Feljegyzések a fotelból – Keserves nyitány

Annak ellenére, hogy nem volt hosszú a nyári szünet, de a perzselő nap gondoskodott arról, hogy ha nem vagyunk ví­z mellett, mindkét kezünkben egy-egy üveg hideg sörrel, akkor csak egyetlen esélyünk maradt a hőguta ellen, ha lehúzva minden redőnyt, kizárva minden fényt, a sötét szobák magányába menekülünk. A gond az, hogy ott még esélyünk sem volt arra, hogy felszabadultan örüljünk a nyár csábí­tó ölelésének. A sötétségben a gondolataink sem szárnyalhattak szabadon, azok is bezárultak és megrekedtek az előző bajnoki szereplésünk tragikusnak is mondható eposzán. Pedig a nyári szünet nem csak a perzselő napról szólt, hanem az új í­géretekről és új álmok kergetéséről is. Mindenfelől azt sulykolták belénk, hogy idén végre „szabadon” igazolhattunk, hogy rövid időn belül olyan csapatunk lesz melyre büszkék lehetünk, mely végre a bajnoki cí­mért fog a ringbe szállni. Lassan elfogynak a tartozások, már „csak percek kérdése” a stadionprojekt elindí­tása, keményen és eredményesen dolgozunk és megszabadultunk a „káros” elemektől.

Mint minden eredményes propaganda, a nyári hőséggel megspékelve, amit átkarolt a dicsőséges múltunk folytatásának vágya, néhány héten át el is érte a célját. Belül persze éreztük, hogy nincs itt minden rendben, ezért az évek óta bennünk élő optimista és pesszimista énünk hevesen csatározott egymással, de legtöbben úgy voltunk vele, hogy megadjuk az esélyt egy új és főleg szebb kor jöttének. Intő jelek persze voltak, mellyel a pesszimista énünk folyamatosan próbálta mérgezni a reményeinket. Igazából senki sem ájult el az új igazolásoktól (egyedül Böde személye jelentett egy kis vigaszt) és a felkészülés során sem játszottunk olyan ellenfelekkel, melyeken keresztül a szurkoló le tudta volna mérni, hogy vajon mennyit sikerült előrelépni. Optimista énünk persze felvette az elé dobott kesztyűt és minden bennünk felmerült aggályra kapásra tudott ésszerű magyarázatot adni. Hiszen posztokra igazoltunk, a hivatalos indoklások szerint jobbak érkeztek mint akik elhagyták a Fradit és a felkészülési mérkőzések nem a győzelmekről és a diadalmas hódí­tásokról kell, hogy szóljanak, hanem a csapatépí­tésről az új szerkezet kialakí­tásáról, röviden a kemény munkáról melynek meg lesz az eredménye, hiszen cél a bajnoki cí­m…De mielőtt az optimista énünk felemelkedhetett volna magasba, július 28-án, szombaton késő este megkezdődött a 2012/13-as bajnokság.

Tisztában vagyok azzal, hogy bodorság lenne már az első mérkőzés után elkezdeni ásni az árkot, de akik tegnap este ott voltak a Szentély lelátóin és a lefújás után csalódottan adtak hangot nemtetszésüknek azoknak bizony nem lesz könnyű megmagyarázni ezt a vérszegény játékot. Egyik szurkolótársam mormolta kifelé jövet a stadionból: „sötét mezben gyászos futball”. Nem akarom elterelni a gondolatokat magáról a mérkőzésről, de egy mondatot mindféleképpen megér az előbbi summázat első része, mely a Ferencváros új, idegenbeli mezére utal. Azzal még elvagyunk, hogy szakí­tva a hagyományokkal manapság a „dizájnerek” követve a nyugati mintát a legvadabb mezeket tervezik a csapatoknak „második” meznek, de azt a szurkolók java része nehezen tudta megemészteni, hogy hazai pályán nem zöld-fehér mezben lépünk a pályára! Ez egyszerűen nem fordulhat elő (természetesen a gyászt kivéve), hogy a Szentélyben nem zöld-fehér az uralkodó szí­n és aki azt hiszi, hogy ez nem olyan fontos, azt valószí­nűleg soha, de soha nem értette meg a bennünk élő örök Fradizmus lényegét.

Ha pedig a mezválasztással már eleve fel akartak minket készí­teni arra ami ránk fog várni 90 perc alatt, akkor tényleg érdemes volt új kommunikációs vezetőre bí­zni a Fradit, mert ez a „miting” bizony elérte a célját. A gond igazából nem maga a döntetlen, hiszen a foci régen is tudott váratlan meglepetésekkel szolgálni, hanem a cél nélküli, fantáziátlan és tervszerűtlen játék hozta ki a meccs végén a szurkolók „rossz” énjét, melyre nem is emlékszem mikor került sor utoljára egyből a szezon első mérkőzésén. Pedig biztos volt régen is ilyen, sőt kezdtünk mi már vereséggel is, de ezek már nem nagyon vigasztalnak senkit. Ahogy Détári Lajos nyilatkozata a meccs végén sem, miszerint dolgozunk tovább és „teszünk” a szurkolói reakciókra, mert Pölöskey Péter akkor is az egyik legjobb játékosunk ha legközelebb már görögtüzek fognak égni a lelátón ha visszacsücsül a kispadra. Ismét figyelmeztetni kell önmagam, hogy nem Pölöskeyt tartom a felelősnek a keserves nyitány miatt, hiszen még nagyí­tóval is alig találtunk tegnap olyan játékost, aki a játékával méltó lett volna felhúzni a hagyományos zöld-fehér mezt.

Mert ahogy a közönség skandálta, ez bizony „k…. gyenge!”, melyben benne volt a tavalyi bajnokság minden keserűsége is és benne volt a nyári felkészülés során belénk vert hurráoptimizmus is, a remek igazolásokról és a „cél a bajnoki cí­m” szlogenig minden. Mert minket ideig-óráig el lehet altatni és kábí­tani, de mikor eljön az igazság 90 perce, akkor a szurkoló elég hamar kitalál a „hold túlsó, sötét oldaláról” és akkor tényleg nincs kegyelem. Még akkor sem, ha ez igazságtalan, ha tényleg nem szabad egy mérkőzésből következtetni, mert ha í­gy teszünk, már az elején elvesztünk minden hitet és reményt, melyek nélkül már ahhoz sem lesz erőnk, hogy két hét múlva újra kimenjünk a Szentélybe és teljes erőnkkel buzdí­tsuk a csapatot.

Azt meg nem szabad hagyni, mert ezáltal mi is el fogunk veszni. Ezt meg jó lenne ha a szakmai vezetés és a csapat is átérezné.

– lalolib –