Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 11.

„Tanár, nekem ez volt az utolsó meccsem a Fradiba…”

A nagy visszatérésének szánt Szegedi Pető­fi elleni meccs drámá­ba fordult, a gigászi küzdelemben kiví­vott győzelmet (no és  látszatra Rudas Feri újbóli csatasorba állását is) hajnal­ba torkolló poharazgatással ünne­pelték meg ugyan, de amikor már mindenki hazament, s csak az elvá­laszthatatlan páros, a Rudas – La­kat kettős maradt együtt, Feri szin­te könnyeivel küszködve mondta apámnak:

– Tanár, nekem ez volt az utolsó meccsem a Fradiban…

Egy igazi barát egy ilyen mondat­tal két dolgot kezdhet.

Elengedi a füle mellett, mintha el sem hangzott volna, vagy nagyon is komolyan veszi, s megpróbál úgy vi­selkedni, ahogy egy barátnak válság­helyzetben viselkednie kell.

Apám azzal kezdte, hogy kikért még két nagyfröccsöt a Budavár pincérétől (hogy az Üllői útról ho­gyan kerültek a Vár aljában üzeme­lő hangulatos vendéglőbe, azt sohasem tudtam kiderí­teni,  de azt egyi­kük sem tagadta, hogy azon az éj­szakán ez volt a tizedik, s egyben a végállomás,  s azért éppen ez, mert a kor vendéglátóipari egységei kö­zül egyetlenként addig tartott nyit­va, amí­g a vendégek akarták), aztán, mit tagadjam, nem egy magyar-tör­ténelem szakos tanárhoz illő hang­nemben és stí­lusban „helyre tette” barátját.

Mondókájának filozófiai lényege (már amennyiben egy átmulatott éj­szaka végén filozófiai tartalomról be­szélni lehet egyáltalán, két futballis­ta diskurzusának esetében), hogy ezt a vadszamárságot (Feri 2012-ben esküszik rá, hogy apám ott és akkor ezt a meglehetősen szokatlan kifejezést használta), azonnal felejtse el.

Még akkor is, ha netán valóban úgy érzi, hogy a lába soha többé nem lesz már a régi.

Arról már nem is beszélve, hogy ebben egyáltalán nem lehet biztos, annak az esélye is adott, hogy két hét múlva már teljesen egészséges lesz, s úgy játszik, mint az ominózus, Postás-meccset meg­előzően.

Kettőjüknek nem kel­lett titkolózniuk vagy taktikázniuk egymás előtt. Nyugodtan ki­mondhatta bármelyi­kük azt, amit senki más nem mond­hatott ki, s amiről ők sem beszéltek volna semmilyen körülmények kö­zött mások társaságában („soha többé…”), hiszen egy életre szóló barát­ságuk és szövetségük éppen ezen az elven alapult.

A „filozófiaóra” tananyaga volt még, hogy Feri semmiképpen sem mutathat kifelé gyengeséget (gyen­geség alatt ebben ez esetben értsd sérülése súlyosságának nyilvános beismerését), mert ha ő most ki­száll, akkor az Üllői út utolsó várfa­la is ledől.

Az a „vár” (jelesül az 1951-ben ép­pen Bp. Kinizsinek hí­vott és piros-­fehér szí­nekben játszó Fradi…), már úgyis annyi belövést kapott, mint Budapest ’44-ben, önmagában az a csoda kategóriájába sorolható, hogy azért maradt még némi élet a romok között.

Ha Feri most kiszáll, akkor mindennek vége.

Kispéterrel és Mészáros Dodóval hárman már nem tudják tartani a frontot. A fiatalok lelkesek, ügyesek, némelyikük még tehetséges is, egy­szer, valamikor, évek múltán akár egy remek Ferencvárost is alkothat­nak, most azonban, még kell nekik a „sorvezető” ahhoz, hogy a futball zsi­nórí­rását megtanulják.

Elengedhetetlen szükség van Feri hihetetlen tekintélyére, kisugárzá­sára, állandó jelenlétére az öltöző­ben, í­gy aztán ha játszani egy ideig nem is tud, azt a tudatot, hogy „a Ru­das Feri van, él, létezik, s hamarosan újra pályára lép közöttük ” nem ve­heti el tőlük.

A Margit körút (vagy ahogy ak­kor nevezték, a Mártí­rok útja), már a maga megszokott hajnali éle­tét élte.

