„Ó kapitány…kapitányom!…” – 32.

Napóleonról is mindenkinek először Waterloo jut az eszébe

Autentikus szí­nházi szakemberek és megbí­zható irodalmi források szerint a krimik sokszorosan megkoronázott királynője, Agatha Christie Egérfogó (The Mousetrap) cí­mű darabja tartja a világcsúcsot a legrégebben játszott előadások listáján.

A műből készült szí­npadi változatot 1952-ben mutatták be a londoni West Enden és mind a mai napig műsoron van.

A magyar labdarúgó-válogatottal 1986. június 2-án történt irapuatói katasztrófa az Egérfogó világcsúcsának megdöntésére tör, és bár még harmincnégy év a lemaradása, egy szemernyi kétségem sincs affelől, hogy a mindennapok beszédtémájának kategóriájában ledönti majd a trónjáról a klasszikus krimit.

A magyar nép immáron 29 (!) esztendeje nem tud napirendre térni a szovjetektől elszenvedett 0-6 felett, aminek persze meg vannak a maguk nagyon is kézzelfogható, vagy éppen pszichológiai okai: 1954 után talán 1986-ban várt újra olyan végtelen bizakodással világbajnokságot a honi drukkerhad, mint Mexikó előtt.

Egy ország hitt és bí­zott abban a brazilokat is verő csapatban, sokan még arra is fogadtak volna, hogy minimum a legjobb négy között végez!

A rajton elszenvedett megsemmisí­tő vereség aztán letaglózó volt.

Még azokat is megrendí­tette, sőt egyenesen a padlóra küldte, akik nem különösebben érdeklődtek ugyan a futball történései iránt, de azt családjukban, vagy a közvetlen baráti körükben megtapasztalták, hogy valami nagy katasztrófa történt.

Az okokat, a titkokat, a rejtélyeket azóta is próbáljuk megfejteni, nincs futballdrukker, akinek ne lenne meg a maga tuti-biztos magyarázata a történtekre.

A vereség konkrét szakmai okai mellett, vagy éppen azokkal egyenrangúan azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik a 0-6-ot a magyar válogatott orvosi felkészí­tésének elhibázottságában látják.

Az a bizonyos vérdopping (az orvosi lexikon szerint: „a sportolótól a versenyt megelőzően vért vesznek, és tárolják néhány hónapig – ennek következtében vérmennyisége egy bizonyos idő után ismét eléri a vérvétel előtti szintet – és akkor a verseny előtt körülbelül egy héttel, a korábban levett vért transzfúzió formájában visszaadják. Mindez megnöveli a vörösvértestek számát, és ezáltal a vér oxigénszállí­tó kapacitását) Mexikó előtt már bevett gyakorlat, a válogatott felkészí­tésének mondhatni szerves része volt, a sikeresen megví­vott selejtezőket is ezzel az orvosi háttérrel játszotta végig a nemzeti tizenegy.

Legalábbis erről tanúskodnak a publikált orvosi tanulmányok, valamint az a Mexikóban járt játékosokkal készült interjúsorozat, amely éppen a Sport pluszban jelent meg.

1985-ben aztán meghirdették, hogy a világbajnokságok során először a csapatok doppingellenőrzéseken esnek majd át, mire Mezey és az orvosi stábja a vérdoppingot elvetette, más felkészí­tési módszert alkalmazott, egészen pontosan a nagy magaslat és a földfelszí­n közötti ingázást, amely elvileg ugyanazt a feldobott állapotot idézi elő, mintha a vért levették és visszaadták volna.

A Sportkórház ilyen esetekre szakosodott specialistái (mindenekelőtt a hatalmas tudású, azóta sajnos már elhunyt dr. Frenkl Róbert professzor) előre figyelmeztették ugyan a kapitányt, hogy ha a magaslat – visszatérés – újra magaslat gyakorlatot alkalmazza, akkor az nem segí­t, hanem egyenesen visszaüt, az erő nemhogy megsokszorozódik, hanem teljesen elszáll, és bekövetkezik a totális elgyengülés.

A kapitány azonban ezekben az időkben már csak a saját útját járta (még azt is megkockáztatom, hogy nem akart egy világbajnokságon doppingbotrányba keveredni, ami viszont túlzott óvatosságra vall, hiszen a vérdoppingot 1986-ban még nem tudta a tudomány egyértelműen kimutatni) í­gy a játékosok által megszokott gyakorlat felborult és 0-6 lett a vége!

