Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 26.
A hölgy gyönyörű volt és Mártának hívták…
A remekül kezdődő, ám annál szomorúbb véget ért „lánggépgyári” kalandot követően Feri szent esküt tett arra, hogy márpedig ő soha életben nem ül le többé egy futballcsapat kispadjára.
Úgy érezte, nincs szüksége arra az örökös stresszre, ami a mérkőzésekkel jár, egy olyan közegben, ahol meg lehet azt csinálni, hogy egy miniszter telefonjára a vezetők, se szó, se beszéd, csakúgy kitesznek egy játékost a csapatból, ott neki nincs keresnivalója.
Nem volt naiv, pontosan tudta, hogy a futballnak nálunk nagyon sötét oldalai is vannak, ráadásul meglehetősen hosszú játékospályafutása alatt volt szerencséje megtapasztalni néhány „furcsaságot” (volt, amit ők maguk, azaz közösen a játékostársaival együtt követtek el egyik másik trénerükkel szemben…), de úgy volt vele: csinálja, akinek ehhez részint gyomra, részint anyagi, egzisztenciális rászorultsága van.
A pasaréti Sport presszó akkor már Buda egyik legmenőbb üzletének számított, a megszámlálhatatlan futballőrült szurkoló mellett a kor legnevesebb írói, költői, színészei, zenészei (ritkábban politikusai) jártak be hozzá naponta, így annak ellenére, hogy megint kikerült a honi labdarúgás körforgásából, távolra sodródott a stadionok, a futballpályák, az öltözők világától, kifejezetten jól érezte magát a bőrében.
Az üzlet jelentős jövedelmet hozott, villája, fehér színű, nyitott tetejű (!) Mercedese már rég megvolt, most már azt is megengedhette, hogy kinézzen magának egy szép házat a Balatonnál, s ezt így együtt az ’50-es évek legvégén (az egykori, „csak”‘ futballisták közül) nem sokan mondhatták el magukról Magyarországon.
Említettem már, hogy ő volt az az ember, aki mindig, mindenből a legjobbat, a legszebbet akarta, így aztán a házvásárlást sem filléreskedte el. Balatonakarattya legszebb helyén, a Kisfaludy sétányon lelt rá álmai házára, amelynek a szó szoros értelmében a „lábai előtt” hevert az egész Balaton.
Volt szerencsém néhány nyár néhány hetét a szüleimmel vendégként ott tölteni, így tapasztalatból mondom: Feri balatoni házának teraszáról olyan panoráma tárult a tóra, amelyért festmény formájában (no, nem mindegy persze, hogy ki a festő…), vagyonokat lettek volna hajlandóak áldozni a tájképek szerelmesei, de amilyet még maguk a piktorok is hónapokon át keresnek, mint a legmegfelelőbb helyet festőállványuk számára.
Attól volt a legboldogabb, hogy imádott szüleinek, akik születése pillanatától kezdve az égvilágon mindent megadtak neki és megtettek érte, most legalább törleszthetett valamit.
(Akkor még nem tudta, hogy édesapjának már nem sokáig…) A 2013-ban már a 92. éve felé közeledő Rudas Ferenc manapság minden bizonnyal, mint edzői pályafutásának legutolsó állomását emlegetné az angyalföldi Láng-pályát, ha egy szép napon nem állít be pasaréti üzletébe egykori fradista játékostársa, Füstös László (1936 és 1943 között 28 bajnoki meccsen játszott a Ferencvárosban), aki a Budafok csapatánál volt éppen vezető. Azt a hírt hozta, hogy a csapat akkori trénere, Szollár Lajos remek ajánlatot kapott Afrikából, ők meg itt maradtak tréner nélkül.
Talán mondanom sem kell a következő napok koreográfiáját: Káplár utca – csengő – apám „Hová?” – „Budafok!” – „Próbáld meg…” sorrendben zajlottak az események, a végeredmény azonban nem lett sokkal jobb, mint a Láng-pályán, bár a Budafoknak speciel egyetlen futballistája sem szerelmesedett össze egy miniszter lányával.
