Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 20.
Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsíros kenyér is…”
Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kínt volt a találkozón annak ellenére, hogy fia eltiltása miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesítette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld-fehérben ez a kilencven perc az utolsó számára…) elkezdte megteríteni a bajnoki bankett asztalait…
Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsíros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorával is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re!
A mérkőző felek (Csepel: Szekeres – Rédei, Kónya, Híres – Nagy II, Rákosi – Szentesi, Marosvári, Keszthelyi, Fenyvesi, Pintér. Ferencváros: Henni – Csiszár, Kispéter, Hernádi – Kéri, Lakat – Szabó F., Kocsis, Deák, Kiss Gy., Gyetvay) 35 000 néző (a nyomaték kedvéért megismétlem: Csepelen, harmincötezer néző) dübörgő vastapsa közepette vonultak az öltözőbe, hiszen fantasztikus negyvenöt percet produkáltak. A nézősereg döntő többségét alkotó fradisták biztosak voltak abban, hogy a második félidőben simán fordítanak, s akkor övék az arany, ám a meglehetős kisebbségben lévő Csepel-szimpatizánsok előtt is körvonalazódni látszott egy bajnoki elsőség minden esélye és lehetősége.
A legrosszabbul ebben a pillanatban a harmadik bajnokesélyes, a Vasas állt (számára csak a Csepel – Ferencváros mérkőzés döntetlenje és a saját győzelme jelentette volna a végső diadalt), ám azonnal a fordulás után Deák „Bamba” 11-esből lőtt gólja a piros-kékeket avatta a pillanat bajnokává. Ezután olyan drámaira fordultak az események, hogy azt egy bizonyos Alfred Hitchcock nevű feszültségszakértő sem rendezhette volna meg jobban.
Gigászi küzdelem kezdődött a győztes gólért, amely az azt megszerző bármelyik csapat számára nemcsak a mérkőzés megnyerését, hanem a bajnoki címet is jelentette volna. Ám amíg eddig a gólig a felek eljutottak, előbb a csepeli Rédeit állította ki Kamarás játékvezető, majd két hazai játékos, Nagy II és Kónya hallatlan igyekezetében úgy összefejelt, hogy mindkettőjüket le kellett vinni a pályáról, s csak a véghajrára tértek vissza.
Közben Szentesi és Lakat között is támadt némi nézeteltérés (a korabeli sajtó fogalmazása szerint „összekakaskodtak”), a bíró mindkettőjüket kiállította.
Ebben a pillanatban így festett a képlet: hét csepeli ellen tíz ferencvárosinak kellett egyetlen gólt szereznie, már csak azért is, hogy Rudas néni ne hiába kezdje el a klubházban zsírba forgatni a csirkecombokat.
így érkezett el a két csapat a mérkőzés 82. percéig, amikor egy teljesen veszélytelennek tűnő beadás után a lelátó népe (köztük a kormány prominensei és a közélet számos ismert személyisége), már arra figyelt, hogy a tejbegríz erősségű labdát Henni Géza hogyan fogja mellre, s kinek dobja vagy rúgja majd ki a társai közül, hogy az indíthassa az ellentámadást. Ellenben a zöld-fehérek kapusa eldöntötte a nagy kérdést, pontosabban: a csepeli játékosok nyakába akasztotta az aranyérmet.
Történt, hogy (régi jó szokása szerint) teljesen feleslegesen pózolt egy hatalmasat, a hazaadásnál is veszélytelenebb „lövés” a melléről a vállára, onnan pedig az ott lábatlankodó, ám egy gólnál a válogatott meghívóra is nagyobb eséllyel számító Pintér nevű csepeli balszélső elé ejtette.
(Rudas Feri ma is állítja: a találkozó után még évekig közszájon forgó pletyka, mely szerint a meccs bunda volt, mert a Fradi csak a Vasassal akart kiszúrni, már csak azért is nagy butaság, mert személy szerint kifejezetten jó viszonyban, egyikükkel-másikukkal egyenesen baráti nexusban voltak. A két klub között vitathatatlanul feszültek ideológiai ellentétek, ám ezt a politika, s nem a játékosok generálták. „Az történt, hogy Géza, a maga megszokott, pozőr módján, szinte oda sem figyelt a könnyű labdára, a szemével már azt kereste, kit indíthat. A válla meg volt olyan csontos, hogy onnan a labda a csepeli csatárig pattanjon. Neki meg már tényleg csak egy méterről az üres kapuba kellett gurítania.” – emlékezik 2013-ban, a 65 évvel ezelőtti történetre Feri, aki állítja azt is: a Csepelnek remek csapata volt ugyan akkoriban, de ha tíz meccset játszanak zsinórban a Fradi ellen, akkor kilencszer biztos, hogy a zöld- fehérek győznek.)
