Egy elfeledett legenda – Csányi József

Idén ünnepli 80. születésnapját. Ferencvárosi nevelésként Diósgyőrben lett legendává. Két kisebb megszakí­tással 45 évig küzdött a diósgyőri sikerekért, játékosként és edzőként is szolgálta a piros-fehér szí­neket. 216 mérkőzésen lépett pályára Diósgyőr mezben és 35 gólt szerzett. Pályedzőként segí­tette Szabó Gézának, a diósgyőri Aranycsapat edzőjének a munkáját, és hosszú éveken át foglalkozott a diósgyőri utánpótlással. Áldozatos munkájával számos tehetséget nevelt ki szeretett klubjának.

Hihetetlenül izgalmas és fordulatokban bővelkedő pályafutás áll mögötte. Mindkét fiatalkori álmát sikerült megvalósí­tania, NB1-es futballista lett és egyetemi diplomát is szerzett. Az élvonalban a Bp. Kinizsi szí­neiben debütált, a kohómérnöki oklevelet pedig Miskolcon szerezte meg.

A kezdetek

„1933. július 10-én születtem Bián. 7 éves koromban Balassagyarmatra költöztünk, Édesapám ugyanis itt kapott munkát, fogházőrként dolgozott a gyarmati börtönben. Itt kötöttem közeli barátságot a labdával, egy nagyon jó barátommal naphosszat fociztunk a gyarmati pályán. A világháborút követően a családunk visszaköltözött Biára, középiskolai tanulmányaimat pedig Budapesten folytattam a Taní­tóképző iskolában. Nagyon szerettem focizni, minden vágyam az volt, hogy focista legyek, ezért megkértem Édesapámat, vigyen el a Fradi kölyökcsapatának az edzésére. Édesapám teljesí­tette a kí­vánságom és ezért nagy hálával tartozom neki.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

A ferencvárosi pályafutásom 1947-től 1953-ig tartott. Minden nehézsége ellenére csodálatos időszaka volt az életemnek. Reggel vonattal mentem Pestre, iskola után villamossal irány a Kinizsi pálya és mivel a vonatok a háború után nagyon-nagyon ritkán közlekedtek, már éjszakába nyúlt, mire hazaértem. Végigjártam a ranglétrát, bekerültem a kölyök-, a serdülő- majd az ifjúsági válogatottba is. Érdekesség, hogy alacsony termetem ellenére centerhalf poszton játszottam. Olyan csapattársaim voltak az ifiben, mint Dalnoki Jenő, Hári László és Guba Balázs. Fantasztikus tehetségek voltak mindhárman.

7 mérkőzésen léptem pályára a Fradi – akkor még Bp. Kinizsi – felnőtt csapatában, debütálásomra 1952.04.05-én került sor a Vasas ellen. Ekkor még nem töltöttem be a 19. évemet. 1953-ban be kellett vonulnom katonának, a laktanyában í­rni, olvasni és számolni taní­tottam í­rástudatlan katonatársaimat, mellette persze edzettem a Kinizsiben. Az eskütételig minden edzésre csak katonai kí­sérettel mehettem. Engem persze nem zavart a kí­séret, az volt a lényeg, hogy edzhettem. Ebben az időben egy barátomtól skarlátot kaptam és ez a betegség meghatározó volt a további pályafutásomat illetően. Hetekig kezeltek kórházban, a skarláttal járó magas láztól rendkí­vüli módon legyengültem. 1954 tavaszán még a betegség utóhatásaival bajlódtam, mikor az edzőm, Sós Károly szólt, hogy a Kí­nai Labdarúgó Szövetség meghí­vására egy Magyar C-válogatott utazik egy többhetes kí­nai bemutató túrára. Azt javasolta, utazzak el a csapattal Kí­nába, erősödjek meg újra, nem mellesleg pedig hasznos tapasztalatokat is szerezhetek az út során. A majd 30 fős utazó keretben nagynevű, válogatottat is megjárt játékosok, valamint fiatal tehetségek kaptak helyet. Olyan játékosokkal volt szerencsém egy csapatban pályára lépni Kí­nában, mint Szusza Ferenc az Újpestből, az MTK-s Kovács Ferenc, valamint a Honvéddal 5 bajnoki cí­met szerző Babolcsay György. A csapat tagja volt egyedüli diósgyőriként Pesti Gyuri is, akivel 1956-ban már egy csapatban szerepeltünk Diósgyőrben.

