1911.XI.5. Magyarország – Ausztria 2:0

A XVIII. magyar-osztrák footballmérkőzés.

… Nincs irgalom, nincs kegyelem, magyaroké a győzelem.

A XVIII. magyar—osztrák mérkőzés. Délután 1/2 3 órakor, üllői-úti pályán. Biró: Dewitt. Eddig: Magyarország győzött hétszer, Ausztria győzött hétszer, háromszor eldöntetlen volt a mérkőzés. Gólarány 37—39 az osztrákok javára.

Magyar csapat: Domonkos kapus (13 szor játszik), — Rumbold (17), Szendrő (11) — Biró (17), Bródy (13), Payer (1) — Sebestyén (13), Bodnár (4), Koródy (11), Schlosser (25), Dr. Borbás (23).
Osztrák csapat: Müller — Kroyer, Tekusch I. — Tekusch II., Kurpiel, Wackenreuther — Hussak, Kohn, Studnicka, Neuman, Andres.

Amint látjuk, az osztrák csapat gerincét azok a játékosok képezik, akik a magyar csapat ellen tavasszal játszottak. Sőt Borbásra való tekintettel Kroyert is beállí­tották, bár az ősszel még nem volt a válogatott tagja, főként azért, mert tavasszal Borbást kitünően fogta. A csatársorban Neubauer és Mayringer helyére kerültek más emberek — Studnicka és Neumann. Egészben véve tartjuk oly jónak az osztrák csapatot, mint tavasszal volt s ha a magyar csapat legyőzi őket, úgy teljes revánsot vett a tavaszi balsikerért.

S ez nézetünk szerint sikerülni is fog. A magyar csapat ugyan Kertész III. helyett Payer beállí­tásával nemhogy erősödött volna, hanem gyengült, mindazonáltal a beckek és csatársor annyival jobbak, mint a tavasziak, hogy ez nekünk teljesen elég ahhoz, hogy nem nagy gólarányban ugyan, de biztosan megnyerjük a mérkőzést. Reméljük, hogy Bródy nem fog letörni a II. félidő közepén s ha igy lesz, úgy a győztes gólon kí­vül még egy-két gólt is remélhetünk. Payer passzaiban nem bí­zunk s a csatársor ellátása labdákkal teljes mértékben Bí­róra és Bródyra fog nehezedni. A gólokat ezáltal, minthogy Schlossert nagyon fogják fogni, Bodnár fogja lőni.

A bécsiek nagyon reménykednek ezúttal a győzelemben s ennek Meisl itttartózkodása alatt kifejezést is adott. Ezért jönnek le több mint százan Budapestre, hogy jelenlétükkel is buzdí­tsák honfitársaikat.

(Sport-Világ, 1911. november 4.)

Az uj XI.

Mikor ezeket a sorokat í­rjuk, még rém ismerjük a válogató-bizottság határozatát. Az előjelekből í­télve azonban merjük állí­tani, hogy az összeállí­tás a következő lesz: Domonkos — Rumbold, Szendrő — Biró, Bródy, Payer — Sebestyén, Bodnár, Korodi, Schlosser, Borbás.

Láthatjuk, hogy csupán egy hely: a Kertész helye cserélt gazdát és pedig a csapat előnyére. Payer erőre, sebességre higgadtságra különb s igy kapcsolási tudománya is jobban ki fog világlani.

Még egy helyről lehetett volna szó: a centerhalf helyéről. Azonban a szerdai Karlsbad elleni mérkőzést megelőző BAK—Törekvés mérkőzésen bebizonyult, hogy Károly még koránt sincs a régi formájában, mai tudását tekintve s főként figyelembe véve Bródynak a svájciak ellen tanúsí­tott formáját, a Bródy benthagyása megnyugtató.

A bécsiek igy vannak kiválogatva: Müller (WSC) — Kroyer (WSC), Tekusch I. (WAF) — Wackenreither (WSC), Kurpiel (DFC), Tekusch II. (WAF) — Hussak (WAS), Kohn (WAF), Studnicka (WAC), Neumann (WAC), Mayringer (WSC).

Amint látjuk, a bécsi csapat nagyjában a régi nagyságok közül van verbuválva és a centerhalfbeck szerepét kivéve csupa bécsi játékosokkal van kitöltve. Őket méltatni fölösleges. Mi a csapat gyöngeségét a jobbösszekötőben véljük. Kivüle talán még a kapus nem áll Domonkos szí­nvonalán, de a többiek vagy olyanok, vagy még jobbak, mint a miéink.

