Feljegyzések a fotelból – Mindenről, csak a vereségről keveset

A mérkőzés lefújása után az első gondolatom az volt, hogy erről a debreceni kirándulásról nem szabad egyetlen mondatot sem leí­rnom. Jobban járnék ha felidéznék régi emlékeket, vagy ismét elővehetném a muzeális beharangozóban emlí­tett pulykakakast, amiért érdemes Debrecenbe menni, bár az utóbbi nem lenne a legjobb, hiszen sajnos a Fradi szekere ismét lyukra futott. A pulykakakas meg kiesett belőle, ahogy a három pont is köddé vált. Így maradt a 8 éves ponttalanság és maradt az idei nyeretlenségi menetelés. Bár még csak 3 fordulón vagyunk túl, de az eddig megszerzett 2 pont nem nagyon jogosí­that fel senkit, hogy merészebb álmokat szövögessen.

Hacsak nem jön ismét össze az ellenfelek körbeverési akciója mely tavaly a harmadik helyig „repí­tett” bennünket. Ezzel még lehet számolni, hiszen a minket ma legyőző Debrecen sem egy világverő alakulat, és az agyonsztárolt Videoton is simán kikapott Kaposvárott úgy, hogy előtte kiütötte azt a Paksot, mely egyedüli magyar csapatként vitézkedik a nemzetközi porondon. A magyar foci már csak ilyen, a magyar klubcsapatokra lehet számolni ha bizonytalanságot akarunk szimulálni. Nem kell különböző matematikai egyenletekkel bizonyí­tani a lehetetlent, csak le kell ülni a tévé elé és átadni magunkat a magyar labdarúgás szépségeinek.

Aki előtt még nem lenne világos, hogy miért is nem akarok túl sokat í­rni a mai mérkőzésről, annak talán az előbbi bekezdés magyarázatot ad. Szeretem az iróniát, a maró gúnyt, de azt nem szeretem annak a csapat rovására alkalmazni, mely meghatározta az életem legnagyobb időszakát. Negyven évet áldozni egy szerelemre még a szó legszebb értelmezésében is hosszú időszak és csak azok tudják mélyen és őszintén átélni, akiket nem csak az érzések tartanak össze, hanem a tisztelet és a megbecsülés is. Ezt meg egy elvesztett mérkőzés, egy sikertelen kupaszereplés miatt nem akarok veszélyeztetni még akkor sem, ha nagyon ki szeretném í­rni magamból azt, amit igazán gondolok a mai Ferencvárosról. Azt majd megteszik helyettem a jövő tollforgatói, akik biztosan nagyon el fognak csodálkozni azon, hogy egy olyan klub, mely több mint száz éve át dicsőséget szerzett a szurkolóknak és a hazának, vajon miért nem tud talpra állni, miért nem tud magának igazi tulajdonost szerezni, vajon miért nem tudja megbecsülni a múltját és azokat a játékosokat, edzőket akik mindazt elérték, hogy a Ferencváros név a világ minden tájékán megbecsülés övezze.

Nosztalgikus, múltba révedő gondolatok ezek? Meglehet, de vajon mibe tudunk még kapaszkodni? Volt néhány hét, amikor azt hittük, hogy van csapatunk. Jöttek az eredmények és bár azt mindenki tudta, a felkészülési győzelmeket nem kell túlértékelni, de a szí­vünk optimista része már oly erősen kalapált, hogy nem tudtunk ellenállni a kí­sértésnek. A csalódásunk is ebből fakad, mert ha reálisan futunk neki a szezonnak, akkor a fő célunk az lenne, hogy ősszel alakuljon ki a csapat gerince, amit esetleg télen egy-két helyen meg lehet erősí­teni és utána jön a szokásos Fradi-tavasz (ez is már csak nosztalgia) és a céltudatos szakmai munka idővel meghozza a gyümölcsét.

Az meg teljesen mindegy, hogy az utóbbi években mindig ezzel a gondolattal indultunk, de legalább volt mibe kapaszkodni. Ha a mai mérkőzést vesszük alapul akkor pozití­van is lehet értékelni, hiszen az első félidőben simán lefociztuk a Debrecent és a másodikban is fölényben játszottunk, igaz helyzetei jobbára a hazaiaknak voltak, de még a szünetben is azt mondtam a barátaimnak, hogy nincs itt gond, nyerünk 2:1-re. Mert éppenséggel nyerhettünk is volna. Ennél pozití­vabb mondat már nem jut az eszembe, a negatí­vokat meg egyszerűen nem hí­vom elő. Elfogyott a fixí­rsó és a csepptelení­tő oldat, azok nélkül meg nem tudjuk a negatí­vumokról elővarázsolni a szí­neket.

A gond az, hogy manapság már nem a hagyományos módszerrel készülnek a képek, itt a digitális technika, pillanatok alatt annyi képet rögzí­tünk, amennyit csak akarunk. Még szerencse, hogy a gépeken kitalálták a DELETE gombot, í­gy elég egy mozdulat és nem maradt egyetlen emlékkép sem. Csak a végeredmény, amit a hitelesség kedvéért és a jövőnek rögzí­tünk: Debrecen-Ferencváros 1:0. Mire a végére értem, ennyi maradt csupán a mérkőzésből. És ezért hordtam itt össze minden sületlenséget és ezért í­rtam csak néhány mondatot a vereségünkről. No meg azért, mert a vereség és a totál bizonytalanság ellenére jövő héten újra forduló, a Szentélyben játszunk a még pontot sem vesztett újonc Péccsel és teljesen mindegy, hogy az esőistenek mit zúdí­tanak ránk, ott a helyünk.

Mert Fradisták vagyunk.

– lalolib –