„Ferikém, ha van egy perced… Mondanék neked valamit…”
1954. július 4-én, a magyar válogatott Svájc Bern nevű városában világbajnoki döntőt játszott az NSZK ellen. Ezt a finálét (amelyre minden magyar emlékszik, aki akkor élt, sőt, arra is, hogy hol, kikkel, milyen körülmények között élte, szenvedte, szurkolta, őrjöngte végig, hogy aztán a lefújás után maga is osztozzék egy ország gyászában), Rudas Ferenc édesapjával és néhány közeli szomszéddal pasaréti házának teraszán, rádión hallgatta végig.
Az előzmények ismeretében, gondolom, nem szükséges mélyebben elemeznem, mit érzett akkor, amikor mondjuk éppen Buzánszky Jenő mellett húzott kapura egy német csatár, s még ma, a döntő óta eltelt 59 évvel később sem mondja, akár egy fél szó erejéig, hogy ő bezzeg szerelt volna.
Miként azt sem, hogy éppen Buzánszky jobbhátvéd játéka volt az oka a világbajnoki cím elveszítésének, de azt állítja: a teraszon ülve lélekben és gondolatban a 2-es számú mezben játszotta és élte végig a Svájcban történteket.
A család ekkor már a pasaréti villában élt.
A Fradi-vendéglőt, amely nemcsak a megélhetést, de a lakást is jelentette a család számára, egyik napról a másikra államosították, néhány napot kaptak arra, hogy a két kis szobácskából, amelyben éltek, kiköltözzenek.
Feri soha nem tartozott a pénzszóró futballisták közé. Mindig végtelenül gáláns volt az éppen aktuális hölgypartnerével, a játékostársakkal való „elhajlott esték” számláját is a leggyakrabban ő fizette, de amúgy nagyon vigyázott arra a pénzre, amelyet a futballból és a vendéglőből addig megkeresett.
A Fradi-pályáról való kiköltöztetés után lépéskényszerbe került, ám az egyik barátja tudott egy Gábor Áron utcai villáról, amely éppen eladó volt.
A házat meglátni és megszeretni öt percbe sem tellett, s bár 120 000 forint 1954-ben elképesztően nagy összegnek számított, Feri mégis azonnal fizetett, így a família máris költözhetett egy számukra mindenképpen úrínak mondható környékre.
(A 120 000 forint elképesztő nagy voltát, persze kéretik nem uniformizáltan kezelni… Egy igazán nagy művész, egy igazán divatos orvos, vagy egy olyan magasságokig jutott sportoló, mint amilyen ekkor már Rudas is volt, nagyobb nehézségek nélkül ki tudta fizetni, ugyanakkor az is igaz, hogy a kor egyszerű, hétköznapi embere számára ez csillagászati összegnek számított. Egy akkor végző diplomás három, négy évi keresetéből (ha nem költ az égvilágon semmi másra) tudott volna hasonló pasaréti villához jutni. A futballmeccsekre szóló diákjegy (állóhelyre) 5, az egy hetes villamosbérlet, napi kétszer egy óra utazásra, 6 forintba került, a diákbérletet 2 forint 70 fillérért, az úgynevezett „kettes kolbászt” pedig tíz dekánként 2 forintért árulták)
Van valami mélyen történelmi abban, hogy az a szék (a kimúlóban lévő akkori köznyelv leginkább „hokedlinek” mondaná), amelyen Feri a teraszon ülve a döntőt hallgatta, mind a mai napig megvan valahol a pince legmélyén.
Amit viszont nem a pince, hanem az emlékezet barlangjából kell előbányászni, nem más, minthogy ezen az ominózus napon Rudas Ferenc nemhogy a magyar válogatott jobbhátvédje nem volt a világbajnoki döntőn, de a „Fradié” sem Bécsben, ahol a Bp. Kinizsi az FC Wien ellen játszott barátságos mérkőzést.
Ombódival a jobbhátvéd posztján nyertek is 2:1-re, ám Feri még ebből sem vette le azokat a vészjelzéseket, amelyeket koránál, rutinjánál, a futballban eltöltött éveinél fogva már legalább gyanítania kellett volna.
Gondoltam, azért hagyott Sós Karcsi itthon, hogy pihenjek, nem akarta, hogy egy egyszerű, tétnélküli, barátságos meccsen esetleg kiújuljon a sérülésem – idézi fel akkori önmagát 2013 januárjában, miközben ő nevet legjobban hajdani naivitásán.
Pedig a már felidézett, Flamengo elleni 0:5 után otthon, a Szombathelytől, majd idegenben a Dorogtól is kikaptak; ez mind arra engedett következtetni: a tréner alig várja, hogy Rudast újra a védelem jobboldalára állíthassa.
