Feljegyzések a fotelból – Dobogót ért az álomszép játék

Tisztában vagyok azzal, hogy a mérkőzés után azt állí­tani, hogy ma reggel úgy ébredtem, hogy 3:0-s félidő után 5:0-ra verjük a Pápa csapatát, egy kicsit nagyotmondásnak tetszik. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a fellengzős bevezetőt a Fradi szurkolók legfeljebb egy mosoly kí­séretében nyugtázzák, és nem fognak egyetlen ma élő politikushoz sem hasonlí­tani. Ennek meg egyetlen oka van: ma, 2010. november 20.-án, a Pápa ellen elért 5:0-s győzelem után, minden megengedett. Lehet fellengzősen, akár még nagyképűen is viselkedni, lehet olyan felsőfokon fogalmazni, hogy attól még az előbb emlí­tett politikusi réteg is pironkodna.

És nem csak azért, mert a győzelmünk egy pillanatig sem volt kérdéses. Egyszerűen azért, mert oly régen vártunk rá. Bár sokan lankadtak, még többen elmaradtak, de akik végig kitartottunk az elmúlt években a Ferencváros mellett, most visszakaptuk azt, amiért a régi szép időkben imádtunk Fradi meccsre járni. Az önfeledt boldogságot, azokat a pillanatokat, amikor a világot át tudnánk karolni egyetlen öleléssel, amikor biztosak vagyunk abban, hogy a Föld csak azért forog, mert a zöld-fehér játékosok nem csak az ellenfél védőit kergették őrületbe, hanem azzal a lendülettel a Földet is mozgásba hozták.

Talán ezek miatt sem tetszik fellegzősnek a fotelszurkoló reggeli „álomképe”. Igazán akkor sem értettem az okát, bár a legtöbb esetben, gondolatban el szoktam játszani a számomra legkedvezőbb forgatókönyvet, de ismerve saját magam hiányosságát – a fölösleges aggódást -, ezeket hamar el szoktam hessegetni, és inkább az szokta átvenni a szerepet, hogy vajon miként fogom feldolgozni az esetleges vereséget. Nem tehetek róla, de már lassan negyven éve az egyik legfontosabb hangulati tényező az életemben, a Fradi hétvégi szereplése. Ezzel biztosan nem vagyok egyedül, mert akit egyszer a mozdony füstje megcsapott, az Murphy szerint örökké kormos marad.

Egy biztos, a karácsonyi forgatag előtti utolsó hétvégén nem tudom, hogy mikor fogom levakarni az arcomról a mosolyt. Holnap még biztosan nem, és bár mostanság vasárnap reggel nem szoktam elzarándokolni a sarki közértbe, de most megteszem, hogy láthassák rajtam a mosolyt, amikor a pénztár előtt kezembe veszem az újságot és kinyitom ott, ahol a Fradi győzelméről adnak számot. Kí­váncsi leszek a főcí­mre, hiszen az elvárható, „a máltai sólyom háromszor lecsapott” már ismétlésnek hat, hiszen Mr. Schembri egyszer már, a Vasas elleni hármasával lefoglalta az előbbi jelzőt, mely eleve téves, hiszen a máltai sólyom a filmet kedvelők számára nem egy ragadozót jelent, hanem egy arany ékszert. A jelző hamis, de Mr. Schembri mesterhármasa (mely nem igazi mesterhármas, de most speciel ilyen apró tévedés sem érdekel) már valóság, mellyel az apró termetű máltai tovább növelte népszerűségét a zöld-fehér szurkolók szí­vében.

Társa is van, akiről úgy látszik szinte minden jegyzetemben „meg kell emlékezni”. Természetesen Heinzről van szó, aki ismét olyan magasságokba emelte ezt a csodálatos játékot, amely előtt csak egyet tehetünk: mélyen meghajolunk, de úgy, hogy közben azért lássuk azokat a finomságokat, melyeket Marek a labdával tenni tud, mert aki lemarad róla, az minden bizonnyal kevesebb lesz egy élménnyel.

Mielőtt belefeledkeznék Andre és Marek játékába, azt is meg kell emlí­teni, hogy rajtuk kí­vül az egész csapat nagyszerű teljesí­tményt nyújtott. Tudom, voltak hibák és bár a mérkőzés után Véber Gyurit annyira letaglózta a Fradi játéka, hogy össze-vissza beszélt, az ellenfél is vezetett néhány remek támadást, helyzeteik is voltak, sőt még büntetőt is lőhettek. Az meg Véber Gyuri pechje, hogy kimaradt az is, vagyis Haber bravúrral védte (most még ez a jelző is belefér a jegyzetembe, hiszen Bárányos „lányos zavarában” elképesztően gyengén rúgta), és a néhány százfős pápai szurkolói derékhad olyan jelzőkkel illette őt, hogy ezek együtt már elég volt ahhoz, hogy butaságokat beszéljen. Meg volt zavarodva, mert talán elhitte ő is, és a pápai közönség is, hogy a többi pesti csapathoz hasonlóan, a Fradit is le tudják győzni.

Nem tudták, mert ma túl nagy volt a két csapat közti különbség. Mivel ma már elég sok felsőfokot használtam, í­gy a végszót sem lehet alább hagyni (megegyeztünk, ma mindent lehet). Az őszi szezon utolsó mérkőzésén az álomszép játékkal kiví­vott győzelem, dobogót ért. Most mégis azt kérem, hogy egy pillanatra feledkezzünk el a mai örömtől, és tegyük a kezünket a szí­vünkre: vajon az elején gondoltunk erre? A fotelszurkoló legfeljebb a reggeli ábrándozásai során játszott el ezzel a gondolattal, mert a realitás egészen más mutatott.

A csapat, a szakmai vezetés rácáfolt az előzetes várakozásra. Ez meg egy újabb adalék ahhoz, hogy a hétvégén igazi zöld-fehér hétvége legyen. Megérdemeljük, ebben biztos vagyok.

– lalolib –