Vonattal bejártuk egész Kí­nát, mindenhol tömött lelátók előtt játszottuk a meccseket. Minden mérkőzést hatalmas felhajtás vezetett be. A kí­naiak tanulni akartak tőlünk, ezért hí­vták meg csapatunkat. Együtt edzettünk velük, lesték minden mozdulatunkat, Szusza Feri látványos megoldásait sokszor tátott szájjal nézték. Keleti Márton 1951-ben készült filmjét, a „Civil a pályán”-t, melynek egyik főszerepét maga Szusza Feri játszotta, egész Kí­nában hatalmas sikerrel vetí­tették. A kí­nai túra életre szóló élmény marad számomra. Hazajövetelünk után azonban olyan váratlan dolog történt, ami nagyban befolyásolta életemet további alakulását. A repülőtéren már várt az edzőm, Sós Károly, azonban nem volt módom beszélni vele, mert odalépett hozzám két egyenruhás katonatiszt és közölték velem, hogy holnaptól a Szegedi Haladásban folytatom a pályafutásomat. Sós Karcsi a habitusából eredően leordibálta a tiszteket, próbálta elhajtani őket, de ők kerek-perec megmondták, ez parancs, végre kell hajtani. Mivel még a katona voltam, nem volt mit tennem, teljesí­tenem kellett a parancsot. A reptérről hazavittek Biára, majd irány Szeged. Annyira sietősen kellett Szegedre utaznom, hogy szeretett klubomtól, csapattársaimtól és edzőimtől sem tudtam elbúcsúzni, a laktanyában Édesapámnak kellett leadnia a fegyveremet és a felszerelésemet.

Gondolom, ezek után már nem számí­t nagy meglepetésnek, hogy a Szegedi Haladásnál sem tölthettem sok időt. Pedig minden vágyam az volt, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak és ehhez kapóra jött volna Szeged. Ki is néztem a jogi kart, ott szerettem volna tanulni. Azonban az élet, vagy inkább a hadsereg ismét közbeszólt. Már vége volt a bajnokságnak, amikor egyik nap éjszaka megállt egy fekete autó az albérletünk előtt – ahol kapusunkkal, Mészáros Karcsival laktam együtt – és hozták az í­rásbeli parancsot: jelentkezzek új állomáshelyemen, a Szolnoki Légierőnél, aminek csapata megnyerte a 2. osztályú bajnokságot és újoncként az NB1-ben fog szerepelni. Rendkí­vül csalódott voltam, hiszen tanulni szerettem volna a szegedi egyetemen, most pedig romba dőlt minden elképzelésem. Szolnokon szóvá is tettem nemtetszésemet, erre felrendeltek Budapestre a Légierő Parancsnokságára. Egy magas rangú tiszt közölte velem a megváltoztathatatlant, hogy Szolnokon kell folytatnom a katonai szolgálatomat, és ha nem tetszik, áthelyeztet olyan helyre, ahol még csak hí­rből sem fogok hallani a labdáról. Nem volt más választásom, el kellett fogadnom a döntést. A rossz kezdés ellenére nagyon szép évet töltöttem Szolnokon. A csapat ugyan kiesett az NB1-ből, de ide kötődik életem egyik legszebb, ha nem a legszebb pillanata. 1955 nyarán feleségül vettem az én szeretett Katókámat, akivel 12 éves korunk óta ismertük egymást és szerelmünk lángját a nagy távolságok és a ritka találkozások sem tudták csillapí­tani. 58 éve élünk boldog házasságban, és az én drága feleségem 2 gyönyörű fiúgyermekkel ajándékozott meg.

1955 őszén leszereltem, majd a bajnokság után hazaköltöztünk Biára. Itt kerestek meg a diósgyőri vezetők. Még szegedi játékosként egy Újpest – Szeged meccs alkalmával már beszélgettem velük egy esetleges diósgyőri átigazoláson, í­gy megkeresésük nem ért váratlanul. Hí­vott a Tatabánya is, de a Diósgyőr részéről rendkí­vül korrekt ajánlatot kaptam, aminek legfontosabb eleme egy lakás volt, hiszen már útban volt nagyobbik fiam, József. Nagyban befolyásolta döntésünket az is, hogy Miskolcon lehetőségem adódott egyetemi tanulmányokat folytatni. Továbbra sem tettem le ugyanis arról az álmomról, hogy diplomát szerezzek.”