A tippelésünk ma hasonlí­thatatlanul nehezebb, mint a Svájc ellen volt. Most ugyan nem tudnánk háromszoros pénzt kí­nálni a magyar csapat győzelmére. De ellene se fogadunk. S ez az alanyi érzés megvilágí­tja a helyzetet: tudjuk, hogy nekünk győzni muszáj.

Elismerjük, hogy az osztrák csapat velünk legalább is egyenlő erős. Talán már közömbös területen jobbak is, de idehaza Budapesten a publikum lázadó veleérzése a mi csapatunkat győzelemre vonszolja.

Igen biztató ebben a tippelésben az, amit vasárnap láttunk: a csatárok önzetlensége és fényes formája. Ha még az összjáték iránti érzékük is megütné a bécsiekét, akkor a diadal holtbiztos volna.

Hátrányunk viszont, hogy mi az osztrák bekkeket egy árnyalattal nyugodtabbaknak ismerjük és hogy Bródy nem Károly. Pedig ott van a gerinc. A csatársornak — szegénynek tehát — s ez különösen Sebestyénnek és Borbásnak szól, hátra kell majd néha menni labdát szedni. Bodnárnak ezt nem ajánljuk egyrészt, mert sok a játékában az erőszakosság, főképpen labdafelvételnél, másrészt, mert akkor nem fogja bí­rni a tempót.

Mindent összekötve bí­zunk a magyar csapat kisarányu győzelmében.

*

Az Üllöi-uti pálya vasárnapra lázasan rendezkedik. A szövetség — okulva a múlt vasárnapon — kezébe vette a rendezést és szerdán helyszí­ni szemlét tartott, amikor is a pályaszövetséget különböző hathatós óvóintézkedésekre utasí­totta. Pót-tribün lesz 1880 emberre és az állóhelyek kibővülnek 2000 embernyi helylyel. Azonkí­vül nagy rendőri segédletet mozgósí­t és az intéző-bizottság személyesen veszi kezébe a rend fenntartását. — A publikum tehát megnyugodhatik: a szövetség felel róla, hogy vasárnap lesz hely és lesz rend.

(Nemzeti Sport, 1911. november 5.)

Hány évesek az osztrák válogatottak? A tegnap szerepelt osztrák reprezentativ csapat tagjainak életkorát az alábbiakban adjuk: Müller (23 éves) — Kroyer (25), Tekusch I. (23) — Tekusch II. (22), Wackenreuther (24), Kurpiel (25) — Mayringer (25), Neumann (17), Studnicka (29), Little (24), Hussak (29).

(Sporthirlap, 1911. november 6.)

Az osztrákok ellen a következők voltak a tartalékok: György — Hegyi, Révész — Weinber, Kürschner, Takács — Szeitler, Weisz Ferenc, Wolenszky, Salamon, Gálos.

(Sporthí­rlap, 1911. november 13.)

1911. november 5., 14:30, Budapest, Üllői út, Magyarország — Ausztria 2:0 (1:0) – Wagner Serleg
vezette: HP Dwitte/Dewitt (svájci), határbirók: Lucius Károly, Havas Lajos
nézőszám: 25 000
Magyarország: Domonkos (MTK) — Rumbold (FTC), Szendrő (BTC) — Biró (MTK), Bródy (FTC), Payer (FTC) — Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Koródy (FTC), Schlosser (FTC), Borbás dr. (FTC)
**Ausztria: Müller (WSC) — Krojer (WSC), Tekusch I. (WAF) — Wackenreuther (WSC), Kurpiel (DFC), Tekusch II. (WAF) — Hussak (Amateure), Little (WAF), Studnicka (WAC) Neumann (WAC), Meiringer (WSC)
Gól: Bodnár (~20. – 11-esből), Koródy (53.)
A válogató bizottság összetétele: Iszer Károly, Fehéry Ákos, Lázár József, Malaky Mihály, Szüsz Hugó
Szövetségi kapitány: Herczog Ede

A XVIII. magyar-osztrák footballmérkőzés.

Lezajlott a tizennyolcadik magyar osztrák találkozás is; még pedig, hogy úgy mondjuk, a legteljesebb sablon szerint. A magyar válogatottak 25000 főnyi közönség előtt biztosan győzték le az osztrák válogatottakat Akik tehát ezúttal más eredményt vártak, — köztük az osztrákok is — csalódtak

A magyar válogatott csapat — hacsak nagyon nagy hibák nem esnek a válogatás körül, mindig lesz oly jó, hogy az osztrákokkal itthon megállja a sarat.