A világbajnoki döntő lefújásának pillanatában bárki, bármekkora összegben fogadni merte volna, miszerint a Bp. Kinizsi Rudassal játssza majd végig az őszi szezont. Vagy ha azt nem is, egy akkor már forgalomban lévő, lyukas kétfillérest sem tett volna arra, hogy a Fradi legendája soha többé nem játszik bajnoki mérkőzést imádott csapatának akár piros- akár zöld-fehér színeiben.
Márpedig ez történt!
Az NB I-ben 1941. november 23-án, a Salgótarján ellen bombagóllal bemutatkozó Ruck Ferenc 1954. április 19-én, a Szombathely ellen játszotta élete utolsó bajnoki meccsét abban a csapatban, amelynek postacíme: Budapest, IX. Üllői út 129.
Bármennyire faramuci, legalább annyira kényszerű (nyugodtan mondhatom: kötelező) a szokatlan meghatározás, hiszen még ha tényszerű is, hogy a klub kikezdhetetlen hírű legendája a Bp. Kinizsiből vonult vissza (hogy ezt a Ferencvárosból tehesse meg, 1956 novemberéig kellett volna játszania), vele kapcsolatban a „-tól, -ig” csak és kizárólag a Ferencváros lehet.
A Bp. Kinizsinél (hogy a piros-fehér színekről már ne is beszéljek), még a postacím is jobb, ennyi „történelemhamisítás” talán megengedhető.
1954 ősze egyébként egyáltalán nem úgy kezdődött, hogy sorsdöntő időszak lesz Feri életében. Az ország a nyár még hátralévő részében „belehalt” a svájci döntő elveszítésébe (mit nem adnánk most egy világbajnoki részvételért), a földkerekség valaha volt egyik legjobb válogatottjának briliáns tudású futballistái, a szó szoros értelmében, egyenként szökdöstek haza Budapestre, de augusztus legvégén már újra indult a bajnokság.
Ráadásul, egy akkor már újra rangadónak számító Bp. Kinizsi – Bp. Vörös Lobogó mérkőzéssel, a Népstadionban.
A bajnoki címért a Puskás vezényelte Bp. Honvéd és a Hidegkuti dirigálta Bp. Vörös Lobogó futott versenyt, a Kinizsi azonban ott loholt a nyomukban, mi több (még a fradisták általános meglepetésére is) a rangadón 2:0-ra verte az „MTK-t”…
Feri nélkül.
Ő a tartalékban játszik hétről hétre, s miután az első csapat egyre jobban szerepel, Sósnak látszólag nincs oka megbontani az egyre inkább összeszokni látszó Ombódi, Kispéter, Dalnoki védőhármast.
Rudasnak az év szeptemberében egy olyan fellépés jut (már ez jelzésértékű lehetett volna a számára, de ma is vállalja: nem volt az), mint az éppen a Magyarországon tartózkodó Kínai Főiskolai Válogatott elleni (…) barátságos találkozó, ám a Kinizsi összeállításából (Vígh – Rudas, Kispéter, Henni II – Ombódi, Korcsik – Láng, Orosz, Mátrai, Borsos, Kárász; csereként Hruby szerepel még, Kárászt kideríthetetlen okból kérik erre az egy meccsre kölcsön a Vörös Lobogótól, mert a Kinizsi esetében az nem egy magyarázat, hogy az akkor már állandó balszélsőnek számító Fenyvesi Máté azon a napon a válogatottban szerepel, Moszkvában, a Szovjetunió elleni barátságos mérkőzésen, hiszen egy ilyen meccsre a kettőből is be lehetett volna valakit állítani…), tökéletesen kikövetkeztethető: inkább a tartalékcsapat játszott néhány stabil kezdővel megerősítve, mint az első gárda.
A meccset a Bp. Kinizsi nyeri 6:4-re, így legalább annyit elmondhatunk: Rudas Ferenc utoljára győztes csapat tagjaként hagyta el az Üllői úti pálya gyepét.
A szemében, persze senki sem mondja, hogy nem számítanak rá.
Ugyanúgy az első csapattal tréningezik, mint éveken át, csak a hétvégi bajnokikon nincs ott a neve a pályára lépők között.
Egyszer még talán csodát is tehetne, hiszen miután a tartalékcsapatban nem jobbhátvédet, hanem hol jobbszélsőt, hol középcsatárt (!) játszik, s túlzás nélkül állítható, hogy ontja a gólokat, éppen a legnagyobb érdeklődéssel várt mérkőzést, a Bp. Honvéddal megvívandó rangadót megelőzően érzi Sós mester úgy, hogy a hosszú ideje éppen általa száműzött Rudas lesz a nyerőembere.