A diósgyőri évek

216 alkalommal viselte a Diósgyőr mezt bajnoki mérkőzésen és 35 gólt szerzett. NB-1-es mérkőzésen 120-szor lépett pályára piros-fehér szerelésben és 21-szer talált az ellenfelek hálójába. Ezeken felül számtalan kupa-, nemzetközi- valamint felkészülési mérkőzésen viselte a vasgyári mezt. 9 éven keresztül szakadatlanul küzdött a diósgyőri sikerekért. A következőkben ennek a fordulatokban és sikerekben gazdag időszaknak legérdekesebb pillanatait próbáljuk összefoglalni.

„1956. január elején érkeztünk meg Miskolcra. Szállást az LKM Vendégházában, munkahelyet pedig a Lenin Kohászati Művekben kaptunk mindketten. Feleségem statisztikusként dolgozott a Holleritben, én pedig a Durvahengerműben helyezkedtem el. A pályán történő bemutatkozásomra sem kellett sokat várni, hiszen január 19-én a korábbi lengyel bajnok CWKS Varsó elleni nemzetközi mérkőzésen debütáltam a piros-fehér szí­nekben. Gólokban gazdag mérkőzésen fektettük két vállra a lengyeleket, a 6-4 arányú győzelemből magam is kivettem a részem 1 góllal.

1956. márciusban költöztünk be abba a lakásba, ahol a mai napig is lakunk a feleségemmel. Érdekesség, hogy mellettünk is labdarúgók laktak, Tiba Sanyi és Csorba Jani, de ebben a házban lakott Dobó Zoli és Dudás Zoli is. Dobó Zoli lakásának névtábláján a következő volt olvasható: „Dobó Zoltán jobbösszekötő”.

Beindult az élet a sportban és a munkahelyünkön is. A csapat az NB-2-ben szerepelt, egyértelmű cél volt a bajnokság megnyerése. 1956. július 17-én megszületett első fiúgyermekünk, Jóska. A kitűzött célt, a feljutást egy kis késéssel ugyan, de elértük. Októberben kitört a forradalom, emiatt elmaradt az őszi szezon és csak tavasszal folytatódott a bajnokság. A következő évben megváltozott a bajnokság rendje. A tavaszi-őszi rendszer helyett őszi-tavaszi idényre módosult a lebonyolí­tás. Közben új játékosokat is igazoltak, í­gy került hozzánk Iván, Papp, Fekete. Az 1957. évi bajnokságban viszonylag jól szerepeltünk, 9. lett a csapat. Többen szerepeltünk különböző válogatottakban, engem Dr. Lakat Károly beválogatott az utánpótlás válogatottba és immár másodszor utazhattam Kí­nába. Egészen különleges élmény volt másodszor is elutazni és pályára lépni a hatalmas országban.

1957.V.5. Budapest válogatott – Vidék válogatott mérkőzés az Üllői úton. Palásti, Papp, Csányi

Pap Lacival és Iván Jóskával együtt meghí­vást kaptam a Vidék válogatottba is. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy 1957. május 5-én pályára léphettem a Budapest válogatott elleni mérkőzésen, ráadásul azon az Üllői úti FTC pályán, ahol labdarúgó pályafutásom kezdődött.

1958/59-ben szintén a 9. helyen végeztünk. Ebben a bajnoki évben egy sporttörténelmi eseményre is sor került Miskolcon. 1959. szeptember 3-án került lejátszásra az első miskolci városi rangadó az NB-1-ben. Az MVSC elleni mérkőzésen hazai pályán óriási küzdelemben gólnélküli döntetlennel zártunk. A stadion úgy megtelt, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni a lelátón, de a pályát övező fák is tele voltak szurkolókkal.

