Feljegyzések a fotelból – Amikor semmi sem sikerül

Rosszul aludtam az éjjel. Ahelyett, hogy kihasználtam volna a visszakapott egy órát, csak forgolódtam az ágyban. Most persze könnyű lenne ráfogni a tegnapi mérkőzés okozta stresszre, de a hazaút közel két órás ideje alatt volt időnk Laudetur barátommal kibeszélni a fájdalmunkat. Ráadásul az útfelügyelet is rá tett egy lapáttal, amikor úgy zárta le több száz akadállyal az M0 lehajtó sávját, hogy semmilyen tájékoztatást nem adott arról, hogy ezek után vajon melyik úton is találunk haza. Végül is egy kis barangolás után ráleltünk az 51-s útra, de ez közel félórával meghosszabbí­totta a hazautat. Talán még köszönet is jár érte, hiszen egyrészt jó társaságban nem gond az idő múlása, másrészt mire este hazaértünk, már nem volt kedvem nekifogni semmilyenjegyzetí­rásnak. Annyira azért ismerem magam, ha győzünk, biztos éjfélig is verem a billentyűket, mert az öröm biztosan kikényszerí­tené belőlem az í­rást. De itt tegnap este nem volt öröm, de még bizakodás sem. Gyászjelentést sem készülök í­rni, hiszen bármennyire is fáj a elmaradt győzelem, a mérkőzésnek voltak biztató jelei is, amit jelen helyzetünkben nagyon meg kell becsülni. Ráadásul elég sok időt töltöttem már el eddig is a foci környékén, hogy tudjam, van olyan mérkőzés, amikor semmi sem sikerül.

Az újonc Mezőkövesd elleni pontosan ilyen volt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezzel a kissé magyarázkodó megállapí­tással megelégednék, hiszen bár a jegyzetem cí­méből hiányzik egy „de” szócska, de (no tessék egy újabb „de”) itt már nem hiányozhat, hiszen aki látta a mérkőzést, az tudja jól, hogy ezzel nem lehet elintézni az újabb pontvesztést. Mert itt sokkal többről van szó, mint amit a cí­m sejtet.

Három olyan mérkőzésen voltunk túl amin 9 pontot kellett volna szerezni, helyette 1 jött. Ezzel meg vége is lett az álomnak és zöld-fehérre festett terveinknek. Talán ez is magyarázta, hogy elég kevesen gondoltuk azt, hogy élőben próbáljunk lelket és erőt adni a csapatnak. Pedig végre úgy kezdtük a találkozót ahogy azt elvárható egy Ferencvárostól, főleg akkor, amikor az NB I újoncát fogadja. Teljes offenzí­vát nyitottunk, Jovanovics és Bönig is kihasználta a széleket, egymás után gördültek a támadások, melyek vagy szöglettel vagy oldalszabadrúgással végződtek. És itt a végződésen van a hangsúly, hiszen ezekkel az állí­tott helyzetekkel egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni. A beadásokat vagy védők fejelték ki, vagy a mezőkövesdi kapus jött ki tökéletes időzí­téssel a kapujából. Nem lehetne ezt megtanulni?

Helyzeteink voltak ugyan és a lelátóról is úgy éreztük, hogy hamar meg fog törni a lelkes vendégcsapat, mely csak akkor találkozott a labdával amikor fel kellett szabadí­tania a kapujukat. Ettől függetlenül elég sokáig bí­rták a vendégek a nyomást, mely felborí­totta ugyan a pályát, de mégsem volt elég hatékony. Vajon miért? Mondhatnánk, hogy lelkesek és önfeláldozók voltak a vendégek (ez igaz is) és Horváth Tamás is remekül védte a kaput (meg is jegyeztem a nevét), de ettől még a támadásainkban nem volt elég lendület. Alig tudtuk helyzetbe hozni Bödét, aki egyedül birkózott, a legtöbbször eredménytelenül. Itt persze egyből felvetődik a kérdés, hogy hazai pályán, egy eleve védekezésre berendezkedő csapat ellen miért csak egy „ékkel” léptünk pályára?

Félóra gyömöszölés után jött a büntető (élőben is jogosnak látszott, persze a Kaposvár ellen is volt egy ilyen szitu – akkor nem fújták be), amit illik értékesí­teni. Józsinak nem sikerült, pedig róla tényleg elmondhatjuk, hogy a büntetőket eddig legalábbis mindig magabiztosan értékesí­tette. Tegnap délután ez sem sikerült. Ráadásul az egyik csapás után jött a másik! Még fel sem ocsúdtunk a kimaradt büntető kábulatából, amikor egy ártalmatlannak tűnő vendég szabadrúgás után megkaptuk a „szokásos” gólunkat. Beí­velés, a védők csak néztek, mint a moziban, Jova lába meg ott ragadt a gólvonalon, a vendégvédő megköszönve a lehetőséget, egy szép fejessel vezetéshez juttatta a Mezőkövesdet. Itt már fogtuk a fejünket, „ezt nem hiszem el”-s celeb felkiáltással nyugtáztuk, hogy megint olyan gólt kaptunk, amit egyedül csakis saját magunknak köszönhetünk!

