A hét elején láttam egy dokumentumfilmet Julius Caesarról, aki kiváló hadvezér volt, remek stratéga, agyafúrt politikus, de kegyetlen zsarnok is. Nem csak a római köztársaságot adta át a múltnak és lett Róma tejhatalmú Imperátora, de a gallok elleni kegyetlenkedései is bevonultak a történelemkönyvekbe. Természetesen semmilyen összefüggést nem akarok kreálni az Imperátor és a tegnapi „bajnoki döntő” között, csak a film nézése közben, amikor is Ceasar a légiói élén átlépte a Rubicont és elindult Róma meghódítására, akaratlanul is a szombat esti mérkőzés támadta meg a gondolataimat. Aki átlépi a Rubicont, az elveti a kockát – írta több mint kétezer éve Plutarkhosz , melynek jelentése az idők folyamán már szimbolikus értelmet kapott. Már nem a köztársaság megdöntéséről, a zsarnokság kezdetéről szól, hanem a vállalásról, a bátorságról és a remények beteljesedéséről. Innen meg már nem nehéz átlépni kétezer évet és megérkezni Felcsútra. Vajon áttudjuk lépni a Rubicont, vajon sikerül megszerezni a három pontot, mely után még nem lett volna elvetve a kocka, de már egyenes út vezetne a harmincadik felé, olyan könnyedén, ahogy Ceasar bemasírozott légiói élén a Via Appián Rómába. Ezt az utat ha helyzeteinknek csak a felét értékesítjük, 45 perc alatt meg is tehettük volna. Eldönthettünk volna a meccset, helyesbítek, Varga Roli dönthette volna el, de azok a „lábában” maradtak. Ritkán adatik meg egy csatár életében, hogy 45 perc alatt, négy gólt is lőhessen. Ez egy edzőmeccsen még előfordul, de egy bajnoki döntőnek beharangozott mérkőzésen olyan kevés rá az esély, mint annak, hogy Ceasart nem gyilkolják meg a szabadság eszméjét (plusz a hatalmukat) féltő szenátorok.
Vasárnap reggel 7 óra van, ahogy kipattant a szemem és begyűrtem az első reggeli kávémat és leültem a gép elé próbálkozni a tegnapi események papírra vetésével, először híreket kezdtem vadászni, hátha megtudok valamit Koch sérüléséről, mert ami vele történt, az sokkoló volt. Még az ellenségemnek sem kívánnék ilyent, de úgy látszik a sors újra minket sújt vele, emlékezzünk Lovre, Botka és Hajnal hasonló sérülésére. Itt meg komolyabb az eset, bár állapota stabil, de arckoponyatörése miatt műtéti beavatkozásra lesz szükség. Veled vagyunk Julian, gyógyulj meg minél hamarabb!
Egy ilyen eset felidézése után (sajnos tegnap a „királyi” tévének is tetszhetett, mert a legkisebb empátia nélkül, egyedül a nézettséget szem előtt tartva ismételgette az ütközést) nem könnyű visszarázódni és feleleveníteni a történteket. De vágjunk bele, mert főleg az első 45 perc olyan eseményeket tartogatott számunkra, melyek lerakták a köveket az „M30-s Via Appián”, de sajnos Róma kapui előtt megálltunk. Leo sérülése nem jött rendbe, így megint Koch kezdett a helyén és meglepetésre Varga Roli a kispadra szorult, Nagy Domi vette át a „szerepét”. A tervezett taktika hamar felborult, az első támadásunk utáni szöglet után jött Julian ütközése a Videoton kapusával. Ahogy a középpályásunk a földre huppant, egyből látszott a baj, több percnek el kellett telnie ahhoz, hogy stabilizálják az állapotát és egyből a fehérvári kórházba szállítsák. Eközben a kispadra „száműzött” Varga már dobta le a melegítőjét, visszaállt a világ rendje, Roli a jobbszélen, Nagy Domi meg bejött középre Julian helyére.
Ezzel egycsapásra még támadóbb felállásba álltunk, melynek pillanatok alatt majdnem meg is lett az eredménye. Paintsil a saját térfeléről indulva vágtázta végig a pályát, úgy hagyva le az utána iramodó öreguras hazai védőket, mint Usain Bolt a nem éppen öreguras ellenfeleit, már csak Pátkai mellett kellett befele törnie, amikor jött egy finom kézfogó és ha akkor „Dzsó” elesik, talán büntető, de inkább félig estében megpróbálta átlöbbölni a labdát a kifutó kapus felett, de ahhoz már nem volt elég hely, így az elakadt Kovácsik lábában, ahonnan a támadást követő Gorriarán elé pattant, aki egyből, kb. húszról rá is tűzte, de addig a kapus már felpattant és a feléje szálló lasztit magához ölelhette. Jó kezdés! – csettintettem elégedetten és akkor még fel sem rémlett, hogy ma olyan napunk lesz, amikor a sokadik ilyen helyzet után a csettintés fejfogásba megy át, amit egy celebes kiáltás követ: ezt nem hiszem el!