A tejcsarnokok előtt ott vol­tak a literes üvegekkel teli vasreke­szek, az újságos az aznapi lapokat rendezgette, a szódáskocsis lovainak pat­kói szinte szabályos ütemet vertek a kockaköveken, az Ágnes presszó nem akkor zárt, hanem akkor nyi­tott.

1951. június 4-ét mutatta a nap­tár.

Tí­z évvel korábban még élete legnagyobb álma volt, hogy egyszer a Fe­rencváros profi csapa­tában játsszon, ami az­tán 1941 novemberében valósággá is vált, s attól kezdve 1950. március 19-ig minden úgy alakult, hogy arról Amerikában filmet forgattak volna.

Túl azon, hogy kikezdhetetlen he­lye lett a Fradi védelmének jobbol­dalán, az 1943-as esztendő meghoz­ta számára az első válogatottságot is.

A pályaudvaron ... (Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Kalandos bemutatkozás volt, ám annál sikeresebb.

A magyar válogatott Szófiában, Bulgária legjobbjai ellen lépett pá­lyára, s a kor szokásainak megfele­lően vonattal vágtak neki az útnak.

Hálókocsiban utaztak, végig zsugázták, végig dumálták, végig éne­kelték az utat, dacára annak, hogy a légiriadók miatt vagy négyszer kel­lett hosszú órákon át vesztegelni­ük, mire a helyszí­nre értek, ám fut­ballistákra tökéletesen jellemző mó­don a konkrét életveszélynél sokkal jobban aggasztotta őket az a tény, hogy a megérkezés után kiderült: Zsengellér Gyula, Szusza Ferenc és Tóth III Mátyás futballcipője otthon maradt.

Soha ki nem derül már, hogy a nagyszerű Zsengellér „Ábel” a sa­ját, megszokott csukájában mit csi­nált volna a bolgárokkal, az azonban történelmi tény, hogy a mérkőzés 15. percében (…) Zsengellér három gól­jával 3:0-ra vezettünk!

A Tóth Gy. – Rudas, Szalai – Sárosi III, Szűcs, Perényi – Kovács II, Szusza, Zsengellér, Bodola, Tóth III összeállí­tású magyar csapat a szó szoros értelmében futballiskolát tar­tott a bolgár válogatottnak és a szófi­ai közönségnek.

(A futballistasors furcsasága: Ru­das Feri azzal a Bodolával és Tóth III-mal egy csapatban debütál a leg­jobbak között, akik miatt nem vál­lalta az élvonalbeli bemutatkozást még 1941 októberében, mondván: a kirobbanó formában lévő Nagyvá­rad csatárait nem tudja lefogni, s ha ellenük leég a bemutatkozáskor, ki tudja, mikor kerül újra szóba az első csapat összeállí­tásánál.)

A negyedik magyar gól is pillana­tokon belül bekerülne a bolgár kapu­ba, ám, hogy nem í­gy történik, an­nak olyan oka van, amelyről a fut­balltörténelem a világon mindenütt megemlékezik.

Történt, hogy egy előre vágott labdával a Nagyvárad szélsője, Tóth III megiramodott a kapu felé, kicse­lezte a középhátvédet, elhúzott a kifu­tó kapus mellett is, s az üres kapura gurí­tott.

Azért nem í­rhatom, hogy kapu­ba, mert az a labda oda soha sem ju­tott be!

Egy, a kapu mögül a mér­kőzést néző (akkoriban ilyesmi még előfordul­hatott…) bolgár kiskatona úgy érezte, nem es­het meg az a csúfság, hogy a magya­rok már a negyedik gólt is berúgják, í­gy aztán gyors léptekkel a pályán termett, s egy egészséges rúgással az ötös vonaláról a mezőnybe juttatta vissza a labdát.

A helyzet teljesen egyértelmű volt: a szabályok értelmében a já­tékvezető nem í­télhetett gólt, hi­szen a labda nemhogy teljes terje­delmével nem haladt át a gólvonalon, de még csak meg sem közelí­tet­te azt.

Feri emlékei szerint az ötös vo­naláról elvégezett játékvezetői lab­daejtés pillanatában a teljes bol­gár válogatott (még jó…) szinte egy emberként sorakozott fel a gólvo­nalon, előttük a kapusukkal, aki­nek az lett volna a dolga, hogy a garantáltan várható lövésbe beleve­tődjön.

