Nyilasi: Zöldben még most is más

TFU_19930520_FU-Zs_008 - 0003

*

Nem olyan rég még éltek az esélyek a bajnoki cí­m megvédésére, de aztán jött Győr, majd kicsit később a BVSC, a Békéscsaba, az MTK elleni zakó, és a zöld-fehér álmok szertefoszlani látszanak. Ezzel együtt az üllői út környékén nincs pánikhangulat. Még él a remény, hiszen döntőbe jutottak a Magyar Kupában és a bajnokságban is ott lehetnek a dobogó valamelyik fokán. Tény és való, ilyen sorozattal bármelyik más klub kiegyezne, de hát a Fradi azért Fradi, mert az ilyen „botlásokat” nehezen bocsátják meg nekik. Bár tudom, hogy az elmúlt hetekben még a csapból is Nyilasi Tibor folyt, mégis örömmel vállalkoztam egy beszélgetésre a bálványként tisztelt edzővel.

– Nem unja még a sok interjút? Hiszen jó ideje már nap mint nap a Fradi eddigi szereplésével vannak teli a lapok.

– Miért unnám? Egy edzőnek tudomásul kell vennie: nem csak a sikerek idején kell vállalnia a szereplést. Bár azt mondom: azzal együtt, hogy azért, mert az utóbbi időben kikaptunk háromszor, nem kell megkongatni még a vészharangot.

– Úgy érzi, sikerült megadnia az érdeklődőknek a megfelelő választ a vereségekre?

– Tökéletes magyarázat nincs, hiszen minden éremnek két oldala van. Ezzel együtt azt mondom: a válaszaimban igyekeztem reális maradni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy el akarom kendőzni a bajokat, de pánikhangulatot sem akarok mesterségesen szí­tani.

– Két évtizede van a Fradinál. Meg lehet-e szokni az ilyen szintű népszerűséget, hogy valamiért mindig reflektorfényben van az ember?

– A sikereket mindenki szí­vesen vállalja, hiszen ahogy mondják: a sikernek sok szülőanyja van, de kudarcokban egyedül marad az ember. Egy nagyon jólesik, a kispadon ülve nem érzékeltem, hogy kiestem volna a szurkolók piksziséből. Sőt. A kispad mögött ülő közönségünk gyakran kórusban bí­ztat, bátorí­t, hogy ne adjuk fel, ne keseredjünk el, és ez rendkí­vül jólesik. Bizonyára ők is érzik, tudják, hogy ez a gárda két és fél éve menetel, és ez a rossz széria nem más, mint egy pillanatnyi megtorpanás. Eddig a siker volt a társunk, most megismertük a kudarc keserű í­zét. De pánikra nincs ok. Azért kell tenni, hogy minél kevesebbszer legyen okunk szomorkodni.

– Jól értettem, amit mondott? Egy ilyen két és fél éves menetelés után törvényszerű egy ilyen széria?

– Ha nem is törvényszerű, de bekövetkezhet. Biztos én is hibás vagyok ebben, és biztos vannak külső körülmények, amelyekre nincs jobb szó, mint a szerencse.

– Kicsit ellentmondásosnak tűnik nekem az utóbbi időben. Nyilatkozataiban azt mondja: túl jóllakottak a játékosok, azért nem játszanak úgy, ahogy kellene, ugyanakkor pedig tudom önről, hogy éjszakákat nem alszik. Ebből nekem az következik, hogy a vereségekért nemcsak a jóllakott játékosokat hibáztatja, hanem keresi a hibát önmagában is.

– Ha mint edző örömmel fogadom az ünneplést, akkor az a legtermészetesebb: ha rosszul megy a játék, felteszem a kezem és azt mondom: uraim, a rám eső részt vállalom. Ha egy csapat sztárjátékosai nem úgy húznak egy bajnokságban, ahogy elvárható tőlük, akkor annak egyenes következménye az, ami velünk történt. Mert ezek a fiúk igenis kényelmesebbek lettek, mint voltak egy évvel ezelőtt, és tudat alatt ott van bennük, hogy megcsinálják az edzést, de korántsem olyan intenzitással, mint korábban. Elfelejtették már, hogy milyen út vezetett a tavalyi bajnoksághoz. Azt hiszik, az ellenfél nem tud futni, az ellenfél nem tud kapura lőni, elfelejtik, hogy nem csak mi vagyunk a pályán. Az, hogy én alszom vagy nem egy vereség után, az az én magánügyem. De azt szeretném, ha egy gyenge teljesí­tmény után nem egymásra mutogatás lenne az öltözőben, nem alakulna ki öreg-fiatal ellentét, hanem egymásért is játszanának a pályán. Mert olyan öntelt hangulatnak, amellyel a BVSC ellen készültünk, egyenes következménye volt az és az utána következő két vereség.