Szurkolóink állandóan remek hangulatot teremtettek a mérkőzéseken, szinte mindig telt ház előtt játszottunk. Nem volt ritka, hogy 1-1 felkészülési mérkőzésen is 4-5.000 néző buzdí­totta a csapatot. Hűséges szurkolóink még idegenbe is rendszeresen elkí­sértek minket, Csáki Józsi vezetésével űzték-hajtották a csapatot és sokszor átsegí­tettek minket a nehezebb időszakokon is. A következő évben 5. helyezést értünk el, ezzel vidék legjobbja cí­met szereztünk. Ez feljogosí­tott minket arra, hogy induljunk a Középeurópai Kupában. 1960-ban – a kupa történetében egyetlen alkalommal – a sorozat úgy került lebonyolí­tásra, hogy országonként az első 6 csapat mérkőzött meg egy másik ország, ugyanazt a helyezést elért csapatával oda-visszavágó alapon és a megszerzett pontok alapján hirdették ki a végső győztest.

Hazánkat a Ferencváros, az MTK, az Újpest, a Vasas, a Tatabánya és a Diósgyőr képviselte. Mi az olasz bajnokság 5. helyezettjével, a Palermo csapatával csatáztunk. A csodálatosan szép palermoi Calcio stadionban 1960. július 3-án 8.000 néző előtt lejátszott mérkőzésen nagyon megleptük az olaszokat. Hatalmas hőség volt, 38°C-ot mutatott a hőmérő, amihez mi nem voltunk hozzászokva. Az első félidőben kétgólos előnyt szereztünk, amire az olaszok csak egy góllal tudtak válaszolni.

Az első gólunkat az én indí­tásomból szerezte Iván. A diósgyőri visszavágón vereséget szenvedtünk ugyan, de í­gy is 2 pontot szereztünk a magyar csapatnak és ennek a sikernek is köszönhetően összesí­tésben Magyarország nyerte meg a Közép-európai Kupát!

Rengeteg nemzetközi mérkőzést is játszottunk a csapattal, amelyek többségén eredményesen is szerepeltünk. A sok-sok mérkőzés közül kiemelkedett számomra az 1959. októberi romániai túránk. Ezen nem kisebb ellenfelekkel mérkőztünk meg, mint a román nemzeti 11, a román utánpótlás válogatott és a román bajnok, a Ploesti. A két válogatottól 4-2, illetve 4-1 arányban alulmaradtunk ugyan, de a bajnok ellen 1-1 arányú döntetlent értünk el. A válogatott elleni fellépésünket 40.000 néző tekintette meg Bukarestben. Örökre emlékezetes marad számomra az albániai túránk is. 1961 nyarán abban az Albániában jártunk a csapattal, ahová akkoriban sem jutott el túl sok hazánkfia. Az előzetes várakozásokhoz képest nagyon kellemes csalódás volt mindannyiunk számára az ott tartózkodás. Három mérkőzést is játszottunk Tiranában és két győzelem mellett egy döntetlent értünk el.

Visszatérve a hazai bajnokságra, 1960/61-ben edzőváltás történt Diósgyőrben, a csapat pedig 14. helyen végzett a bajnokságban és kiesett az NB-I-ből. Máig sem értem, hogy a diósgyőri vezetők miért döntöttek az edzőváltás mellett! Remélem, nem gondolja senki, hogy a válogatottakkal teletűzdelt vidék legjobbja 2 hónap alatt elfelejtett volna futballozni. Bodola Gyula bácsi válogatott labdarúgó volt, de mint edző az előző csapatainál is kudarcot vallott. Nem értettük, mi vezette a vezetőséget arra, hogy Diósgyőrbe szerződtessék. Sajnos kiestünk, megalázó vereségeket szenvedtünk, a fél csapat hosszabb-rövidebb ideig sérült volt, amit a helytelen edzésmunkának tudtunk be.

Következett két NB-II-ben eltöltött év. Az első évben több játékos is elhagyta a csapatot, pl. Iván, Papp, Kiss, Solymosi, Pál és Török. A 62/63-as bajnokságot Bukovi Márton vezetésével megnyertük , majd 63-ban az NB-1-ben 11.-ek lettünk, a következő évben viszont ismét kiestünk. 1965-ben az NB1-B 2. helyének megszerzésével ismét biztosí­tottuk a helyünket az első osztályban. A Magyar Népköztársasági Kupában is nagy eredményt értünk el, hiszen másodosztályú csapatként többek között az MTK-t és az Újpestet is elbúcsúztatva egészen döntőig meneteltünk. A döntőt a Népstadionban játszottuk a Győri ETO ellen. Sok sérülttel álltunk fel és 4-0-ra kikaptunk, de az igazsághoz tartozik, hogy a teljes csapattal sem lett volna túl sok esélyünk a kupa elnyerésére.