A kezdetek itt is hoztak sikereket, ám a körülmények (megszépítve az igazságot), legfeljebb nomádnak voltak mondhatók. Tetézte mindezt, hogy a csapaton belül is állandóvá vált a torzsalkodás (nem sokkal Feri érkezése előtt egyesült a Budafok az Építőkkel), s a két, egymástól merőben ellentétes klubnál szocializálódott futballisták néha nagyobb háborúban álltak egymással, mint az ellenfelekkel.
Főhősünk Budafokon is akarata, hite, lelkesedése és tudása legjavát tette a munkába, a csapat ennek ellenére finoman fogalmazva is csak harmatosan szerepelt, s amikor ő azt látta, hogy a vereségek hatására a vezetők már egyre ellenségesebb tekintetekkel néznek a mérkőzések közben a kispad irányába, egyik napról a másikra lemondott.
1960 áprilisában ült utoljára életében kispadon, soha többé nem vállalt tréneri megbízást (pedig egy alkalommal még az NB I-be is hívták), apám persze a hétfői, elmaradhatatlan találkozásokkor soha sem felejtette el megemlíteni: „legalább eggyel kevesebben rongálják ezt az amúgy is romos, magyar futballt…”
(Nevetve koccintottak az élcre, ők ketten mindent megengedhettek maguknak a másikkal szemben…) Feri édesapja ekkor már nem élt. Elvesztését élete addigi legnagyobb csapásaként élte át, ami teljes mértékben érthető, hiszen a mamával kiegészülve ők valami olyan erős, megbonthatatlan, kikezdhetetlen, egymásért élni-halni azonnal kész hármast alkottak, hogy arról egy jó tollú író bestseller-gyanús családregényt kerekítene.
Feri lába alól teljesen kicsúszott a talaj, elveszettnek érezte magát a világban, hónapokig csak kóválygott a pasaréti ház és a presszó közötti utcákon, miközben az édesanyjában is tartania kellett a lelket.
Ma, mint élete talán legválságosabb időszakára emlékszik vissza azokra a napokra, amikor a mamával egyik napról a másikra kettesben maradtak a villában, s elképzelni sem tudták, hogy van-e egyáltalán élet „a papa” nélkül, „a papa” után?
Persze, hogy volt, mert kellett lennie, az örök vidám, minden balhéra kész, mindig minden viccben, tréfában azonnal benne lévő Rudas Feriből azonban édesapja halála mintha teljesen kiszívta volna az életkedvet. Mint általában mindig, most is egy nő megjelenése hozta a változást, tegyük gyorsan hozzá: egy nem mindennapi nőé.
A hölgy gyönyörű volt és Mártának hívták!
Úgy ismerkedtek meg, hogy a presszóval szemben lévő Vasas-pályán délutánonként az atléták tartották az edzéseiket.
Feri naponta átment egy kávét meginni a stadion büféjébe (mintha a Sport presszóban nem főztek volna feketét), s amikor egyszer az üvegablakon át a pályára kinézett, azonnal tudta: elveszett.
Ő, aki évtizedeken át Budapest egyik legnagyobb szívtiprója és hódítója volt, akinek színésznők, énekesnők, táncos lányok, balerinák, neves sportolók voltak a barátnői, ám abban a pillanatban, amikor egy-egy flört tartósabb viszonnyá, vagy ne adj’ isten házastársi kötelékké alakulhatott volna, szinte pánikszerű gyorsasággal szállt ki minden kapcsolatból.
Most meg ott ült a Vasas-pálya büféjében, kezében a feketekávés pohárral, s nem tudta a szemét levenni egy 23 éves lányról, aki futotta a köröket, gimnasztikázott kicsit, majd elkezdett egy gerellyel hajigálni.
A sportágak ugyan (érdekes és sajátságos módon szinte mindegyik) amolyan vadházasságban élnek egymással, de a futballt és a női gerelyhajítást akár a „régen elváltak” kategóriájába is sorolhatjuk, hiszen szinte képtelenség bármilyen rokon vonást felfedezni köztük.
Igaz, Ferit nem is a gerelyhajítás érdekelte (ebből a szempontból a „dobálódzó lány” akár ülőkalauz is lehetett volna a 12-es buszon…), hanem az, aki a gerelyt hajította.
Már akkor hajszálpontosan tudta, hogy neki „vége”, amikor még egy szót nem váltottak egymással.