A bolgár kiskatona nagy menté­séről mindenki szinte kötelesség­szerűen megemlékezik a mérkőzés kapcsán, azt viszont most tudtam meg Feritől, hogy a szabadrúgást Zsengellér pöckölte Szusza elé, aki a maga elementáris lövőerejét maxi­málisan beleadva bombázott kapu­ra. A labda a kapust elkerülte ugyan, de olyan erővel találta homlokon az egyik bolgár hátvédet, hogy róla a kaputól mintegy 30 méterre álló Ru­dasig pattant.

– Gondolkozás nélkül kapura lőttem… Nem kellett volna… Vagy tí­z méterrel ment fölé… – em­lékezik vissza Feri 2012-ben az 1943-ban történtekre, de emlék­szik arra az „apróságra” is, hogy Zsengellérék cipője soha többé nem került elő.

Budapestről azonnal „postázták” ugyan a futballcipőket, ám azokat Szófiában áttették az isztambuli szerelvényre, ott pedig egy életre nyo­muk veszett.

Valahol a nagyvilágban talán még most is ott lapul egy szekrény alján három futballcipő, amelyekről senki sem tudja, hogy két zseniális újpesti, s egy remek nagyváradi futballista egykori jogos tulajdona.

A mérkőzésen még született egy Zsengellér-találat (négy gól, kölcsöncipőben.), amelyre a bolgárok kettővel tudtak válaszolni, í­gy ala­kult ki a 4:2-es végeredmény.

Rudas bemutatkozása tehát re­mekül sikerült, a Nemzeti Sport ér­tékelése szerint bátor felfutásaival, gyorsaságával, szereléseivel a véde­lem legjobbja volt.

Az akkori szövetégi kapitánynak, Vághy Kálmánnak minderről nem egészen ugyanez volt a véleménye.

Azt mondta: szép, szép a győzelem, Zsengellér is remek volt, a válogatott védekezésével azonban teljes mértékben elégedetlen. Olyannyira, hogy nagysza­bású „tisztogatást” helyez kilátásba, de aztán egy időre elszáll a mérge, mert a szeptemberi, skandináv tú­rán a Svédország és a Finnország el­leni meccseken alapvetően még nem forgatja fel a csapatot.

Feri mindkét találkozónak és mindkét győzelemnek (3:2 a své­dek, 3:0 a finnek ellen…) a részese és mindkétszer a legjobbak között em­lí­tik a szakí­rók.

Vághy kapitány szófiai fenyegető­zését a svédek budapesti vendégjáté­ka alkalmával váltja valóra.

A gyökeres változásokat azzal indokolta, hogy neki nem kell egy olyan védelem, amely a svédektől (!) képes két gólt kapni.

Mit mondjak, rosszul döntött.

Az Üllői úton lejátszott mérkőzé­sen a Tóth Gy. – Mészáros, Kispéter – Sárosi III, Szabó, Nagy A. – Egresi, Sárosi dr. Szusza, Zsengellér, Tóth III összeállí­tású csapat (Szusza két góljának köszönhetően), a félidőig még úgy ahogy tartja magát (2:2-vel vonulnak pihenőre a csapatok), hogy aztán a második játékrészben bekö­vetkezzék a totális összeomlás.

A svédek 45 perc alatt ötször ta­lálnak a magyar kapuba, s megsemmisitő, 7:2-es vereséget mérnek a magyar válogatottra.

(Sárosi dr.-nak ez volt az utolsó válogatott mérkőzése, őszintén szól­va, szebb búcsút érdemelt volna an­nál, mint amilyen Vághy kapitány kí­sérletező kedve okán a találkozó­ból kikerekedett.)

Kész szerencse, hogy az 1943-as esztendő több válogatott mérkőzést már nem tartogatott a magyar nemzeti tizenegy számára.

Feri mindenesetre nem jött ki rosszul a történ­tekből, hiszen addigi há­rom válogatottsága alkal­mával mindháromszor győztes csapat tagjaként vonult le a pályáról, a svédek elleni kapitális kudarcból pedig „átszervezés okán” kimaradt.

Minden valószí­nűség szerint azonnal vissza is került volna a leg­jobbak közé, ám a következő évben a magyar válogatott egyetlenegyszer sem lépett pályára.

1944-ben a világ nem a futballal volt elfoglalva.

Lakat T. Károly