Tí­zéves igazság, hogy az osztrákok technikailag előbbre vannak, mint mi. Értjük ezt a támadó technikára. De ez a vérmérsékletek különbségén alapul. Ami heves temperamentumunk nem fontolgat soká, nem gondolkozik két-három akcióval előbbre, hanem az éppen kí­nálkozó legalkalmasabb módon próbálja tudását érvényre juttatni. Ezért nálunk a szélsőjáték dominál, mig a belső csatárok munkája csupán a szélső játékon alapul: a szélsőkre dolgoznak s a centerezéseket érvényesí­tik. Ha belül megy is a játék, ez szöktetésekből áll, ami tulajdonkép egyezik a szélső játékával. De nem kell azt hinni, hogy a magyar csatárok nem tudnak kombinálni. A svájci mérkőzésben Bodnár helyzetelőkészí­tését, Schlosser helyezkedését öröm volt nézni. Egy bizonyos; s ez az, hogy nálunk két ember kombinál: vagy a szélső és az összekötője, vagy a center és az összekötők egyike — mig az osztrákoknál, s a footballjátékot tökélyre emelő angoloknál, mindig egy egész oldal, amelybe a csatárok mögött álló half is be van vonva. Ezt az u. n. háromszögjátékot a mi csapatainknál alig, s csak ötletszerűen lehet látni, — aminek viszont az a magyarázata, hogy csatáraink mindig előredolgoznak és sohasem veszik igénybe a half segí­tségét.

Természetesen igy keletkeznek a támadás és védelem közt azok a lyukak, amik a magyar csapatok játékából kirí­nak. De ha szép is a kombinációs játék, eredményes csak akkor lehet, ha tökéletes is, mert a kombinációt mindig tudni kell be is fejezni. Ilyen be nem fejezett kombinációt láthattunk az osztrákoknál vasárnap, ahol a kombinácó sohasem teremtett jó gólhelyzetet. Viszont a magyar rushjáték számtalanszor hozta az osztrák kaput kritikusnál-kritikusabb helyzetbe. Melyik a jobb módszer tehát? Az, amelyiket átértünk és átérzünk. Mi a kombinációt egyelőre sem át nem értjük, sem át nem érezzük. Ellenben a rushmódszer speciális magyar játékmódszer, át is értjük, át is érezzük s ezért, bár kétségtelen a tökéletesen keresztülvitt háromszögjáték előnye a rushmódszer felett, ennek viszont a tökéletlen kombinációk felett van előnye. Ezért volt eredményesebb a magyar válogatott kevésbbé tetszetős játéka vasárnap, mint az osztrákok szemnek szebb, de tökéletlen munkája.

Természetes, hogy a háromszögjáték nem zárja ki a rushöket s ha tudni fogjuk a kettőt összekapcsolni, úgy játékunk tetszetősebb volta mellett eredményesebbek is leszünk. Mert kétségtelen az, hogy a rushöket könynyebb lekapcsolni (lásd Borbás—Wackenreuther), mint a helyes kombinációt meggátolni.

A másik megállapí­tásunk az, hogy a magyar csapatnak a védelme, az osztrákoknak a támadása jobb mindig s a sablonos eredmények aszerint változnak az idegenben szereplő csapat javára, amint a csatársor, vagy védelem a rendesnél jobban, vagy rosszabbul van összeállí­tva. Amikor pl. 1908 ban a magyar védelembe egy abszolút rossz ember került, 4:0 ra kikaptunk, mig 1909 ben a jó csatársorral s jó védelemmel felment magyar csapat 4:3 arányban győzött. Az idén pedig csakis a kiváló magyar védelem tudta helyrehozni a halfok gyakori hibáit.

Rumbold és Szendrő vasárnap oly kiváló játékot produkáltak, mely kettőjüket messze kiemeli az eddig működött magyar beckek közül. Labdaszedésük, labdáramenésük, labdaleadásuk egyformán kifogástalan; rúgásaik pedig, amelyek egyúttal passzok is voltak, mindig átterelték a támadást az osztrák kapu elé. Erre pedig sokszor volt szükség, mert Biró és Payer gyakran hibáztak vagy nem voltak a helyükön, úgy hogy az osztrák csatársor szabadon állott. Bródy volt az egyedüli a halfsorban, aki betöltötte a feladatát, végig agilisan dolgozott s csakis tőle kaptak a beckeken kivül passzokat a csatárok. Biró beteg volt, másként nem tudtuk volna megérteni rossz játékát.