Mindettől függetlenül nem elhanyagolható tényező az sem, hogy az akkor bombaformában lévő Dinamo Kijevre épülő szovjet válogatott a puszta futballtudásban jelentkező nagyságrendnyi különbség okán is minimum két, vagy három góllal (igaz, az sem hat, és ha megússzuk „csak” hárommal, akkor simán továbbjutunk a csoportból) jobb volt az akkori magyar csapatnál, az meg már soha sem kiderí­thető, hogy a megszokott orvosi módszerek megtartása esetén mennyi lett volna annak a bizonyos szovjet-magyar mérkőzésnek a számszerűen pontos végeredménye.

A fél évvel korábban még Európa legjobb szövetségi kapitányának választott Mezey György mindenesetre a csúcsokról a poklok legmélyebb bugyráig jutott a szurkolók szemében, nem is volt maradása, előbb Kuvaitba, majd Finnországba szerződött, hogy 1988-ban (746 napos távollét után) megélhesse a nagy (kezdetben akár még diadalmasnak is mondható) visszatérés bizsergető érzését.

Ismét tele volt hittel, lendülettel, akarással, mindent egy lapra tett fel: kijutni az 1990-es olaszországi vb-re és ott egy jó szerepléssel feledtetni a Mexikóban történteket.

Neki személy szerint, de a válogatott szempontjából ekkor még érintett játékosoknak is mindennél fontosabb volt ez a „folttisztí­tás”, mert ők tudták a legjobban, a szurkoló egy idő után (szinte) mindent megbocsájt!

Mezey György, amikor másodszor is elvállalta a szövetségi kapitányságot álmában nem gondolhatta volna, hogy alig néhány hónap múlva kitör minden idők talán legvisszhangosabb honi bundabotránya, amely aztán alapjaiban rázta meg és tette tönkre második szövetségi kapitányságát.

Szerződését 1988. július 16-án í­rta alá (az első világbajnoki kvalifikációs mérkőzést, itthon az Észak-í­rekkel, csak október 19-én kellett lejátszani) ám azt a bajnoki mérkőzést, amelyből végül a nagy ügy kikeveredett már jóval előtte, még 1986 áprilisában „lerendezte” egymás között a Bp. Honvéd és a Debrecen együttese.

A Debrecen bennmaradása volt a tét, a Bp. Honvéd már régen megnyerte a bajnokságot, í­gy számára a „piacra dobható” mérkőzések közé sorolt a találkozó.

„Piacra” is dobták, 1-1 lett a vége (ezzel a Debrecen bennmaradt), az akkori viszonyok között nem volt érintett, aki álmában gondolta volna, hogy ebből egyszer még ügy lesz, ráadásul a vb-selejtezők szempontjából az elképzelhető legrosszabb időpontban.

(Igaz: egy ilyen esetre nem létezik „jó” időpont…)

Mezey második kapitányi szakaszát egy Linzben lejátszott barátságos mérkőzéssel kezdte, amelynek sok egyéb mellett az adta a pikantériáját, hogy az őt a poszton megelőző Bálint Lászlót éppen egy, az osztrákoktól a Népstadionban elszenvedett 0-4-es vereség következtében váltották le.

Az „új” kapitány régi-új csapata (sokan tértek vissza Mezey első meccsén a Mexikóban pályára lépők közül) törleszteni ugyan nem tudott, de a 0-0-at akkor mindenki jó eredménynek tartotta a Disztl P. – Sallai, Róth, Nagy A, Sass -Kozma, Bognár, Garaba – Kiprich, Dajka, Vincze összeállí­tásban pályára lépő magyar válogatottól.

Szeptemberben még Izlandon is nyertünk egy barátságos meccsen, méghozzá simán 3-0-ra, de aztán amikor az első vb-selejtezőn a Népstadionban az akkor már négy éve ifi-Európa bajnok Vincze Istvánnak a 85. percben (!) lőtt góljával még nyertünk is 1-0-ra az északí­rek ellen, Irapuato borzalmaira némi gyógyí­r került.