1965. június 6-án Sajószentpéteren játszottunk a MÁV-DAC ellen bajnoki mérkőzést. 4-0-ra nyertünk ugyan, de ezen a mérkőzésen súlyosan megsérültem, ami meghatározta további pályafutásomat. A porcleválásomat meg is műtötték és ezt követően már nem tudtam visszaverekedni magam az első csapatba. Már 1963-ban megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat az egyetemen, megpróbáltam itt folytatni a futballt, de sajnos a korábbi térdsérülésem miatt 1966-ban, 33 éves koromban labdarúgó pályafutásom befejezésére kényszerültem.

A sportvezető és az edző

„1968 nyarán volt csapattársam, Pesti György, a DVTK elnöke megkeresett, hogy elvállalnám-e a szakosztályvezetői tisztséget. Gyurival oly sok éven át küzdöttünk együtt a pályán, olyan sok nagy csatát éltünk meg, í­gy természetesen igent mondtam a megtisztelő felkérésre, í­gy kerültem a szakosztály élére és dolgozhattam együtt az egykori szövetségi kapitánnyal, Sebes Gusztávval valamint Szigeti Oszkár edzővel, aki korábban szintén csapattársam volt.

Az őszi szezon első nyolc meccsén mindössze 7 pontot szerzett a csapat, ezért Teleki Gyula edző felállt a kispadról és a csapat kettős irányí­tással folytatta a bajnokságot. A vezetőedzői posztot másik korábbi csapattársam, Szigeti Oszi kapta meg, akinek szaktanácsadóként a korábbi szövetségi kapitány, a nagy tekintélynek örvendő Sebes Gusztáv segí­tette a munkáját. Osziéknak sikerült elkerülniük a kiesést, beleszaladtak ugyan egy 9-0–s vereségbe az Újpest ellen, de az utolsó három meccsen veretlenek maradtunk és biztosí­tottuk az első osztályú tagságunkat. Ebben az időben a sportiskolásokkal együtt több mint 200 igazolt játékosunk volt. Hatalmas kihí­vást jelentett a csapatok és a játékosok ügyeinek intézése, a meccsek és utazások szervezése. Akkoriban persze még nem álltak rendelkezésre azok a technikai ví­vmányok, amik ma már nagyban megkönnyí­tik az ügyek intézését.

Hatalmas élmény volt Sebes Guszti bácsival együtt dolgozni. Neki az volt az edzői hitvallása, hogy ha a csapat nem hozza a várt eredményeket és a jobb szereplés érdekében frissí­tés szükséges, bátran hozzá kell nyúlni a fiatalokhoz, be kell dobni őket a mélyví­zbe, mert egy gyengébb szereplés esetén új lendületet tudnak adni a csapatnak. Azt vallotta, hogy természetesen ügyelni kell az idősebb-fiatalabb játékosok arányának megfelelő megválasztására, mert a rutin, a tapasztalat sok helyzetben elengedhetetlenül szükséges. Ezt a szemléletet én is magamévá tettem és el is kí­sért engem több évtizedes edzői pályafutásom során. Néhány esetben előfordult az is, hogy ennek kiöregedőben levő, nagynevű játékosok „estek áldozatául”, de az élet később igazolta ezeknek a döntéseknek a helyességét.

A következő bajnokságnak Tátrai Sándor vezetőedzővel vágtunk neki, Szigeti Oszi a tapasztalatszerzés érdekében az ifjúsági csapatot vette át. Tátrai nagy névnek számí­tott a szakmában, hiszen labdarugóként a Ferencváros szí­neiben egyaránt háromszor nyert bajnoki cí­met és Magyar Kupát. Nagy reményekkel érkezett Diósgyőrbe, lenyűgözte az új stadionunk és a hatalmas nézősereg. Sajnos, nem sikerült maradandót alkotnia, az 1969-es bajnokságban a 12. helyen zártunk, mindössze két ponttal megelőzve a kieső Egyetértést és az őszi idény folyamán idegenben nyeretlenek maradtunk.