Azt találja ki, hogy a kiemelkedően legjobb magyar csapat ellen, amelynek kezdő együttesében (dacára annak, hogy Puskás speciel ezen a meccsen sérülés miatt nem játszik), csakúgy hemzsegnek a „berniek”, Rudas középcsatárjátéka (!) lesz a taktikai bomba…
A Népstadion kettősmeccs-programjában az elsőn, az akkor éppen az élvonalban szereplő Bp. Vasas Izzó a Vörös Lobogó 1:0-s legyőzésével (gólszerző: Bárfy), alaposan besegít a Bp. Honvédnak a bajnoki címért folytatott harcába, 71 000 néző szemeláttára azonban a kispestiek is hozzák magukat, hiszen 3:1-re nyernek a Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Láng, Orosz, Mátrai (Borsos), Vilezsál, Fenyvesi összeállítású Bp. Kinizsi ellen.
No, de hol a taktikai csodafegyver, Rudas Ferenc?
A tartalékcsapatban, mert (a történelem néha ismétli önmagát), ahogy élete első NB I-es lehetőségét kihagyta, mondván, ő bizony még kevésnek érzi magát az akkoriban bombaformában lévő nagyváradi csatárok (Bodola, Tóth III és társaik) ellen, úgy most is nemet mond a felkérésre, amelyet futballnyelven a kezdőcsapatba való beállításnak neveznek!
Az indoka:
Karcsi bácsi, csak nem képzeli, hogy én a 33 évemmel és a félig jó lábammal odaállok középcsatárként leégetni magam egy stadionnyi ember előtt, amikor az ellenfél középhátvédje a világ egyik legjobb centerhalfja, Lóránt Gyula?!.
(A sors furcsa fintora, hogy a mérkőzésre Grosics – Rákóczi, Lóránt, Kovács J. – Bozsik, Bányai – Budai, Kocsis, Tichy, Babolcsay, Czibor összeállításban kifutó Bp. Honvédból éppen Lóránt Gyula, akit a 30. percben le kell cserélni – Törőcsík I áll a helyére – no, de ezt ki tudhatta előre, ettől még Ferinek tökéletesen igaza volt, őt nem 33 évesen, egy meccsre kellett középcsatárnak „kitalálni”. )
A Bp. Kinizsit aztán „természetesen” a fradisták verik 3:1-re!
Czibor vezető góljára (a fordulás után szinte azonnal) Fenyvesi még válaszol ugyan, de jön előbb Kocsis majd újra Czibor, akik beveszik Gulyás Géza kapuját, s Feri otthon, a meccs utáni este, legfeljebb az 1948/49-es tablóképet nézegetheti kicsit párásodó szemmel, amikor a „140 gólos” bajnokságban még velük egy csapatban játszott.
A meccslemondást természetesen Sós sem nyeli le csak úgy, igaz, könnyebben teheti, mint bármelyik elődje.
Részint azért, mert a bajnokságból már csak hat meccs van hátra, részint azért, mert a ferencvárosi szempontból drámai évek (1950 ősze – 1956 decembere között) alatt ezúttal szerepelnek a legjobban.
Az 1951-es hatodik, az 1952-es kilencedik és az 1953-as ötödik helyezés után végül az 1954-es esztendőt a Bp. Kinizsi dobogós (!) helyen zárja, úgy lesz harmadik a Bp. Honvéd és a Bp. Vörös Lobogó mögött, hogy ha nem kap ki három meccsel a zárás előtt Salgótarjánban, akkor ugyanannyi ponttal végez, mint az „MTK”.
Most már szó sincs arról, hogy ők a budapesti listazárók, hiszen a Vasast, a Bp. Dózsát, a Csepelt és a Bp. Vasas Izzót is megelőzik ebben a „rangsorban”, de ami a legfontosabb (főleg az elveszített VB-döntő után), mintha a politikai nyomás is kezdene egy egészen kicsit enyhülni feléjük. Aki például a nagy tömegben megereszt egy „Hajrá, Fradi!”-t, nem garantáltan emelik ki az erre specializálódott emberek a többi szurkoló közül.
Az évzáró bankettre, az éremátadóra természetesen Feri is hivatalos.
Annak ellenére, hogy most már huzamosabb ideje nem a kezdőcsapat tagja, rangja, tekintélye is változatlan és csorbítatlan a csapaton belül, mindkettő legfeljebb Kispéter Mihályéval összevethető.
Az ünnepi estén végig hatalmas az öröm, fergeteges a jókedv (szinte már azt is elfelejtik, hogy Bp. Kinizsinek hívják őket), elhangzik a Fradi-induló (lesz, ami lesz alapon…), amikor egy csendesebb pillanatban az egyik prominens vezető Feri vállára teszi a kezét és így szól:
– Ferikém, ha van egy perced, gyere már velem. Ne itt, menjünk ki a folyósóra. Mondanék neked valamit…
Lakat T. Károly