Azt a legfontosabb egyet viszont elveszítették, a csepeli futballistákat a szurkolóik a vállaikon vitték az öltözőbe, hogy aztán szép csendben, szerényen hazabiciklizzenek, hiszen, mint az egy korabeli újságcikkből kiderül: a stadion kerékpármegőrzőjében 7214 „parkoló cédulát” adott ki az erre illetékes őr, márpedig az nagyon valószínűtlen, hogy akár csak egyetlen fradista is kerékpárra pattanva érkezett volna a sorsdöntő rangadóra.
A csepelieknek minden okuk megvolt az örömre, hiszen a következő bajnoki esztendőben (a Fradi nagy évében), 18 ponttal lemaradva végeztek az ötödik helyen a zöld-fehérek mögött, s legközelebb (megjegyzem: azóta utoljára), 1958-59-ben tudtak bajnokságot nyerni.
De a Ferencvárosra visszatérve: Kispéterék az aranyéremért érkeztek Csepelre, s végül, mint harmadik helyezettek távoztak.
A Vasas ugyanis befurakodott a Csepel és az FTC közé, s ezt a „szégyent” nagyon nehezen viselték az Üllői úton.
A Rudas vendéglőben a „bajnoki vacsora” azért nem maradt el. Sőt, az a szomorú nap is valamelyik budai kiskocsmában (már hétfőn) ért véget a csapat törzstagságának részvételével. Ők pontosan tudták: történelmi esélyt szalasztottak el a csepeli vereséggel, hiszen az előtt utoljára az 1940-41-es bajnokságban tudtak az élen végezni. Abból a csapatból már csak Kiss Gyula és Gyetvay László maradt hírmondónak, a futballistasors furcsa fintora, hogy mindkettőjüknek a csepeli 3:4 volt az utolsó bajnoki meccse zöld-fehérben.
Több mint jellemző: Feri elmondása szerint erről a Csepel – Ferencváros meccsről a mai napig legalább annyit kérdezik az emberek, mint akár a csodabajnokságról, akár a lábtöréséről, vagy a Fradi 1950 nyarán történt szétrobbantásáról.
(Utójáték, 7 évvel később: 1965-ben, amikor Mészáros József már a Fradi edzője volt, a zöld-fehérek New-York-i túráján rákérdezett erre az ominózus gólra, az akkor már Amerikában élő Henni Gézánál. A volt kapus válasza így szólt: „Tudod, Dodókám, vannak dolgok, amelyekről élete végéig nem beszél az ember.”)
Ennek a bajnoki címnek az elvesztése (ebbe persze a mérkőzésen történt mini drámák sora, az eredmény alakulása, a kiállítások, Henni Géza kabinetalakítása bőven belejátszott), nagyon megült a ferencvárosi hívők szívében, lelkében, kész szerencse, hogy a következő idény ferencvárosi futballcsodája gyorsan feledtette a friss fájdalmat, „annak a bizonyos” bajnokságnak az elbukása csak évekkel később lett ismét a mindennapok beszédtémája.
Például még 1955-ben is, amikor Rudas Ferinek kénytelen-kelletlen bár, de úgymond civil foglalkozás után kellett néznie.
A futballból már nem számíthatott jövedelemre, a tartalékai azonban olyan erősek voltak, hogy kapkodnia sem kellett.
1939-ben érettségizett a Mester utcai felsőkereskedelmiben, a gyakorlatot (fűszerkereskedőként) szülei üzleteiben szerezte, már amekkora gyakorlatot szerezhet egy olyan fiatalember, aki két évvel később már a Fradi első csapatában mutatkozik be.
Később a Fradi-vendéglő tulajdonjoga okán akarva-akaratlanul is kezdett belelátni a vendéglátás fortélyaiba, persze csak amolyan „jó fia vagyok a szüleimnek” alapon, mert azokban az években a futball egén ragyogott nagyon magasan a csillaga.
