„Úgy kullogtam el a Fradi-pályáról, mint egy kivert kutya…”
Azon a bizonyos, 1954-es év végi, bajnoki banketten a Ferit a vendéglő folyosójára kis magánbeszélgetése invitáló ferencvárosi vezető nem kertelt.
– Ferikém, az a helyzet, hogy meghánytuk-vetettük a dolgodat a vezetőséggel, és… (Ferinek ezen a ponton az villant át az agyán, hogy ugyan mi a jó fene „dolga” lehet neki a vezetőséggel?)… és, szóval az a döntés születetett, hogy jövőre már nem tartunk igényt a játékodra.
Olyan súlyú mondat volt ez, amelyre sem 1954 decemberének legvégén, sem 2013 januárjában több mint bűn, egyenesen hiba lett volna (lenne) azonnal válaszolni.
Igaz, ott és akkor, ha akart volna, sem tud mit felelni, mert a kedves vezető, ahogy a halálos tőrdöféssel egyenlő mondatot kimondta, már el is tűnt, s elvegyült a vígan mulatozó, a következő, még az 1954-esnél is szebb esztendőre készülő játékosok forgatagában.
Egy ilyen mondat nem száll el csak úgy a levegőbe.
Egy ilyen mondat alapjaiban fordítja fel egy ember életét.
Szívbe markol és húsba vág. Letaglóz és megbénít. Megrémiszt és porig aláz.
Hogy őrá ne számítsanak a Fradiban?
Abban a Fradiban, amely az élete, a szerelme, a mindene, a hite, a vallása, az élettere, s csak azért nem mondja, hogy a családja, mert ahhoz azért mindig, minden körülmények között kötelező hozzáilleszteni az erős jelentéstartalommal bíró „második” szócskát is.
Egy odavetetett félmondattal el lehet intézni tizenhárom évet?
Kupagyőzelmeket, bajnoki címet, válogatottságokat, a zöld-fehér majd a piros-fehér korszakot és valamennyi bajnoki, díj- és tétmérkőzést is beleszámítva 367 meccset, amelyet a Ferencvárosban, a Ferencvárosért lejátszott?
Amelynek színeiért szilánkosra tört a lába, amelyet nem hagyott el akkor sem, amikor az Újpest hívta, ahol hű maradt a falakhoz, a színekhez, a kapufákhoz, a gyephez, amikor nagyon népszerűtlen dolog volt ferencvárosi futballistának lenni.
Azt hitte, menten megnyílik alatta a föld.
A föld, amelyet ott és akkor a klubfolyosó fapadlója jelentett, s amely, ha beszakad alatta, akkor csak a szó szoros értelmében esik le a pincéig, ám a valóságban jóval mélyebbre zuhan.
A semmibe.
Csak állt dermedten az ütött-kopott, a rántott hús és a sebtisztító jód illatát vegyítő lambériás falnak támaszkodva, de abban egészen biztos volt, hogy ő vissza már nem megy az ünneplők közé.
Mert ugyan mit mondjon a Kispéter Miskának, Mészáros Dodónak (1954-re Rudason kívül ők ketten maradtak az utolsó bajnokcsapatból), vagy akár az újaknak, a fiataloknak?
Mondja azt, hogy: „Gyerekek, szervusztok, engem három perccel ezelőtt az elnök úr kirúgott, pontosabban megszüntetett, mint futballistát. Amúgy boldog új évet és szép sikereket kívánok nektek az 1955-ös esztendőre.”
Pontosan tudta, hogy ez képtelenség.
Részint azért, mert egy csapásra vége lenne a dalnak és táncnak, sőt, Petőfi-parafrázissal élve, a többiek ott menten véget vetnének a zenének és hazamennének, mint a versben a legények.
Élete egyik legkatasztrofálisabb pillanatában egyáltalán nem a véletlen műve volt (a jelenséget egy profi pszichológus akár doktori disszertációjának témájául is választhatná), hogy egy olyan nap jutott először eszébe, amikor ő már végig élte a Fradi-pálya egy részének az összeomlását.