Payert, mint halfot tették be s mint beck igen jó volt — mint halfot azonban nem láttuk, mert sem labdát el nem szedett, sem egyet le nem adott. Az ő lelkén szárad nagyrészt a csatársor baloldalának rossz formája. Borbás és Schlosser, miután halfjuk nem volt, szöktetéseiket pedig Wackenreuther és Kroyer lekapcsolta — nagy csalódást keltettek; mig Koródynak rossz napja volt és a goalon kivül semmi sem sikerült neki. A Bodnár és Sebestyén oldal volt a csapat ereje. Csaknem az összes — sikerült támadásokat a jobboldal vitte keresztül. Bodnárról bebizonyult, hogyha akar, ő lehet a csapat legjobb embere, aki óriási technikájával méltó partnere Schlossernek. Sebestyén pedig, ha trükkjei sikerülnek, még mindig a régi hasznavehető ember.

Az osztrák csapat nem volt rosszul összeállí­tva. A kapus jó volt, néhány biztosnak vélt gólt védett, a kapott gólokat azonban nem védhette. A beckek már gyengébbek voltak, de jók. Kroyer Wackenreutert jól egészí­tette ki, Tekusch sem hibázott. A halfsorban kimagaslott Wackenreuther játéka, mig Kurpiel nem volt a régi. A másik Tekuschnak nehéz dolga volta magyar a jobboldallal, de mindent megtett, amit tehetett. A csatársor, amint mondtuk, nem jött lövéshez. Mayringer jó volt, Neumann pedig Studnickára játszott, de tőle vissza alig kapott helyzetet. Cohn nem vált be. Hussaknak pedig — úgy látszik — nem konveniált a pálya, mert Payer egy pár kihagyását kihasználhatta volna.

A biró az első félidőben még megállta a helyét, a második félidőben azonban nem bí­rta a tempót s több szarvashibát elnézett, amit nagy kényelmességének tudunk be, mert épúgy mint legtöbb biráink nem futott a labdával.

A játék képéről annyit, hogy az I. félidőben talán az osztrákok támadtak többet, a II.-ban a mieink, de mig nekik legfeljebb két gólhelyzetük volt, nekünk a két gólon felül még legalább vagy négy-öt. Koródy és Bodnár pl kiszöktek, de az üres kapu előtt elcsúsztak.

(XVIII. magyar—osztrák match.) Magyarország győz 2:0. (Félidő 1:0.) Biró: Dewitt. (Svájc.)

(Sport-Világ, 1911. november 11.)

… Nincs irgalom, nincs kegyelem, magyaroké a győzelem.

A football-csizmadiák. (D. E.) Magyarország csakugyan a szélsőségek országa. Valaha — nem nagyon régen — az volt még a szállóige, hogy minálunk mindenki ért a politikához. A viclapok meg is teremtették a politikus csizmadia gyászos alakját. Ki törődik ma a politikával? A csizmadiák kivándorolnak az Üllői-utra és rég átvedlettek futball-tanárokká. Mert jól értsük meg egymást. Magyarországon ma mindenki futball szakértő és éppen azért senki sem az.

Mi történt? Az, hogy a magyarok győztek 2:0-ra. Érdemes lett volna hallgatni a szakértők véleményét. Alig 25,000 főnyi volt és főképpen három főosztályba volt sorozható.

I. főosztály. (Szereti a marakodást.) Ez is mets? Nincs egy egészséges lövés a kapura. A magyarok gyávák, mint egy beteg hangya. Persze, most nincsenek itt a svájciak. A németek nem tudnak mozogni a sok bí­rói atrocitástól. Ez egy biró? ez egy . . . (itt szó-fault következik.) Le van fizetve. Egy kí­nai pagodli. Egy röhögő fakir. Nekem akárki mit mond, az osztrákok jobbak.

II. főosztály. (Szereti az FTC-t.) Ez egy mets? Amit a Slózi megcsinál, azt a Sebestyén meg a Bodnár sorra elrontja. Biró az egy játékos? Egy inarogyott távgyalogló. Semmi élet. A Slózit lefogják, a többi meg nem ér egy fagarast. No, ide se jövök ki többet.