Ebben az évben fejeztem be egyetemi tanulmányaimat és szereztem meg a kohómérnöki oklevelet. Nagy reményekkel vágtam neki a „civil” életnek, a szakosztályvezetést átadtam ugyan Hörich Tibornak, de az egyesülettől nem szakadtam el, utánpótlás edzőként szolgáltam tovább szeretett klubomat.

Az elkövetkezendő években a III. csapat és az ifi-I mellett is dolgoztam. Olyan játékosok játszottak nálam a III. csapatban, mint Oláh Feri, Szűcs Lajos, Tatár Gyuri, az ifiből pedig olyan játékosok kerültek ki a kezem alól, mint Teodoru Borisz, Szűcs István, Szűcs János vagy Kiss József. Tevékeny szerepem volt abban, hogy a megyéből több tehetség is Diósgyőrben folytatta pályafutását, í­gy került hozzánk a későbbi válogatott Borostyán Misi, valamint Fükő Sanyi, Tokár Béla és Hanyecz Béla is.

1974 őszén az előző évben még pályaedzőként dolgozó Szabó Géza vette át az első csapat irányí­tását, engem pedig felkértek, hogy legyek Géza segí­tője. Nagy megtiszteltetés volt számomra a felkérés, természetesen nem mondhattam nemet rá. Két nagyon szép évet dolgoztam együtt Gézával, aki nem véletlenül volt hat és fél idényen, 215 mérkőzésen keresztül a csapat edzője. Kiváló edző volt, fantasztikus edzéseket vezetett, erőnlétileg olyan szintre hozta a csapatot, hogy az párját ritkí­totta a mezőnyben. Géza tudatosan épí­tette fel az edzéseket, mindenben kikérte a véleményemet, közösen beszéltünk meg mindent. Egy ilyen beszélgetés végén döntött úgy például, hogy Kutasi Lacit a középpályáról visszavisszük a hátvédsorba. Az élet utólag igazolta ennek a döntésünknek a helyességét!

Az első évben újoncként a 11. helyen végeztünk úgy, hogy az ötödik helyezett Videoton mindössze három ponttal szerzett többet tőlünk. A bajnokság hajrájában mutatkozott be a felnőtt csapatban Borostyán Misi és Fükő Sanyi, akik a későbbiekben nagyon sok emlékezetes, szép pillanatot szereztek a diósgyőri publikumnak.

Az 1975-76-os bajnokságot szenzációsan kezdtük! Négy forduló után három győzelemmel és egy döntetlennel a tabella második helyén álltunk, de a szezon zárásakor is a nagyon előkelő, hatodik helyen vártuk a folytatást. Az őszi szezonban sikerült megőriznünk hazai veretlenségünket. A tavasz első két mérkőzése még remekül sikerült, megvertük itthon a Vasast, majd idegenben pontot raboltunk az Újpesti Dózsától. Ezt követően azonban mélyrepülésbe kezdett a csapat, sorra szenvedtük el a nem várt vereségeket és a bajnokságot végül a 14. helyen zártuk, éppen megmenekülve a kieséstől.

A bajnokság után ismét válaszút előtt álltam és úgy döntöttem, hogy a civil foglalkozásomat helyezem előtérbe, visszatértem tehát a Lenin Kohászati Művekbe, korábbi munkahelyemre. A labdarúgástól azonban nem akartam teljesen elszakadni, ezért előbb a MÉMTE-nél, majd Alsózsolcán edzősködtem. Ennek a két csapatnak nagyon erős kötődése volt a DVTK-hoz. Az alsózsolcai csapatnak az a Fazekas Jóska volt az elnöke, aki akkoriban nagyon sokat tett a Diósgyőrért, amiért nagy szeretettel gondolok vissza rá most is és ezért is ültem le nagyon szí­vesen a zsolcai kispadra.

1980-ban tértem vissza Diósgyőrbe és az ificsapat edzéseinek irányí­tását kaptam feladatul. Nagyon jó társaság formálódott a kezeim között, amely a 18 csapatos elsőosztályú bajnokságot a negyedik helyen zárta. Remek kis csapat volt, tele nagyon tehetséges futballistákkal. Az utolsó fordulóban a Fradi ellen idegenben a következő összeállí­tásban szerepeltünk: Gondos – Takács, Csorba, Csáki, Búza – Baghy, Kiss, Gonda – Szlifka, Lippai, Túróczi (Polyák). Közülük Kiss, Takács és Csorba meghí­vást kapott az ifjúsági válogatottba. Takács, miután bemutatkozott a felnőtt csapatban is, tagja volt az 1984-es moszkvai Európa-bajnokságon aranyérmet szerzett ifjúsági válogatottnak!

