„Tanár, nekem ez volt az utolsó meccsem a Fradiba…”
A nagy visszatérésének szánt Szegedi Petőfi elleni meccs drámába fordult, a gigászi küzdelemben kivívott győzelmet (no és látszatra Rudas Feri újbóli csatasorba állását is) hajnalba torkolló poharazgatással ünnepelték meg ugyan, de amikor már mindenki hazament, s csak az elválaszthatatlan páros, a Rudas – Lakat kettős maradt együtt, Feri szinte könnyeivel küszködve mondta apámnak:
– Tanár, nekem ez volt az utolsó meccsem a Fradiban…
Egy igazi barát egy ilyen mondattal két dolgot kezdhet.
Elengedi a füle mellett, mintha el sem hangzott volna, vagy nagyon is komolyan veszi, s megpróbál úgy viselkedni, ahogy egy barátnak válsághelyzetben viselkednie kell.
Apám azzal kezdte, hogy kikért még két nagyfröccsöt a Budavár pincérétől (hogy az Üllői útról hogyan kerültek a Vár aljában üzemelő hangulatos vendéglőbe, azt sohasem tudtam kideríteni, de azt egyikük sem tagadta, hogy azon az éjszakán ez volt a tizedik, s egyben a végállomás, s azért éppen ez, mert a kor vendéglátóipari egységei közül egyetlenként addig tartott nyitva, amíg a vendégek akarták), aztán, mit tagadjam, nem egy magyar-történelem szakos tanárhoz illő hangnemben és stílusban „helyre tette” barátját.
Mondókájának filozófiai lényege (már amennyiben egy átmulatott éjszaka végén filozófiai tartalomról beszélni lehet egyáltalán, két futballista diskurzusának esetében), hogy ezt a vadszamárságot (Feri 2012-ben esküszik rá, hogy apám ott és akkor ezt a meglehetősen szokatlan kifejezést használta), azonnal felejtse el.
Még akkor is, ha netán valóban úgy érzi, hogy a lába soha többé nem lesz már a régi.
Arról már nem is beszélve, hogy ebben egyáltalán nem lehet biztos, annak az esélye is adott, hogy két hét múlva már teljesen egészséges lesz, s úgy játszik, mint az ominózus, Postás-meccset megelőzően.
Kettőjüknek nem kellett titkolózniuk vagy taktikázniuk egymás előtt. Nyugodtan kimondhatta bármelyikük azt, amit senki más nem mondhatott ki, s amiről ők sem beszéltek volna semmilyen körülmények között mások társaságában („soha többé…”), hiszen egy életre szóló barátságuk és szövetségük éppen ezen az elven alapult.
A „filozófiaóra” tananyaga volt még, hogy Feri semmiképpen sem mutathat kifelé gyengeséget (gyengeség alatt ebben ez esetben értsd sérülése súlyosságának nyilvános beismerését), mert ha ő most kiszáll, akkor az Üllői út utolsó várfala is ledől.
Az a „vár” (jelesül az 1951-ben éppen Bp. Kinizsinek hívott és piros-fehér színekben játszó Fradi…), már úgyis annyi belövést kapott, mint Budapest ’44-ben, önmagában az a csoda kategóriájába sorolható, hogy azért maradt még némi élet a romok között.
Ha Feri most kiszáll, akkor mindennek vége.
Kispéterrel és Mészáros Dodóval hárman már nem tudják tartani a frontot. A fiatalok lelkesek, ügyesek, némelyikük még tehetséges is, egyszer, valamikor, évek múltán akár egy remek Ferencvárost is alkothatnak, most azonban, még kell nekik a „sorvezető” ahhoz, hogy a futball zsinórírását megtanulják.
Elengedhetetlen szükség van Feri hihetetlen tekintélyére, kisugárzására, állandó jelenlétére az öltözőben, így aztán ha játszani egy ideig nem is tud, azt a tudatot, hogy „a Rudas Feri van, él, létezik, s hamarosan újra pályára lép közöttük ” nem veheti el tőlük.
A Margit körút (vagy ahogy akkor nevezték, a Mártírok útja), már a maga megszokott hajnali életét élte.
