyszavak időszaka ismét lezárult. A szurkolók lakatot tettek az ajtóra, kí­váncsi leszek, hogy azok akik bennmaradtak vajon dörömbölni fognak-e, vagy talán tovább ülnek az asztal mellett és jóí­zűen lakomáznak miközben különböző nagy í­vű dí­szletekkel veszik körbe magukat elfelejtve azt, hogy szereplők nélkül nincs előadás. Mert lehet itt üzengetni a facebook oldalon, de tudni kell, hogy a „face” főnévként arcot jelent, de igeként már szembenézést. Jó lenne ha nálunk igeként értelmeznék.

Mert igazán nem is a vereség fáj. Még talán a kiábrándí­tó játékon is át tudnék lépni. De annak az idős Fradistának a csillogó szempárját a mérkőzés után, már nem tudom megbocsájtani.

– lalolib –