Drasztikus visszavonultatása után viszont tudta, hogy lépnie kell, hiszen még csak 34 éves, csupán a futballistaéletet hagyta maga mögött, az a bizonyos „nagybetűs” még bőven előtte áll.
Nem kis szerencséjére éppen ezek voltak azok az esztendők, amikor a futball és a vendéglátás kezdett nagyon szoros barátságot kötni egymással. Elsősorban annak a Vörös Meteornak köszönhetően, amelyből évekkel később fúzionálni kényszerült az Egyetértés nevű futballcsapattal, utóbbiban olyan futballisták sorával, hogy volt kezdőtizenegye, amelyben csupa „amúgy” vendéglátóipari üzletvezető vagy üzletvezető-helyettes futott ki a pályára bajnoki meccset játszani.
Ferit is először a Vörös Meteor próbálta meg magához édesgetni, lett is volna kedve hozzá, hiszen ott olyan egykori harcostársai (némelyük személyében barátai) rúgták a labdát, mint a Fraditól akkor már visszavonult Kéri Karcsi, a Bp. Dózsa sokszoros válogatott jobbszélsője, Egresi „Csöpi” Béla, a szintén volt fradista, később neves élvonalbeli futballbíróvá lett Bircsák Gusztáv. Ott játszott már a csepeli Rédei is, akit a fentebb emlegetett Csepel – Fradi meccsen ugye, kiállítottak, aztán Fürjes a MATEOSZ-ból, aki még Grosics Gyulával is játszott egy csapatban…
Remek társaság volt, igazi baráti közösség, akik nem igazán hivatásszerűen űzték a futballt, volt már valamilyen érdekeltségük, vagy beosztásuk a vendéglátóiparban, életük fő hangsúlyait sokkal inkább meghatározta a jó üzletmenet, mint egy sikeresen elvégzett szabadrúgás.
Rudas lába azonban nemhogy javult volna, hanem az évek múlásával egyre rosszabb lett, így a játékot már nem kockáztatta meg, a csapat vezetői között viszont néhány olyan ismerősre, barátra, segítőkész emberre lelt, akik elindíthatták őt is a vendéglők, az éttermek, az eszpresszók, a borozók világa felé vezető úton.
Amikor elkezdte, álmában nem gondolta volna, hogy ez a világ egészen a nyugdíjba vonulásáig bekebelezi.
Először úgynevezett vendéglátóipari ellenőr lett, akinek az volt a dolga, hogy naponta felkeressen néhány üzletet, s megnézze: rendben mennek-e ott a dolgok.
Elég kávét tesznek-e a szimplába (1955-ben még ilyet is lehetett fogyasztani az eszpresszókban.), vagy duplába, a „feles” az tényleg fél deciliter-e, vagy marad azért néhány csepp a kiöntőkben, egyezik-e a fogyasztás mennyisége a számlákon feltüntetett bevétel összegével?
Az ilyen embereket nagyon nem szerették a vendéglátósok.
Különösen azokat a férfiakat, lányokat, asszonyokat nem, akik a „Népi Ellenőrzési Hivatal” felhatalmazásával és pecsétes, fényképes igazolványával csaptak le az üzletekre, s valóban nem ismertek kíméletet.
Eleve azért indultak el körútjukra, hogy mindenáron büntessenek!
Feri „ilyen magasságokig” soha sem jutott, az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalat megbízásából járta az egységeket, s amikor tehette még oda is telefonált, mondván: „délután benézek.”
Azt hiszem, ő volt az egyetlen ellenőre a magyar vendéglátóiparnak, aki soha életében senkit nem büntetett meg egyetlen forintra sem, pedig a hibákat azonnal észrevette, kiszúrta (éppen eleget volt vendég ahhoz, hogy pontosan tudja, mivel ügyeskednek leginkább a vendéglátósok) igazán nem esett volna nehezére a „vállalat büszkeségévé” válni.
Ezzel szöges ellentétben őt szerették a vendéglősök, igaz, ha bármelyik üzletbe betette a lábát, öt perc sem telt el, s már körbeülték a vendégek, s csak úgy záporoztak felé a kérdések:
– Arról meséljen Ferikém, hogy volt az, amikor a Deák Bamba 59 gólt rúgott?
S Feri ekkor belefogott élete talán legszebb meséjébe, a Ferencváros 1948-49-es bajnokságának históriájába.
Lakat T. Károly