Mert amit ezután Varga Roli „elkövetett”, azt nehéz überelni. Volt benne olyan, amiért taps járt, de volt olyan amiért már az fociakadémiák első osztályában intőt adnak. Először a sokadik Paintsil roham után kapott mértani pontosságú beadást nem tudta kb. két méterről az üresen tátongó kapuba rúgni – fejfogás. Majd egy kiváló szabadrúgás, mely a kapufa éléről vágódott a betonfalra – taps. Majd Böde tálalja szélsőnk elé, a lövésről inkább egy szót sem – fejfogás. A félidő utolsó pillanatában Gorriarán ad álompasszt, Varga berobban és ballal remekül célozza a jobbfelsőt, de Kovácsik még odaér – taps. Ahogy a fejfogások mellett az egész félidőnek járt a taps. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy melyik a jobb csapat, hogy melyik akarja jobban a gólt. A Videoton üreguras hisztigépei még a kapunkat sem találták el, ellenben a lábakat már annál inkább. Nikolov, Huszti, Hadzic igazi ámokfutást tartott a pályán, melyeket a Színművészeti Főiskoláról már többször elutasított Lazovic alakításai színesítettek. Számomra főleg Huszti volt a kínos meglepi, Nagy Dominik ellen szinte háborút folytatott, nagyon nehezen viselte, hogy a fiatalabb és lendületesebb „klubtársa” akkor lépett el mellette amikor csak akart. Örülhetett, hogy a bíró csak egy sárgával jutalmazta az ámokfutást, mert a harmadik durvasága után már idő előtt a zuhany alatt kellett volna állnia.
Ahogy az egész Videotonnak, akik úgy gondolták, hogy erőszakkal és állandó nyomásgyakorlással majd kitudják zökkenteni a Fradit a játékából. Az első 45 percben ez nem sikerült. Mentünk mint a „mérgezett egerek”, volt szélsőjáték, Paintsil és Nagy Dominik hozta a lendületet, középen Spirovski és Gorriarán a biztonságot, Botka és LovreG is állandóan a Vidi térfelén tanyázott, a két belső védőnek meg csupán annyi dolga volt, hogy időnként egymásnak passzolgatva mulatták az időt. Dibusznak még annyi sem, labdával is csak a kirúgásoknál és a hazaadásoknál (azokról azért leszokhatnánk) találkozott. Az eredményjelző táblán állhatott volna ez is: Videoton – Ferencváros 0-4. A négy helyett nálunk is nulla szerepelt, mely nem a játékunkat minősítette, hanem a helyzetkihasználást.
Abban biztos voltam, hogy a második 45 perc nem lesz olyan erős és lendületes, de a szünetben reménykedtem abban, hogy a sors nem lehet ennyire igazságtalan, és egy gólt valahogy csak-csak bepréselünk. Amire lett is volna esélyünk, de nem annyi, mint az elsőben. Sőt, valójában csak Paintsil villanása ért volna gólt (újabb Kovácsik bravúr), majd a végén Gorriarán tört be a tizenhatoson belülre, ahol találkozott Juhásszal, aki lökött rajta egy nagyot – erre a bíró sárgát, majd pirosan adott Nandónak! Azt nem állítom, hogy büntetőt ért az eset, bár anno Bognár ennél enyhébb lökésért adott büntetőt a Felcsútnak (amit a meccs után Böde Dani óvodás ítéletnek minősített és rendőri védelmet kért a bírónak), de akit vállból, erőből ellöknek az hogy a fenébe tud „műesni”? A sípmester (?) meg is zavarodott, mert a végén gyorsan kiegyenlítette a létszámot, hiszen a hisztikirály Lazovic (elképesztő alakításokra képes) sokadik hülyesége már kiállítást ért.
Arra nehéz magyarázatot találni, hogy miért tört meg a lendület a második 45 percben. Talán Koch sérülése utáni bizonytalanság (vajon mi történt vele?), vagy az állandó csontzene (Botka és Otigba is megsérült), vagy az agyakba fészkelődő gondolat, mely szerint ha már nem tudunk elől gólt lőni, legalább ne kapjunk. A döntetlen jó, az elején látatlanban én is aláírtam volna, de a látottak alapján sajnos elbaltáztuk (Danis jelzőt akartam használni), pedig ha…de olyan nincs, be kellett volna lőni a helyzeteket és akkor ma reggel egészen másról értekeznék. Mert a Videoton nem csinált semmi érdemlegest. Talán egyszer találták el a kapunkat (az is inkább hazaadás volt), volt egy beívelésük amiről lemaradt a csatár, volt talán egy-két beívelés mely nem jelentett semmilyen veszélyt. Ennyi és nem több. Decemberben, amikor a Groupama Arénában nyertünk 3-1-re, ennél jobb Videotont láttunk. Tegnap csak a hiszti és a lábak célzása volt a játékukban, gól egyetlen pillanatra sem. Nálunk ennél sokkal több volt (a második félidőben azért mi is célba vettünk néhány lábat) – csak a gól hiányzott!
Lehetőség elszalasztva, de maradt az egypontos előny, mely elég is lehet, de még visszasírhatjuk az itt hagyott két pontot. Négy forduló van hátra, hozni kell őket, vagy csak annyit „veszteni”, amennyit a Videoton is veszít és akkor…
De most május első vasárnapjának reggelén vegyünk egy nagy levegőt, rázzuk le magunkról a tegnapi napot, az eltékozolt győzelmet és köszöntsük azokat, akik nélkül nincs élet. Csak a szeretet. Egy gondolat szerint anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerűen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltűnne? Akkor mi lenne? Hová tűnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól? Sokan egy virággal, egy öleléssel állnak az édesanyák elé és köszöntik az életet. Sokunknak ez már csak a csillagok felé nézve adatik meg. Sok csillag ragyog az égen, sok csillag vigyázza a lépteinket.
Egy csillag nekünk is hiányzik. Küzdjünk meg érte. A tegnapi mérkőzés után meg is érdemelnénk.
Vélemény, hozzászólás?