Jó lenne végre ha valaki megtaní­taná a csapatot arra, hogyan kell körbezárni a kapunkat. Jó lenne, ha valaki végre megtaní­taná Jovát kijönni a kapuból, mert mostanság ebből a hiányból kaptunk egy-két gólt. Az sem menti fel a kapusunkat, hogy utána volt két szép védése, hiszen egy Fradi kapustól azért elvárható egy-két bravúr, ha már a mezőkövesdiek Horváth Tamásának is összejött belőle jó néhány, plusz, ő még minden beí­velésre határozottan ki is tudott jönni. Az meg a végén egy kicsit necces volt, hogy a Fradi két legendája Jovát választotta meg a legjobbnak (a közönség reakciója ismert).

Innentől aztán csak a kapkodás jellemezte a csapatot. És a szakmai vezetést is. Mert azt nehéz megmagyarázni, hogy a büntetőt kihagyó Józsit miért is kellett a második félidőben 8, azaz nyolc percre a pályán hagyni, amikor számí­tani lehetett rá, hogy a közönség nem tapssal fogja „elbocsájtani” a kapitányt a pályáról? Ezzel sikerült az amúgy is megrogyni látszó játékost még jobban a földbe döngölni. Igazán azt sem értettük, hogy Józsi helyett miért is Busai jött be, aki az előre játékhoz igazán nem nagyon tud hozzátenni.

Az újabb edzői meglepetésre sem kellett sokat várnunk. Bejött Buzsáky, ami az előre játék miatt érthető is, de vajon miért Jovanovics helyett? A jobbhátvéd volt szinte az egyetlen, aki bejátszotta a pályát, többször tört előre mint a csatárok és szinte hiba nélkül játszotta le a meccset (csak zárójelben jegyzem meg, személy szerint őt neveztem volna meg a mezőny legjobb fradi játékosának). Ezután a csapat mindenese, Somalia húzódott vissza, amit szintén az érthetetlen kategóriába soroltunk. Oké, mi csak szurkolók vagyunk, én meg plusz egy botcsinálta jegyzetí­ró, de a második félidő elején ahhoz túl sok volt a „váratlan” edzői húzás, hogy ne csóváljuk a fejünket.

Néhány perc és jött Diallo, amit végre tapssal is jutalmaztunk, de talán nem Gerson kellett volna lekapni a pályáról, hanem a levegőért kapkodó Hollmant. Diallo jött, látott és fejelt gyorsan egy gólt. Ami a csatároknak nem sikerült 65 perc át, a „megmagyarázhatlan modulatokra képes” csatárunk 3 perc alatt megoldotta és mattolta Horváth Tamást. A gól után szinte egyszerre szakadt fel bennünk a sóhaj: innentől már nem lesz gond, simán gurí­tunk még hármat…

Gurí­tani gurí­tottunk elég sokat, csak gól nem lett az egyikből sem. Voltak elég „vicces” kalandok a mezőkövesdi kapu előtt, néha egy-két méterről sem tudtuk a kapuba préselni a labdát. A végén még Diallo majdnem befejelte a másodikat, de most nem jött össze.

Lehet, hogy a sors akarta í­gy, vagy talán tényleg csak ennyit tudunk? Azt még elfogadom, hogy tényleg van olyan meccs amikor semmi sem sikerül és ha ez a döntetlen egy győzelmi sorozat után jön, simán elkönyveljük egy peches meccsnek. Mert tényleg az volt,de ez nem magyarázat a csapat több hetes vesszőfutására. Vajon mi a baj? Vajon miért görcsösek ennyire a játékosok? Vajon az egymás biztatása helyett miért „veszekednek” egymással a játékosok a pályán? Vajon miért esett vissza a legtöbb játékos formája?

Kérdések kérdések hátán, melyre az öltözőben kell megtalálni a válaszokat. Nem kell kikiabálni a nehézségeket – meg kell oldani őket. És nagyon gyorsan.

Nincs más választás, mert a négy könnyebbnek hitt mérkőzés után (12 pont helyett 2!) négy nehéz mérkőzés következik. Bár nehézzé tettük a helyzetünket, ezeken fog valójában eldőlni, hogy hol is helyünk.

Remélem nem ott, ahonnan Moniz érkezése előtt voltunk!