Igaz, akkor válogatott játékosként, mert éppen a gyepen küzdött Deckerrel meg Stojaspallal, az osztrákok remek csatáraival egy Magyarország-Ausztria mérkőzésen (a kezdőrúgást Hajós Alfréd végezte el.), amikor az 51. percben, az állóhely város felőli kanyarjában leszakadt a sokat látott, szúette fatribün, s az óriási embertömeg lezuhant a mélybe.
(2:2-es állásnál Szusza az 50. percben szerezte a vezető gólunkat, így szinte bizonyos, hogy az állóhelyre zsúfolódott tömeg fergeteges gólöröme és közös örömtánca idézhette elő a lelátó le- és beszakadását.)
Mi javában Szusza Ferit ölelgettük a gól után, s csak annyit láttunk a pályáról, hogy valami nagy katasztrófa történt, teljes a pánik és a fejetlenség, de őszintén szólva mindegyikünknek az járt a fejében, hogy a mérkőzésen kint lévő szeretteink, családtagjaink biztonságban vannak, hiszen ők nem az állóhelyi részről nézték a mérkőzést – emlékszik vissza Feri a 66 évvel ezelőtt történtekre, s még ma sem érti igazán, hogy a jugoszláv bíró (bizonyos Matancsics) miért nem szüntette be azonnal a találkozót.
Márpedig a játék úgy ötpercnyi szünet után folytatódott, sőt, nagyon sokan később azt mondták: éppen ennek volt köszönhető, hogy a pálya teljes területén nem tört ki tömegpánik, hiszen akiket közvetlenül nem érintett a baleset, azok a pályán történtekkel voltak elfoglalva, miközben a sérülteket és a sebesülteket a mentők vagy a helyszínen részesítették elsősegélyben vagy elszállították a közeli kórházakba. A bajba jutottak segítségére azért nem siethettek, mert a rendőrök áthatolhatatlan sorfalat álltak a leszakadt tribünrész felé vezető úton.
Haláleset isteni szerencsére nem történt, a legsúlyosabban egy Varga Pál nevű, akkor 36 éves segédmunkás sérült meg, aki csigolya- és koponyaalapi törést szenvedett, s akit élete végéig csak, mint „a Varga Pali bácsi”-t ismert és tisztelt az Üllői úti klubház népe, hiszen (Fradi-család !…) a klub a felépülése után azonnal alkalmazta, s mint főpénztáros onnan is ment nyugdíjba.
Az európai sajtót mégis egy másik fiatalembernek, bizonyos Nika Lászlónak a képe járta be, aki a leszakadt tribünrész kiálló gerendájába kapaszkodva lógott ég és föld között vagy fél órán át, amíg egy tűzoltólétra segítségével nagy nehezen le nem hozták onnan.
(Az 51. percben, azaz a tömegkatasztrófa bekövetkeztének pillanatában a Horváth – Rudas, Szűcs S., Balogh II – Nagymarosi, Lakat – Egresi, Szusza, Zsengellér, Puskás, Patkoló összeállítású magyar válogatott 3:2-re vezetett, a vége 5:2 lett, Szusza kétszer volt eredményes, Puskás és Egresi lőtt még gólt, az ötödiket egy Bortoli nevű sógortól kaptuk ajándékba. Az osztrákok mindkét gólját Epp szerezte.)
A történtek felett, persze, nem lehetett csakúgy napirendre térni. A mérkőzést a helyszínen megtekintő dr. Ries István igazságügyminiszter (egyben az MLSZ elnöke), Ortutay Gyula kultuszminiszter, Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes és Vas Zoltán államtitkár már másnapra kijárt egy rendkívüli látogatást a szövetség delegációja számára Rákosi Mátyásnál.
A vizit célja az volt, hogy „a Pajtást” meggyőzzék, miszerint Budapestnek most már igazán elengedhetetlenül szüksége korszerű, minden igényt kielégítő futballstadionra.
De olyannyira, hogy ennek a három éves terv keretein belül el is kell készülnie.
