Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 28.
A kocsmárosok a kakasokkal kelnek…
Rudas Ferenc atlétikával való „összeszerelmesedése” okán hűtlenül elejtettük életének azt a szövetét, amelyet a futball szőtt át, igaz ő is megtett szinte mindent azért, hogy ettől a világtól (amely azért lássuk be, mégis csak sokkal inkább az ő világa volt, mint az atlétika és környéke) távol tartsa magát.
Azt már csak úgy találták ki az erre illetékesek, hogy az ember mindig a legnagyobb szerelmétől kapja élete legnagyobb pofonját, márpedig Ferit a futball tisztességesen a padlóra küldte.
Azt, hogy edzőként nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogyan azt szerette volna (emlékezzünk csak a Láng Gépgyárnál és a Budafokon történtekre) sokkal könnyebben viselte, mint a Ferencváros vele szemben mutatott viselkedését, már amennyiben egy klub „viselkedni” tud…
A Ferencvárossal történő nagy szakítások esetében (a mondatban persze a klubnév szabadon felcserélhető) a történések mögött sohasem a pályák, a kapufák, az öltözők, az irodák, a lelátók székei, vagy fapadjai, hanem mindig konkréten megnevezhető emberek állnak.
Nem véletlenül mondják mindig a Ferihez hasonlóan helyzetbe kerülő emberek, hogy ők nem a klubbal, hanem az aktuálisan éppen ott dolgozó vezetőkkel szakítottak, akiket viszont eszük ágában sincs magával az egyesülettel azonosítani.
Főhősünk életét végigkövető sorozatunk előző fejezetében 1964-ben jártunk, s neki akkor már közel egy évtizede hivatalos formában semmi köze sem volt a zöld-fehérekhez.
1956 novemberének legelején még ott volt a Fradi újjáalakulását megszervezők között, minden adottnak látszott ahhoz, hogy jelentős szerepet vállaljon (vagy kapjon) a klubvezetésben (erre játékos múltja, a színekhez a legnehezebb időkben való ragaszkodása, abszolút „fradizmusa” egyaránt alkalmassá tette és feljogosította volna), ám az emberek életének útvonala gyakorta letér a logika kikövezte ösvényről, s olyan irányokba kanyarodik, amelyre az érintettek saját maguktól, saját elhatározásukból talán sohasem léptek volna.
A forradalom évének tizenegyedik hónapja, annak is a negyedik napja (tényszerűen: 1956. november 4., itt jegyzem meg, hogy apámat élete végéig mérhetetlenül bosszantotta, hogy ezen a napon éppen a Károlyok ünneplik a névnapjukat) brutális pontot tett az éledő remények szimfóniájának végére, de sajátságos módon a Fradinak összehasonlíthatatlanul jobb lett a helyzete, mint volt 1950 és 1956 között…
Kádáréknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál minthogy a futball ügyeivel napi szinten foglalkozzanak, a legfelső politikai vezetésében sem volt egy „Farkas Mihály”, akit a futball jobban foglalkoztatott, mint „alapszakmája” a hadügy és a honvédelem, így miközben a futballon kívüli életben megkezdődtek és éveken át tartottak a brutális megtorlások (ne feledjük: Nagy Imrét 1958-ban a svédországi futball-világbajnokság ideje alatt ítélik halálra és végzik ki) a zöld-fehérek viszonylag zavartalanul élhették a maguk 1950-et megelőző időkhöz már-már hasonlító mindennapjaikat.
A Ferencváros névhez már nem volt bátorsága hozzányúlni senkinek, fel sem merült, hogy a zöld-fehérből újra píros-fehér legyen, s bár elsősorban Kádár Vasas-szimpátiája okán a korszak kedvezményezett csapata az angyalföldi gárda lett (nem elhanyagolandó, miszerint az 1956-os események legnagyobb vesztese a Bp. Honvéd, hiszen Puskás, Kocsis és Czibor külföldre távozása messze őket gyengíti meg a legjobban) a Fradit (talán ez a legjobb kifejezés) hagyták élni, különösebb atrocitások nem érték. Hacsak nem vesszük jelentős zaklatásnak azt a vitathatatlan tényt, hogy mindig a Fradi-meccseken volt a legnagyobb rendőrségi készenlét, hogy aki „gyanúsan hangosan fradizik” a lelátókon azt bizony gyakorta kiemelik onnan az igazi szurkolók közé civil ruhába beültetett „illetékesek”, s az is tagadhatatlan: a klubnál ezekben az években kezdődik meg az úgynevezett besúgói rendszer nagyon is módszeres és tudatos kiépítése.
