Feljegyzések a fotelból – Pofonok után egy kis simogatás

Elég régen fordult már velem elő, hogy ne várjam a bajnokság tavaszi nyitányát. Ebben nagy szerepe van 1992 tavaszának, mikor a Fradi olyan szezont produkált, melyre örökké emlékezni fognak a szurkolók. Szinte haragudtam magamra, hogy pénteken nem gyomorgörccsel ébredtem és az egész napomat nem az esti mérkőzés hatotta át. A mérkőzés kezdete előtt megpróbáltam magyarázatot találni, de az esti hólapátolás közben sem azon merengtem, hogy egy győzelemmel belátható közelségben kerülhet a dobogó, hanem azon, hogy az elmúlt hónap valójában miről is szólt.

A pofonokról, melyeket olyan gyorsasággal kaptunk, hogy azoktól talán még Erdei Zsolt is megroggyant volna. Voltak pillanatok, amikor már a bí­ró kilencet számolt, voltak pillanatok, amikor a törölköző is berepült a ringbe. Még szerencse, hogy volt valaki, aki azt gyorsan visszadobta. A pofonokat ettől függetlenül sorozatban kaptuk, melyek egyre mély sebeket ejtettek rajtunk. Kezdődött a „szurkolóbarát” péntek esti mérkőzésekkel, melyeket sorozatban játsszuk majd a Szentélyben a vidéki Fradisták „nagy örömére”. Majd jöttek az alapozás bonyodalmai, vállalkozóknak kellett összeadniuk a buszköltséget, mellyel nem is lett volna baj, ha a Fradi „állí­tólagos” támogatói között nem lett volna egy buszos vállalkozás, melynek egyik tulajdonosa (?) éppen a Fradi elnöke volt. Nem sokáig, egyszer csak lemondott, mely nem okozott túl nagy traumát, de elindí­totta a pofonok zuhatagát.

Arról most nem nagyon értekeznék, hogy vajon a felkészülés során miért volt szükség egy hónapra „titkosí­tani” a Fradit, ahol még azt sem lehetett megtudni, hogy egy nemzetközi barátságos mérkőzésen kik léptek a pályára. Tudomásul vettük a döntést bí­zva abban, hogy ennek a titkolózásnak majd a pályán meg lesz az eredménye. A legnagyobb pofon a tulajdonostól jött, aki röviden és tömören közölte: vége, számolják fel a Fradit, szántsák be a pályát és töröljék a csapatot a nemzeti bajnokságból. Nem szó szerint kell értelmezni az előbbi mondatomat, de a lényeg ugyanaz. Ha felszámolási eljárást indult volna a Zrt. ellen, a csapat automatikusan elveszti a jogát az NB1 folytatásához. A terv, melyet valószí­nűleg csak figyelmeztetésnek szánt Kevin McCabe, nem valósult meg a Klub vétója miatt.

Jött egy végelszámoló is, aki talán két napig még Fradi vezérnek mondhatta magát, de amilyen vehemenciával jött, olyan gyorsan lépett le, átadva a helyét egy olyan volt vezetőnek, aki igazi „közellenségnek” számí­t a szurkolók körében. Ez volt a következő pofon. Ami utána jött, már bohózat és a Fradival összehozni még szégyenteljes is. Jöttek a hí­rek levelekről, 25 milliós tartozásról, „eltapsolt” 600 millióról, 1 forintos vételárról, a Székházat ellepő APEH ellenőrökről, akik olyan sikerrel álcázták magukat, hogy a végén láthatatlanok maradtak, mert állí­tólag útnak sem indultak. Jó dolog is történt a végén, mától új elnökünk van, aki talán kivezeti a klubot az egyre mélyülőbb szakadékból.

Ilyen előzmények után milyen lelkiállapotban foglaltam el a helyem a fotelomba? Nem nehéz kitalálni, de amikor a „kedvenc” bí­rónk elindí­totta útjára a 2011-es tavaszi szezont és a kamera végigpásztázta a Szentélyt, bevallom, egy kicsit irigykedtem a kemény februári tél szorí­tásában a lelátón lelkesen éneklő szurkolótársaimra. Csak néhány pillanatnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a szorongást felváltsa újra a remény. Úgy éreztem, a csapatnak muszáj lesz ma a pofonok után újra hitet adni és újra mosolyt varázsolni a zöld-fehérek arcára.

Nem volt könnyű, de sikerült. Sikerült a fagyos levegőt felforrósí­tani, sikerült hátrányból fordí­tani, sikerült legyőzni az elmúlt hetek pofonjait. Jó érzés hinni azt, hogy csak egy rémálom volt a felszámolási kí­sérlet, jó érzés abban reménykedni, hogy van esély 1992 tavaszát megismételni. Tudom, ezt nem szabadott volna leí­rnom, nem szabadna hamis álmokat kergetni, de most úgy érzem, hogy ha még néhány pillanat erejéig is, de el kell felejteni azokat a napokat, melyeket magunk mögött hagytunk. Győztünk, jelenleg a második helyen vagyunk, és most az sem érdekel, hogy egy meccsel többet játszottunk, mint azok, akiket megelőztünk.

Most jól érzem magam, most nem fájnak az elmúlt napok pofonjai, most csak azt a simogatást érzem, amit a csapat a Kecskemét elleni győzelmével varázsolt az arcomra. 2011. február 25-én, ezen a hideg, havas és jeges napon ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

– lalolib –