A tejcsarnokok előtt ott voltak a literes üvegekkel teli vasrekeszek, az újságos az aznapi lapokat rendezgette, a szódáskocsis lovainak patkói szinte szabályos ütemet vertek a kockaköveken, az Ágnes presszó nem akkor zárt, hanem akkor nyitott.
1951. június 4-ét mutatta a naptár.
Tíz évvel korábban még élete legnagyobb álma volt, hogy egyszer a Ferencváros profi csapatában játsszon, ami aztán 1941 novemberében valósággá is vált, s attól kezdve 1950. március 19-ig minden úgy alakult, hogy arról Amerikában filmet forgattak volna.
Túl azon, hogy kikezdhetetlen helye lett a Fradi védelmének jobboldalán, az 1943-as esztendő meghozta számára az első válogatottságot is.
Kalandos bemutatkozás volt, ám annál sikeresebb.
A magyar válogatott Szófiában, Bulgária legjobbjai ellen lépett pályára, s a kor szokásainak megfelelően vonattal vágtak neki az útnak.
Hálókocsiban utaztak, végig zsugázták, végig dumálták, végig énekelték az utat, dacára annak, hogy a légiriadók miatt vagy négyszer kellett hosszú órákon át vesztegelniük, mire a helyszínre értek, ám futballistákra tökéletesen jellemző módon a konkrét életveszélynél sokkal jobban aggasztotta őket az a tény, hogy a megérkezés után kiderült: Zsengellér Gyula, Szusza Ferenc és Tóth III Mátyás futballcipője otthon maradt.
Soha ki nem derül már, hogy a nagyszerű Zsengellér „Ábel” a saját, megszokott csukájában mit csinált volna a bolgárokkal, az azonban történelmi tény, hogy a mérkőzés 15. percében (…) Zsengellér három góljával 3:0-ra vezettünk!
A Tóth Gy. – Rudas, Szalai – Sárosi III, Szűcs, Perényi – Kovács II, Szusza, Zsengellér, Bodola, Tóth III összeállítású magyar csapat a szó szoros értelmében futballiskolát tartott a bolgár válogatottnak és a szófiai közönségnek.
(A futballistasors furcsasága: Rudas Feri azzal a Bodolával és Tóth III-mal egy csapatban debütál a legjobbak között, akik miatt nem vállalta az élvonalbeli bemutatkozást még 1941 októberében, mondván: a kirobbanó formában lévő Nagyvárad csatárait nem tudja lefogni, s ha ellenük leég a bemutatkozáskor, ki tudja, mikor kerül újra szóba az első csapat összeállításánál.)
A negyedik magyar gól is pillanatokon belül bekerülne a bolgár kapuba, ám, hogy nem így történik, annak olyan oka van, amelyről a futballtörténelem a világon mindenütt megemlékezik.
Történt, hogy egy előre vágott labdával a Nagyvárad szélsője, Tóth III megiramodott a kapu felé, kicselezte a középhátvédet, elhúzott a kifutó kapus mellett is, s az üres kapura gurított.
Azért nem írhatom, hogy kapuba, mert az a labda oda soha sem jutott be!
Egy, a kapu mögül a mérkőzést néző (akkoriban ilyesmi még előfordulhatott…) bolgár kiskatona úgy érezte, nem eshet meg az a csúfság, hogy a magyarok már a negyedik gólt is berúgják, így aztán gyors léptekkel a pályán termett, s egy egészséges rúgással az ötös vonaláról a mezőnybe juttatta vissza a labdát.
A helyzet teljesen egyértelmű volt: a szabályok értelmében a játékvezető nem ítélhetett gólt, hiszen a labda nemhogy teljes terjedelmével nem haladt át a gólvonalon, de még csak meg sem közelítette azt.
Feri emlékei szerint az ötös vonaláról elvégezett játékvezetői labdaejtés pillanatában a teljes bolgár válogatott (még jó…) szinte egy emberként sorakozott fel a gólvonalon, előttük a kapusukkal, akinek az lett volna a dolga, hogy a garantáltan várható lövésbe belevetődjön.