Mert az azért a látszólagos béke ellenére is ott van a csúcspolitikusok fejében, hogy „a Fradira jobb vigyázni…”
Az 1899-ben alapított klub azonban (legalábbis apámnak ez volt az egyik kedvenc kifejezése a Fradi jellemzésére) mindig is olyan volt, mint a Főnix madár, amely saját hamvaiból támad fel és kap újra erőre, gyakorta még nagyobbra is, mint amilyen volt korábban.
Minél erőteljesebb és durvább támadások érik kívülről, annál nagyobb belső erőt és összetartást mutatva őrzi meg önmagát és értékeit.
Mindez, persze édeskevés lett volna, ha maga a csapat nem lesz egyre erősebb és ütőképesebb, ha nem alakul olyan gárdává, amellyel bizony már a bajnoki cím kérdésében is erősen számolni kell.
Az arany nélküli évek 1949 óta tartottak, s bár az 1962-63-as elsőség között eltelt több mint egy évtizedben már egyre gyakoribb az ezüst, de kiváltképp a bronzérmes helyezés, az igazi fordulatot egy 1958-ban feltűnő vérbeli futballzseni, bizonyos Albert Flórián feltűnése hozza. Az Orosz, Albert, Rákosi belső hármas kialakulása (a balszélen az akkor már régen alapembernek számító Fenyvesivel) teszi egyre erősebb és jelentősebb csapattá a zöld-fehéreket, akik, persze továbbra sem a rendszer kegyeltjei (sőt, lásd egy Ferencváros-Dinamo Minszk mérkőzésen történt esetet, amellyel még a Politikai Bizottság is foglakozik, pedig nem történik más és több, mint az, hogy Orosz Pál és egy Guszarov nevű játékos „összebrusztol” egymással, de miután a mérkőzést éppen a „kommunizmus éltetése és dicsőítése” , mi több: „a két ország megbonthatatlan barátsága” jegyében játszották, dacára annak, hogy a meccs utáni banketten a két érintett már a legnagyobb barátságban poharazgatott egymással, s Orosz megbüntetése ellen a minszkiek is tiltakoztak, a Fradi egyik erősségét fél évre kivonják a bajnoki forgalomból) már olyan potenciális támadóerő, amellyel a Kinizsi korszakban nem rendelkeztek.
Rudas Feri ebből a folyamatból teljes mértékben kimarad, pedig kiváltképp akkor, amikor egykori játékostársa és a legszűkebb baráti körének egyik törzstagja Mészáros „Dodó” József lesz a Fradi edzője (1961) nagyon is ott lenne a helye a vezetésben!
Ő azonban vendéglátózik és „atletizál”, Tokió után már Mexikót „tervezi” feleségének, Antal Mártának, aki a Japánban szerzett ezüstérme után az 1968-as játékokra, mint a szám egyik esélyese utazik!
Nagyot ugrunk ugyan előre az időben, de ezen a ponton kell elmondani, hogy Feri Tokió után Mexikóba is elkíséri asszonyát, aki a verseny utolsó dobásáig még biztos dobogós, ám ahogy Tokióban a román Penes, úgy Mexikóban egy jószerivel teljesen ismeretlen osztrák lány, Eva Janko lesz a végzete, aki a verseny legutolsó dobásával (58.04) letessékeli őt a dobogóról. Márta a negyedik helyen végez (56.38-cal), s tényleg csak az boldogítja, hogy az aranyat magyar lány, Németh Angéla nyakába akasztják, aki a mezőnyben egyetlenként jut túl a 60 méteren (60.36), s már a második sorozatban gyakorlatilag megnyeri az olimpiai bajnokságot.
Az élet fantasztikuma: Feri és Márta újra ott van a lelátón, amikor apám csapata az Azték stadionban döntőt játszik a bolgárokkal, s egy meglehetősen zűrös, kiállításokkal tarkított mérkőzésen 4:1-re nyer.