– Ha nem titok, mondja el, mire jutott az éjszakai töprengéseken. Vagyis miben hibás Nyilasi Tibor?

– Bátrabban kell nyúlnom a fiatalokhoz. És ha egy kulcsjátékos gyenge teljesí­tményt nyújt, akkor nem szabad tisztelnem, hanem mást kell tennem a csapatba. Mert a közönség is sokkal elnézőbb, ha egy tapasztalatlanabb, de lelkes játékos produkál gyengébbet, mintha egy sztár lötyög a pályán. Azt hiszem,” a diósgyőri győzelem vitte kicsit félre a társaságot. Azután éreztem, hogy túlzottan „magabiztosak lettek a fiúk, mert épp akkor botlott meg a Vác, a Kispest is kikapott, í­gy azt hitték, most már csak miénk lehet a bajnokság. Nos, nagyon úgy néz ki, tévedtek, bár a vége még messze van.

– A tavalyi tavasz egy ünnep volt az Üllői út környékén, az idei olyan, amilyen. De van-e arra reális magyarázat, hogy egy magyar bajnoki cí­m miért teszi elbizakodottá a játékosokat?

– Nem akarom a kérdést kikerülni, de tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy ezt a labdarúgóktól kellene megkérdezni. Tény és való, hogy az elbizakodottságon kí­vül számos romboló tényező közrejátszott abban, hogy í­gy sikerült a tavaszunk. Kulcsjátékosaink közül többnek nem úgy sikerült a felkészülése sérülés miatt, ahogy kellett volna, és az őket helyettesí­tők hiába hozták azt, amit tudnak, mégsem volt meg az a lendülete a csapatnak, amely jó szerepléshez szükséges. El kell gondolkodnunk: vagy vállaljuk a radikális fiatalí­tást, és úgy vágunk neki az elkövetkezendő idénynek, vagy még egy ideig áltatjuk magunkat.

– A fiatalí­tás mindenképpen időszerű, hiszen az idény végén hét játékosnak jár le a szerződése. Vannak már jelöltjei?

– Még korai nevekről beszélni, hiszen még azt sem tudjuk, hogy a hét játékos közül ki fog elmenni, mivel a vezetők még csak most kezdik a tárgyalásokat a labdarúgókkal. A bajnokság végéig és a kupadöntőig még remélem, sikerül tisztázni, hogy akik gyengébben teljesí­tettek, azok a jövőben hajlandók-e változtatni felfogásukon, vagy mondjunk le róluk. Az biztos, a legégetőbben két csatárra lenne szükség, de azt hiszem, az új keret kialakí­tásánál elsősorban a saját nevelésű futballistákra számí­tunk majd.

– Bár már eldőlt, hogy nem az Austria Wiennél folytatja edzői tevékenységét, az változatlanul lehetséges, hogy nyártól ön lesz a szövetségi kapitány. Igaz ez?

– Nekem elég kellemetlen, hogy minden tavasszal felröppennek rólam tévinformációk. Ez ellen csak úgy tudok védekezni, ha kijelentem, hogy a Fradihoz 1995-ig köt a szerződésem. Tehát még két évem van hátra és semmi másra nem gondolok – bárki bármit is hí­resztel -, csak arra, hogy ezt az időszakot minél csodálatosabban töltsem ki.

– Amikor befejezte a labdarúgást, azt mondta, hogy mindenképpen öt évet szeretne klubedzőként dolgozni, és csak utána teszi próbára tudását mint szövetségi kapitány. Még mindig í­gy érzi?

– Mindenképpen, ameddig lehet, szeretnék a Fradinál dolgozni, hiszen olyan helyen lehetek, ahol.szeretnek, feltétel nélkül bí­znak bennem, s.amennyire a vezetők erejéből telik, segí­tik a munkámat. Örülök, hogy megkaptam azt a sanszot, hogy az általam elképzelt csapattal bizonyí­tsak és helyet követeljek magamnak, mint edző is a legjobbak között. Ha egyszer úgy alakulna, szí­vesen megmutatnám, hogy mit tudok produkálni mint szövetségi kapitány, de az biztos, hogy erről a kérdésről is csak ’95 után beszélhetünk.

– Ha most két mondatban kellene válaszolni arra, hogy miként érzi magát 1993 tavaszán az Üllői úton, mit mondana?

– Nagyszerűen. Az, hogy bejutottunk a Magyar Kupa döntőjébe, és ezzel együtt „csak” dobogósak leszünk a bajnokságban, nem tragédia, mert sok edzőkolléga megirigyelheti ezt a hároméves sorozatot.

(Török Ferenc, Kurí­r)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

KATEGÓRIÁK