A bolgár kiskatona nagy mentéséről mindenki szinte kötelességszerűen megemlékezik a mérkőzés kapcsán, azt viszont most tudtam meg Feritől, hogy a szabadrúgást Zsengellér pöckölte Szusza elé, aki a maga elementáris lövőerejét maximálisan beleadva bombázott kapura. A labda a kapust elkerülte ugyan, de olyan erővel találta homlokon az egyik bolgár hátvédet, hogy róla a kaputól mintegy 30 méterre álló Rudasig pattant.
– Gondolkozás nélkül kapura lőttem… Nem kellett volna… Vagy tíz méterrel ment fölé… – emlékezik vissza Feri 2012-ben az 1943-ban történtekre, de emlékszik arra az „apróságra” is, hogy Zsengellérék cipője soha többé nem került elő.
Budapestről azonnal „postázták” ugyan a futballcipőket, ám azokat Szófiában áttették az isztambuli szerelvényre, ott pedig egy életre nyomuk veszett.
Valahol a nagyvilágban talán még most is ott lapul egy szekrény alján három futballcipő, amelyekről senki sem tudja, hogy két zseniális újpesti, s egy remek nagyváradi futballista egykori jogos tulajdona.
A mérkőzésen még született egy Zsengellér-találat (négy gól, kölcsöncipőben.), amelyre a bolgárok kettővel tudtak válaszolni, így alakult ki a 4:2-es végeredmény.
Rudas bemutatkozása tehát remekül sikerült, a Nemzeti Sport értékelése szerint bátor felfutásaival, gyorsaságával, szereléseivel a védelem legjobbja volt.
Az akkori szövetégi kapitánynak, Vághy Kálmánnak minderről nem egészen ugyanez volt a véleménye.
Azt mondta: szép, szép a győzelem, Zsengellér is remek volt, a válogatott védekezésével azonban teljes mértékben elégedetlen. Olyannyira, hogy nagyszabású „tisztogatást” helyez kilátásba, de aztán egy időre elszáll a mérge, mert a szeptemberi, skandináv túrán a Svédország és a Finnország elleni meccseken alapvetően még nem forgatja fel a csapatot.
Feri mindkét találkozónak és mindkét győzelemnek (3:2 a svédek, 3:0 a finnek ellen…) a részese és mindkétszer a legjobbak között említik a szakírók.
Vághy kapitány szófiai fenyegetőzését a svédek budapesti vendégjátéka alkalmával váltja valóra.
A gyökeres változásokat azzal indokolta, hogy neki nem kell egy olyan védelem, amely a svédektől (!) képes két gólt kapni.
Mit mondjak, rosszul döntött.
Az Üllői úton lejátszott mérkőzésen a Tóth Gy. – Mészáros, Kispéter – Sárosi III, Szabó, Nagy A. – Egresi, Sárosi dr. Szusza, Zsengellér, Tóth III összeállítású csapat (Szusza két góljának köszönhetően), a félidőig még úgy ahogy tartja magát (2:2-vel vonulnak pihenőre a csapatok), hogy aztán a második játékrészben bekövetkezzék a totális összeomlás.
A svédek 45 perc alatt ötször találnak a magyar kapuba, s megsemmisitő, 7:2-es vereséget mérnek a magyar válogatottra.
(Sárosi dr.-nak ez volt az utolsó válogatott mérkőzése, őszintén szólva, szebb búcsút érdemelt volna annál, mint amilyen Vághy kapitány kísérletező kedve okán a találkozóból kikerekedett.)
Kész szerencse, hogy az 1943-as esztendő több válogatott mérkőzést már nem tartogatott a magyar nemzeti tizenegy számára.
Feri mindenesetre nem jött ki rosszul a történtekből, hiszen addigi három válogatottsága alkalmával mindháromszor győztes csapat tagjaként vonult le a pályáról, a svédek elleni kapitális kudarcból pedig „átszervezés okán” kimaradt.
Minden valószínűség szerint azonnal vissza is került volna a legjobbak közé, ám a következő évben a magyar válogatott egyetlenegyszer sem lépett pályára.
1944-ben a világ nem a futballal volt elfoglalva.
Lakat T. Károly