(Hol vannak már azok az idők, amikor a Káplár utcai lakásban a Láng Gépgyár taktikáját dolgozták ki közösen a FÖSPED Szállítók vagy a Komló ellen?…)
Az 1968-as olimpiáig azonban még rengeteget minden történik Feriék családi életében (1967-ben, azaz egy évvel az olimpia előtt, születik egy kisfiuk, aki a keresztségben természetesen a Ferenc nevet kapja, s akiben a boldog atya, már első felsírásának pillanatában ott látja a Ferencváros jövendő jobbhátvédjét, ami a kezdetek kezdetén ráadásul még hordoz is magában valamennyit abból, hogy valósággá váljon) és persze a Ferencvárosban.
Amíg Feri „tokiózik és mexikózik”, illetve erre készül a zöld-fehérek megnyerik az 1962-63-as bajnokságot (a zöld-fehér szurkolók számára szinte elviselhetetlenül hosszú aranyszünetet valóságos népünnepély követi, amikor a Népstadionban a Szeged ellen újra bajnokcsapatot éltethetnek) 1965-ben a magyar futball történetének addigi, s eleddig utolsó nemzetközi kupagyőzelmét aratják a VVK megnyerésével Torinóban a Juventus ellen, 1967-ben pedig egy dr. Lakat Károly nevezetű ember lesz a trénerük.
Ez az a pillanat, amikor Feri a legközelebb kerül ahhoz, hogy újra bekapcsolódjon a klub életébe. Személyesen voltam fültanúja legalább egy tucat olyan témájú beszélgetésnek kettőjük között, amikor a könyörgésre igazán nem hajlamos apám jószerivel „rimánkodott” barátjának, hogy jöjjön, kijár neki bármilyen tisztséget, csak legyen vele, legyen mellette, mert ha már 1943 nyara óta elválaszthatatlanok egymástól, akkor legyenek együtt akkor is, amikor valami igazán nagy dolgot lehet véghezvinni a zöld-fehér klubnál.
Soha nem derült ki számomra, hogy Feri miért állt ellen, miért maradt „csak” apám leghűségesebb barátja és szurkolója azokban az években, amikor 1967 és 1969 között a Ferencváros történelmének talán legjobb csapata állt össze, amikor két bajnokságot nyertek, VVK-döntőt játszottak, három világválogatottat delegáltak, Albert Flórián pedig aranylabdás lett.
Apám boldogan osztotta volna meg a sikereket Ferivel (aki például remek szakosztályvezető lehetett volna), de csak annyit ért el, hogy barátja elkezdett újra Fradi-meccsekre járni.
Szerencséjére nem kellett feladnia az elveit (jelesül azt, hogy ahonnan olyan galád módon kitessékelték, ahogyan azt vele tették 1954 szilveszterén az Üllői úti pályán, oda ő többé nem teszi be a lábát), mert a Fradi pályát, amelyet amúgy éppen most bontanak, akkoriban kezdték építeni, Alberték minden meccsüket a Népstadionban játszották, az meg ugye „semleges terület”.
A hétfői (akkor már Tizedessé lett Káplár utcai) randevúk „tematikája” a fröccs tekintetében változatlan maradt, a témája azonban már nem a Láng Gépgyár, nem a Budafok, de még csak nem is a Tatabánya, hanem csak és kizárólag a Ferencváros volt.
Gyakran megesett, hogy a fél csapat (Géczi, Albert, Novák, Szűcs, Rákosi, Katona voltak az elmaradhatatlan törzsvendégek) ott „elemzett” apám dolgozószobájában, s ebbe a társaságba egyes-egyedül Rudas Ferinek volt szabad bejárása, teljes értékű szavazati joga, érthető módon, hiszen ugyan kire hallgattak volna a korszak legjobbjai, ha nem az őket megelőző korszak egyik legnagyobbjára?
Az asztaltársaságot mégis mindig Feri bontotta meg, mondván: „Gyerekek, én most már elköszönök, mert hajnali négykor kelek…”
Igazat mondott, tényleg a kakasokkal kelt akkoriban, hiszen a Fény utcai piacon lett a szó szoros értelmében kocsmáros.
Ember nem gondolná, hogy ez volt élete egyik legjobb vállalkozása…
Lakat T. Károly