III. főosztály. (Nem szereti a FTC-t.) Ez egy reprezentatí­v mérkőzés? Rumbold annyit hibáz, mintha ma látná először a labdát. Slózi most a babérjain rágódik. Mi a fenéért adták neki oda mets előtt azt a koszorút? Payer se tudja szegény, hogy jutott ide. Brávó Sebestyén! Ez már játék! Ni, hogy viszi! (Elveszik tőle.) Állvány! Folyvást mondom, hogy az osztrákok jobbak.

Ilyen a tenorja a lapoknak is. Ha az egyik felit elolvasod, azt hiszed, hogy odakint csupa tizenegy pompfünéberes öreg ló rugdalódzott a szügyén a magyar cí­merrel. Megesküszöl rá, hogy a Biró féllábon állott, mint a gólya a telek lábjában, hogy Borbás egy fapitykét sem ért, hogy Szendrőt holnapután lecsapja a szövetség a IV-ik osztályba, Schlossertől pedig elveszi a babérkoszorút. Szerencsére az ellenkezőre is van példa: ott a XI csupa bivalybőr mellvértes lovag onnan a Sigfridektől, akikben hiba nincs.

Soha ilyen fölfordulást! A magyar lapok lerántják a mérkőzést, a szereplőkről ötös osztályzatot í­rnak és egekig magasztalják az osztrákokat. A bécsi lapok meg azt í­rják, hogy a magyar csapat fenomenális jó volt. Csupa tűz, csupa akarás, csupa siker. Itt a biró pimasz volt, Bécsben gentleman, itt a tizenegyes meg volt fizetve, ott természetes volt.

Szakasztott az a zavar, mint mikor a diák addig mártogatta a sajtját fölváltva a sóba, meg a paprikába, itt is potyogott, ott is potyogott le egy kevés, mig végül, ahol a tartóban só volt, ott paprika lett és ahol paprika volt, oda só került. Ha a külföld a küzdő felektől akarja megtudni, hogy hol az igazság, akkor szépen kinevethetnek bennünket. Szerencsére odakint magyarul a kutya sem tud.

Hogy hol az igazság, azt ezek után félek megmondani, mert könnyen rám sütik a tudatlanságot.

A tény az, hogy a magyarok győzelme nem csúfolta meg a játék képét. Nem lett volna azonban csodálatos, ha 0:0 lett volna az eredmény s Bécsben ezzel a játékkal valószinüleg kikaptunk volna.

Való dolog, hogy a magyarok nem játszottak olyan eredményesen, amilyennel a svájciak ellen küzdöttek. Ott csupa tűz, láng volt mindenki, itt óvatos. Ott a fölény deliriumában a leglehetetlenebb akciók elsültek; itt egy nehány helyzet balul sikerült. Igaznak vallom, hogy ha úgy játszottak volna most vasárnap, mint a svájciak ellen, akkor 4:0-os reális győzelem lett volna.

Az okát ennek a nehézkes szereplésnek kettőben keresem:
1. a játékosoknak a fejükbe ment az előző heti 9:0-ás eredmény;
2. szerdán a játékosok kimerí­tették magukat a nemzetközi, illetve klubközi mérkőzéseiken.

Az előbbin nehéz segí­teni, az utóbbin könnyű. A szövetség jövőre lépjen közbe, hogy a játékosok egy héten belül mérkőzést ne játszhassanak.

A magyar szereplők. Domonkosnak alig jutott labda. Ez a tény egymagában megmutatja, hogy mennyi abban a förmedvényben az igazság, hogy az osztrákok érdemelték volna ki a győzelmet. Emlékszem, hogy két labdát messze a kaputól fölugrással állí­tott meg és adott vissza, csakhogy labdát láthasson, pedig kihagyhatta volna menni. Ami kevés dolga volt, azt jól végezte. Félelmetes biztonsággal.

Rumbold és Szendrő a legsajátságosabb szerepet játszották a szakértőlaikusok előtt. Hol brillí­roztak, hol paccoltak. Igen nehéz helyzeteket fényesen oldották meg, máskor azonban rosszul helyezkedtek és hibáztak. Az ok egyszerű: mind a kettő jó formában volt, de néha a halfsor fölmondotta a szolgálatot; half nélkül pedig jó bekknek lenni nehéz.