(Lett abból hat is… Az ominózus meccset 1947. május 4-én játszották, a Népstadion felavatására 1953. augusztus 20-án került sor).
A Fradit már akkoriban is mintha szerette volna büntetni a futball-szövetség: első lendületre a teljes újjáépítésig a pályát betiltották, ám gyorsan belátták, hogy ez csak olaj a tűzre, így május 15-én a Ferencváros-MTK örökrangadót már az Üllői úti pályán rendezték, a természetesen hermetikusan lezárt, tönkrement tribünszakasz miatt „csak” 25 000 néző előtt.
A vizsgálatok közben kiderítették, hogy a tribün leszakadását a túlterheltség okozta. Még egy jegyhamísító bandát is lefüleltek, akiknek „áldásos” tevékenysége okán pluszjegyek ezrei kerültek piacra, a rendőri jelentés szerint a magyar-osztrák meccsen többen voltak negyvenezernél.
Mindezek ismeretében talán érthető, hogy 1954 szilveszterén Rudas Ferinek saját sorsa és jövője okán a Fradi-pálya tribünjének (akkor már lassan nyolc esztendeje történt), összeomlása jutott először eszébe.
Soha sem volt álmodozó, nem volt megengedhetetlenül romantikus, pontosan tudta, hogy nem teljesen egészséges lábbal, 33 évesen olyan nagyon sok neki már nincs hátra, ám ez a szilveszteri „köszöntő” mégis ezerszer jobban mellbe vágta, mint egy közvetlen közelről elvégzett Szusza-szabadrúgás.
Mert az fájhatott bármennyire, öt perc múlva már nem is emlékezett rá, míg ez az „elbocsátó szép üzenet” egy életre szólt.
A sérült lába és a kora együttesen mondathatta ki Sóssal (mert az értelmi szerző Rudas visszavonultatásában egyértelműen ő volt), a végső ítéletet, hiszen azt apámék beszélgetéseiből az évtizedek alatt egyértelműen leszűrtem: ha egy futballista „porcos”, vagy 30 éves elmúlt, akkor voltaképpen már nem is létezik a labdarúgás számára.
A „porcos” és a 30 év feletti játékosokról ők maguk, egymás között is mindig kicsit sajnálkozva, az illetőt egy kicsit már temetve beszélgettek, s csak a legritkább esetben bíztak a tökéletes felgyógyulásában.
Harminc felett ráadásul még csak „porcosnak” sem kellett lenni, abban a korban egy magyar futballista valamiért „a napjai meg vannak számlálva” kategóriába soroltatott.
Mit várhattak akkor egy edzőtől, aki még csak a barátjuk sem volt, akinek csak és kizárólag a csapat érdekeit volt szabad figyelembe venni, akit nem kötött velük össze korábbi hatalmas sikerek sora?
Feri ma is azt mondja, amíg él nem felejti el azt a hazáig vezető utat.
Mindig is az autók szerelmese volt, éppen a tribünleszakadás évében, 1947-ben vette első kocsiját, egy Opel Kadettet, de ezzel csak néhány hónapig járt, hiszen 1948-nak már egy vadonatúj Mercedesszel vágott neki.
Azt a kocsit nagyon szerette, olyannyira, hogy az ominózus elbocsátás estéjén is ennek a volánja mögött ülve autózott haza az Üllői útról Pasarétre.
Az utcákat ellepték a vidám emberek, akiknek, persze fogalmuk sem volt, hogy a gyönyörű autóban egy összetört szívű ember ül, akinek meg arról nincs fogalma: hogyan folytatódik az élete, 1955-ben.
Úgy kullogtam el a Fradi-pályáról, mint egy kivert kutya. Ez az igazság, nincs ezen mit szépíteni – mondja ma, amikor az eltelt évek már réges-régen begyógyították a sebeit.
Otthon, a szüleinek nem mondott semmit a történtekről.
Nem akart egy végtelenül szomorú emberből egyetlen mondattal hármat csinálni.
Meg aztán eszébe jutott valami. A Fradi a tervek szerint egy újabb mexikói túrára készült…
Lakat T. Károly