Az 1984-85-ös bajnokságban is szép sikert értünk el az ifjúsági csapattal. A Nemzeti Bajnokság ifjúsági csoportjában a hetedik helyen zártunk. Az utolsó fordulóban a következő felállásban léptünk pályára: Nagy – Hanyecz (Breznai), Magyar, Szamkó, Budai T. – Tihar, Dancs, Budai I. – Farkas (Tunik), Fekete, Lippai (Novák). A záró mérkőzésen Hanyecz és Lippai góljaival győzedelmeskedtünk és szereztük meg a hetedik helyet.

Majd három évtizedes edzői pályafutásom során rengeteg, tehetségesebbnél tehetségesebb labdarúgó pallérozódott a kezeim alatt, akik később az NB1-ben is szerepeltek.

A teljesség igénye nélkül szeretnék felsorolni néhányat közülük: Teodoru Borisz, Szűcs István , Szűcs János, Koleszárik Sándor, Lippai Sándor, Takács József, Kiss István, Czeglédi László, Molnár István, Farkas János, Hanyecz Béla, Kuttor Attila, Dancs Attila, Budai Tibor, Szlifka Miklós, Vitelki Zoltán.

Amikor gyerekekkel foglalkoztam, mindig arra törekedtem, hogy ne csak az edzőjük, hanem inkább amolyan második apjuk legyek. Rendre visszatérő vendég voltam az iskolákban, mindig jó kapcsolatokat ápoltam az iskolaigazgatókkal, tanárokkal és folyamatosan nyomon követtem játékosaim tanulmányi eredményét. Nálam olyan soha nem fordulhatott elő, hogy valamelyik játékosom megbukott volna az iskolában. Amikor közeledett a pályaválasztás, minden kapcsolatomat és ismeretségemet felhasználtam arra, hogy a gyerekek a számukra lehető legjobb iskolában tanulhassanak tovább.

Edzői pályámra visszagondolva rengeteg szebbnél szebb emlék elevenedik fel bennem. Remek edzőkollégákkal, egy nagyszerű kollektí­vával dolgozhattam együtt. A mostoha pályaviszonyok közepette is mindenben segí­tettük egymás munkáját, ahol csak tudtuk.

Remélem, nem bántom meg vele a többieket, de négy kollégámat név szerint is szeretném kiemelni: Szabó Gézának a két év közös munkán túl azért is nagy hálával tartozom, mert Diósgyőrből való távozásakor magával vitte Recskre Józsi fiamat. Géza remek kis csapatot csinált Recsken is, ahonnan Józsi egészen NB1-ig vitte Egerben. Farkas Gabitól, Horváth Feritől és Hódi Zolitól pedig olyan sok segí­tséget kaptam a munkámhoz, ami nélkül nem érhettem volna el ilyen szép sikereket edzői pályafutásom során. Hódi Zolitól vettem át a Szűcs Pista és a többiek nevével fémjelzett ificsapatot, akikkel remek eredményeket értünk el. Zoli nemcsak a labdarúgásra oktatta a gyerekeket, ő egy igazi nevelő volt, aki az életre is nevelte a srácokat. Volt, akit ő taní­tott meg késsel-villával enni, de neki köszönhettük többek között azt is, hogy az elég elhanyagolt állapotú öltözőket otthonosabbá tették, kimeszelték, fogasokkal szerelték fel.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy ferencvárosi nevelésként Miskolcon leltem otthonra és töltöttem csodálatos évtizedeket a Diósgyőr szolgálatában. Szavakkal kifejezhetetlen hálával tartozom csodálatos feleségemnek, aki jóban-rosszban támogatott mind labdarúgó, mind pedig edzői pályafutásom alatt. Azt nem kell különösebben bizonygatnom, hogy a délutáni edzések és a hétvégi meccsekkel járó utazások mennyi időt elvontak a családtól, de az én szeretett Katikám csodálatosan összefogta a családot és segí­tett mindenben az évtizedek alatt.„

(Jáborcsik András, amigeleken.hu 1., 2., 3., 4.)