A halfsor volt a csapat gyöngéje. — Bródy ismét lángoló lelkesedéssel játszott, de sokat kellett jobbra-balra segí­teni, aminek a következménye volt, hogy néha nem volt a helyén. Aztán meg a labda beadásai gyöngék. Csapkodva adta át a csatároknak, akiknek verekedni kellett érte.

Biró a lábát fájlalta a szerdai mérkőzéstől. Ez zsenirozta és ártott a helyezkedési érzékének. Azonkí­vül lassúbbá is tette, pedig a futási képessége amúgy sem prí­ma. Ami labdát leadott, az azonban mindig kész munka volt.

Páyer többet tett, mint amennyit vártunk tőle. Hűséges, becsületes franzstadt modorban inkább a bekkeket támogatta, mert nem ismerte a saját erejét és nem akart hibázni. Az első 10—15 perce mizerábilis rossz volt, de aztán igen-igen sokat mentett hátul. A második félidőben elmúlt minden lámpaláz és akkor kezdett half lenni. Attól kezdve támogatta a csatársort is.

A csatársor volt az én büszkeségem. Jóval különb a bécsiekénél. Az előzőkből kiviláglik, hogy más szerepet nem vihetett, mert a háta mögött űr tátongott; maguk jártak hátra a fiuk a labdáért. Hogy ilyen körülmények között összjáték a szó legelőkelőbb formájában meg nem születhetett, hanem ha labdához jutottak a csatárok, ötletszerűen és magukra játszva vitték előre: az természetes. Ha a bécsi halfsor lett volna a hátuk mögött: 6:0-ra végeztek volna.

Kezdjük Borbáson. Nem igaz, hogy formátlanul játszott. Dolgozott és iparkodott. De mikor az ő finom munkáját minduntalan megakasztotta a Wackenreuther kezelése, akkor persze, hogy nem tudott sokat mutatni. Egyszerűen a karját elejbe rakta, a biró meg hátul volt, nem vette észre. Ezekért a kezelésekért érte utol az osztrák csapatot a végzete a 11-es alakjában. Mert amikor azt a biró megí­télte, talán nem volt teljesen indokolt, külföldön aligha adták volna meg; azonban a sok faultjáért Wackenreuther régóta rászolgált.

Schlosserről is azt zenélték, hogy nem tudott semmit. Erről igazán eszembe jut a Caruso elkeseredése, amikor Budapesten hűvösen fogadták s ő gunyosan azt mondotta, hogy mit akart a publikum? Talán egy kis kézállást is kellett volna nekik betornásznom? Így van Schlosserrel is. Dolgozott, fáradt; bámulatos kitöréseket csinált; hárman lefogták, s ha megmozdult, beléje másztak. Dribliről szó se lehetett. Kapásból kellett tovább adni a labdáit és mindegyik csudásan sikerült. Leadott jobbra, beadott balra, elszedett hátulról labdát. S mindez kevés volt. Mit akartak? Talán azt, hogy közben elénekelje az Aidából a cigányok karát? Hiába, Budapest sohasem tagadja meg magát.

Koródi valamivel gyöngébb volt az előző heti formájánál. De hát mások is voltak az ellenfelei! Soha komoly boszszankodásra okot nem adott s folyvást segí­tette a partnereit. Mondják, hogy a gólját kezeléssel csinálta. Én nem láttam. De mi volt az a bécsiek folyvást ölelkező szerelméhez képest!

Bodnár. A vasember. Sokkal többet mutatott, mint máskor, mert szabadabban is volt hagyva. A csodáit mutatta a leleményességnek. Úgy fúródott bele az ellenfélbe, mint valami gép. Ideálisan erőszakoskodott és a művészete, a meglepő változatai csakugyan bámulatba ejtettek mindenkit. Különösen nevezetes volt a sok fejese, öt ember között egyszerre csak kiugrik Bodnár, a legkisebb valamennyi között. Valami sajátságos testhomoritással, mint mikor a menekülő hal kiugrik a ví­zből és paff, a labdát osztja oldalra. Mindenki szeretetét megnyerte e napon.

Sebestyént se lehet lekritizálni. Persze, hogy nem játszhatott ugy „kint a bárány, bent a farkas“-t az osztrákokkal, mint a svájciakkal, mert gyorsabbak voltak emezek és jobban is ismerik. De csak akkor láttuk volna, mit ér a Sebestyén, ha más lett volna a helyén.