És azzal is tisztában volt, hogy ez a szépség nem egy futó kaland lesz az életében.
„Azért vannak a jó barátok” alapon a büfé dolgozói tettek róla, hogy a lány értesüljön arról: a nagy Rudas Ferenc, a Fradi egykori, sokszoros válogatott futballistája, a szemközti Sport presszó tulajdonosa már jó két hete nem azért issza ám a napi „Vasas-kávéját” náluk, mert azt éppen abban az időben főzik a legerősebbre, amikor Márta edzése tart.
A pasaréti Madonna (Antal Márta néven) ekkor már, ha nem is befutott, de jól ismert válogatott sportoló volt, aki körül csakúgy zsongtak a Ferinél (lássuk be…) jóval fiatalabb férfiak.
Ám az ő fellépésével, még mindig filmszínészt idéző külsejével, egyedi humorával és sármjával fiatalságuk ellenére sem vetekedhettek, dacára annak, hogy az „évődés” korában Feri már csak néhány lépésnyire volt a negyventől.
Márta éppen abban az évben nyerte első magyar bajnoki címét (49,77-tel), mi több, már a római olimpiát is megjárta (kilencedik lett, az aranyérmet Ozolina szerezte meg 55,98-as dobással), méltán tartották sportága legcsillogóbb hazai ékköveként nyilván a szakemberek.
Róma tehát még nem az övé volt, Feri viszont az övé lett, mert személyesen megismerkedni, s egymásba szeretniük nem tartott tovább egy közösen elfogyasztott kávénál!
Csodálatos hetek, hónapok, évek kezdődtek mindkettőjük életében.
Feri egyetlen edzésről el nem maradt volna, Márta pedig a tréningek után már rohant is a Sport presszóba az ő „jobbhátvédjéhez”.
Néhány hónap leforgása alatt Rudas Ferencből, a futball szent megszállottjából az atlétika legnagyobb szerelmese lett, de ez még mind semmi ahhoz képest, hogy apámtól most már olyan edzői szakkönyveket kért kölcsön, amelyek nem csak kizárólag a futballisták felkészítésével foglalkoztak, hanem általános edzéselméleti kérdésekben is el lehetett igazodni a segítségükkel.
Amikor apám előtt világossá ált, hogy barátja esetében mire megy ki ez a nagy „sportágváltás”, tett néhány megjegyzést, de ezeket most inkább mellőzném.
Fontosabb, hogy Feri pillanatok alatt a női gerelyhajítás „legnagyobb magyar szakemberei” közé olvasta fel magát, bár nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy mindezt Márta világhírű edzője, Várszegi József is ugyanígy gondolta.
Az mindenesetre több mint megható volt (sőt, a lángoló szerelem teljesen egyértelmű bizonyítéka), ahogy ez az addig csak a futballért élő-haló ember a legmélyebb rétegéig ásott le egy tőle minden szempontból elképesztő távolságra lévő sportág rejtelmeibe, csak azért, hogy szerelmének mindenben segíteni tudjon.
Ő talán előbb tűzte ki Márta élete nagy céljául az 1964-es, tokiói olimpiát, mint az érintett maga.
S úgy készült rá, mintha ott majd nem is Mártának, hanem neki kellene túldobnia Ozolinát, vagy valaki mást.
Hogy komoly (nagyon komoly…) az ügy, számomra akkor vált világossá, amikor a hosszú-hosszú udvarlási szakasz végén Feri egy hétfői „fogadónapra” Mártával állított be a Káplár utcai lakásunkba.
– Ebből esküvő lesz. – mondta anyám kint, a konyhában, amikor kettesben maradtunk, s aki eléggé jól ismerte Ferit ahhoz, hogy vele kapcsolatban ilyen súlyú (hogy azt ne mondjam: végzetes) kijelentést tegyen.
– Szerinted, milyen? – kérdezte tőlem, mintha a magam akkor már tizenegynéhány évével a téma hazai szakértői közé számítottam volna.
– Elmegy… – mondtam nagy nyeglén, de egy árva, megveszekedett hanggal se többet.
Az ugyanis már óriási árulás lett volna életem első szerelme, a Keleti Károly utca Madonnájával szemben!
(Meg aztán: nem is volt szebb nála…)
Lakat T. Károly