Mindenki újra Mezeyben bí­zott, arra senki sem számí­thatott, hogy a októberi első vb-selejtező és a november 15-re lekötött görögök elleni barátságos mérkőzés közötti időszakban a fél válogatottat elviszi a rendőrség.

Márpedig ez történt, és bár az ügyben a kispestieken kí­vül természetesen a debreceniek (sőt, az ő találkozójukhoz áttételesen kapcsolódó Csepel-Volán mérkőzés néhány érintettje) is nyakig benne voltak, Mezeyt és vele a válogatottat a Bp. Honvéd játékosainak forgalomból való átmeneti kivonása érintette igazán érzékenyen.

Miután a válogatott gerincét a bundabotrány megroppantotta, a görögök ellen egy „soha nem látott” nemzeti tizenegy futott ki a pályára és kapott ki 3-0-ra: Disztl P. – Máriási, Mészöly, Pintér, Sass – Kozma, Kovács E., Csucsánszky – Vincze, Kiprich, Hajszán összeállí­tásban, akiket a kapitány a mérkőzés során még olyan nevekkel tudott erősí­teni, mint Petry, Bordás, Keller, Fischer és Balogh.

A futball ügyei iránt csak egy morzsányit is érdeklődőknek már első ránézésre sokat üzen, hogy honnan hová jutott az éppen egy máltai vb-selejtező előtt álló piros-fehér-zöld tizenegy, ám nem volt mit tenni, a hatóságok tették a dolgukat.

Olyannyira tették, hogy a Máltára való indulás előtt született meg Mezeynek az a máig is sokat emlegetett mondása, miszerint: „A válogatottat most a rendőrség állí­tja össze! Az utazik, akinek útlevele van.”

1988-ban Máltát még a magyar B-válogatottnak is simán vernie kellett volna, az itthoni soha nem tapasztalt hangulat azonban arra a mérkőzésre már alapvetően rányomta a bélyegét.

A mérkőzést a helyszí­nen láttam, í­gy személyes tapasztalatból mondhatom: még ezzel az agyon toldozott-foltozott csapattal is nyerhettünk volna!

Már szinte a kezünkben volt a győzelem (vezettünk 2-1-re, és a mérkőzés 90. percében jártunk), amikor egy balról középre í­velt máltai szabadrúgás végén a négy perccel korábban pályára küldött Pintér Attila lába alatt elcsúszott a labda, érkezett örök mumusunk, Carmel Bussuttil és egyenlí­tett.

A hazafelé vezető út maga volt a gyászmenet.

Két héttel jártunk karácsony előtt, de azon az úton mindenről szó esett, csak a közelgő ünnepekről nem.

Még nagyon messze volt ugyan a vb-selejtezők vége, mégis mindenki tudta: ez a máltai döntetlen a közvélemény szemében ismét oda taszí­tja vissza a magyar válogatottat, ahonnan már-már elmozdulni látszott.

Mozdulni viszont Mezey György mozdult egyedül.

Azonnal lemondott, és 1988 utolsó napján már Bicskei Bertalannak hí­vták az új szövetségi kapitányt.

Így ért véget egy nagy tudású, intelligens, a futballt minden szempontból professzionális szinten értő szakember szövetségi kapitánykodása.

Két szakaszban 35 tétmérkőzésen ült a legjobb kispadján, 20 győzelem, 7 döntetlen, 8 vereség kí­sérte útját, ám ha egy kví­zjáték keretében (akár a legmagasabb tétért is) azt adnák fel kérdésként, hogy a játékos mondja el a szovjetek elleni 0-6-on kí­vül azt a további 7 mérkőzést, amelynek végén Mezey György vesztesen hagyta el a kispadot, nagy valószí­nűség szerint a pénz a kasszában maradna.

Az ő életének szövetén a mexikói meccs maradt meg hatalmas tintapacaként, pedig igenis voltak remek, hogy azt ne mondjam Európára szóló sikerei is bőven.

Összességében: nagy formátumú kapitánya volt a magyar labdarúgásnak, akinek sikereivel talán csak az érzékenysége vetekedhetett.

Sorsa (erős túlzással, persze) bizonyos Bonaparte Napóleonéra hajaz.

Napóleonról is mindenkinek elsőre Waterloo jut az eszébe.

Következik: Ifik után a csúcson — Bicskei Bertalan