Az osztrákok. Bizonyos, hogy kemény legények voltak. A legjobban bámultam, amit különben előre megí­rtam róluk, hogy mennyire megtanultak védelmet játszani. Azelőtt mi voltunk ebben nagyok, most messze kullogunk utánuk. Főképpen a halfsor! Csupa Károly, meg Kiirschner együttvéve. De a bekkjeik is vas legények és nem tétováznak.

Nem lehet közöttük válogatni, hogy melyik magaslott ki. Mind az öt védelmi játékos nagy alak volt, s ha már dicsérnem kell valamelyiket, akkor a két Tekusché a pálma.

A csatársoruk azonban egy klasszissal volt rosszabb a mienknél s ez döntötte el a mérkőzés sorsát. Mit ér az a szép összjáték a mezőnyben, amit a kiváló halfsor labdatömésekkel segit elő, ha a kapu előtt tehetetlenkednek? Ott nincs halfsor; ott a maguk erejére vannak hagyva, s ott kicsi emberekké törpültek.

Studnicka nem volt a régi. Szépen osztott labdát; meglepte néha a világot a váratlan fordulatokkal, de veszedelmes nem volt. Pedig ő volt a legkülönb. Kohn szí­ntelenül játszott; Neumann elmaradozott és elhagyta magától a labdát; a két szélső meg egyenesen belerohant az oroszlán torkába.

A publikum, a mi gyermeteg publikumunk kitett magáért. Olvasztott arany módjára hömpölygött a verőfény a levegőben, összekeverődve játszott az ökörnyállal és olvasztott arany hömpölygött a szövetség kasszájába a publikum révén.

Sajnos, az ökörnyál is ott szállongott a levegőben a lehetetlenségeket követelő brüszk kritika alakjában.

Egyebekben rend volt. A szövetség teremtette és hű segí­tője volt a franzstadt.

A kép, amit róla kaptunk, az a szines, distingvált kép, az első nagy és az első igazán felejthetetlen. Bűn lenne nem dicsérni.

*

Schlosser koszorút kapott a szövetségtől. Az állott a szalagján: „a magvar labdarugók büszkeségének”. Eddig megérdemelte. Azt az ovációt is, amiben részesí­tette a publikum, meg az osztrák bajtársak. Csakhogy jövendőre meg ne ártson neki!

Itt kell adnunk egy pompás anekdotát a Schlosser-albumhoz. Valaki egyszer meginterjúvolta a közvetlen hivatali főnökét arról, hogy mit szól Schlosserhez.

A jó ur igy válaszolt: — Én sose láttam még játszani a Schlossert. De ha olyan pontos és szorgalmas ott, mint itt a hivatalban, akkor igen jó játékos lehet.

*

Rengeteg sok vidéki ember jött fel az osztrák válogatottra. A szövetség egész vasárnap délelőtt adogatta nekik a jegyeket.

(Nemzeti Sport, 1911. november 12.)

A magyar-osztrák mérkőzés bevétele. 17.641 néző belépő-dí­jából 23.897 korona 70 fillér volt. A helyszí­nen elkelt 2250 jegy, mí­g elővételben 15.391 jegyet adtak el. Kedvezményes klubjegyet 2400 darabot adtak ki, melyből 180-at vidéki érdeklődők foglaltak le. A bruttó bevételből a pályáért 3727 korona 95 fillért fizetett a szövetség.

(Sporthí­rlap, 1911. november 13.)

MLSz Schlossernek. A MLSz, Hock János gyűjtésével kapcsolatban, maga is hozzá akar járulni a kiváló reprezentatí­v ünnepléséhez s kimondta, hogy a gyűjtést kiegészí­tve, megfesteti Schlosser footballista-képét s a száz képviselő nevét a kép keretébe vésve, a képet a tanácsteremben kifüggeszti. Igen helyes volna, ha a tanács azt is kimondaná, hogy minden játékost, aki 25-ször szerepel a magyar válogatottban, hasonló kitüntetésben részesí­t, hogy igy a játékosokat kitartó munkára buzdí­tsa. Ehhez legközelebb áll Borbás, aki 23-szor és Károly, aki 19-szer játszott a válogatottban.

(Sport-Világ, 1911. november 18.)

Az osztrák—magyar mérkőzés bevétele 23.897 kor. 70 fill. volt 17.641 fizető néző után.

(Nemzeti Sport, 1911. november 19.)

*Pesti Napló, 1911. november 5.
**Illustriertes (Österreichisches) Sportblatt, 1913. április 26.