Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…
1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott góllal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a világ legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.
A csapatnak volt 12-13 olyan futballistája, akik közül a kezdőnek számító 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte változtatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, amiről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak közül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pedig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvárosi dominancia a nemzeti 11-ben.
Henni, Rudas, Lakat, Budai, Kocsis, Deák és Czibor még így is rendszeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kispestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpestben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy helyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelítő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amelyre végül ki sem utaztunk…
A magyar futball 1938-ban képviseltette magát utoljára a nagy világjátékon, 1942-ben és 1946-ban a világ nem azzal volt elfoglalva, hogy a földkerekség legjobb labdarúgó-válogatottjai számára megrendezze a menetrendszerű futballtornát.
Márpedig nincs abban semmi túlzás, hogy egy Henni – Balogh II, Szűcs, Lantos – Bozsik, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor összeállítású tizenegynek (a kispadon többek között Szuszával, Hidegkutival, Palotással) komoly éremesélyei lettek volna abban a mezőnyben.
(1949 nyarán, a nagy Fradi-bajnokság megnyerésének pillanatában senki sem gondolhatta, hogy hiába vennénk részt az 1950-es VB-n, Rudas Feri akkor sem lehetne ott, hiszen a világbajnokság évének márciusában történik pályafutását meghatározó ütközése Henni Gézával.)
Rudas Feri emlékei szerint éveken át fel sem vetődött az a gondolat, hogy Magyarország nem lesz ott a világbajnokságon (a mindennapok beszédtémája volt, hogy „no, majd Brazíliában!…”), amelynek helyszínét 1946-ban a FIFA luxemburgi kongresszusán jelölték ki, s amelyre éppen a világháború befejeztének relatív közelsége okán olyan túlzottan nem volt nagy a jelentkezők száma.
Az első „gyanús jelet” az itthon maradásunk mellett az szolgáltatta, hogy a válogatottat csak aztán az 1952-es olimpián kiállító Szovjetunió nem nevezte csapatát, amellyel egyben eldöntötte az akkor már vasfüggöny mögött élő Csehszlovákia és Magyarország sorsát is.
Ezt így kerek-perec, persze senki sem mondta ki, sokkal könnyebb volt (?) gazdasági okokra hivatkozni, mondván: közel egy hónap Brazíliában „nem két fillér”, s öt esztendővel a nagy világégés után elég volt csak körülnézni a jobbára még mindig romokban heverő Budapesten ahhoz, hogy az ideológia szélesebb néptömegek körében is elfogadásra találjon.
Rákosiék ugyanakkor olyan nagyon szegénynek sem szerettek volna feltűnni a kapitalista világ országainak szemében, „nehogy már Magyarország ne tudjon huszonvalahány embert Brazíliáig elutaztatni…”, így az, hogy a játékokra eleve nem is neveztünk, a gazdasági indokok helyett lassan átfogalmazódott „sportpolitikai” indokokká, jelesül: „ha csapatot küldünk az 1950-es világbajnokságra, akkor az ott pályára lépő futballisták a NOB szabályzata értelmében nem szerepelhetnek majd az 1952-es helsinki olimpián, márpedig az fontosabb sportesemény, mint egy futballvébé”.
Szavakkal visszaadhatatlan, hogy ez a döntés milyen élménytől fosztotta meg a kor válogatottságra érdemes futballistáit!
Ráadásul, túl az élményen, igenis határozott éremesélyeink voltak.
Eltekintve most a világbajnokságon résztvevő, nem európai válogatottaktól, amelyekről, valljuk be, akkoriban itthon édeskeveset tudtak, az európai résztvevők (Anglia, Svédország, Spanyolország, Olaszország, Jugoszlávia, Svájc) közül végül harmadik lett Svédország, amelyet a világbajnokság megkezdése előtt hat hónappal (…), Budapesten 5:o-ra vertünk, az olaszokkal egy évvel Brazíliát megelőzően 1:1-et játszottunk, 1948-ban pedig Svájc kapott egy hetest (7:4) Puskáséktól. Arról nem is beszélve, hogy a Kubala László köré épített „magyar menekültválogatott”, amelynek Kuksi nyilvánvaló klasszisa ellenére sem volt a játékereje Sebes csapatáéhoz fogható, 1950 tavaszán, egy felkészülési mérkőzésen megverte a Mundialra készülő spanyol válogatottat!
Ebből a szempontból teljes mértékben „körön kívüli” Anglia, hiszen 1936-ban játszottunk velük utoljára, így valójában fogalmunk sem lehetett 1950-es erejükről, bár az sokat mond, hogy kikaptak az Egyesült Államoktól 1:0-ra…
Brazília végül minden nehézség és szervezési bonyodalom ellenére káprázatos világbajnokságot rendezett. Gondolom, elég csak arra utalnom, hogy a döntőt (a négy csoportgyőztes körmérkőzéses formában vívott meg egymással a riói Maracana stadionban 200 000 néző előtt), bár óriási meglepetésre Uruguay nyerte, magát a meccset a brazilok is mind a mai napig nemcsak a lélekölő vereség okán emlegetik.
Míg 1950 nyara a világnak a brazíliai futball-világbajnokság csodáját, a Ferencvárosnak a csodacsapat elemeire hullását hozta.
Ferinek, sok évvel később (ekkor már a Margit híd közelében lévő Fény presszóból a Trombitás étterembe szerződik üzletvezetőnek, amelynek, holott egy négyzetméternyit sem vándorol arrébb, hol Széll Kálmán, hol Moszkva, újabban megint Széll Kálmán tér a postacíme), talán éppen erről a vérzivataros nyárról kell a legtöbbet mesélnie vendégeinek.
Végtelen tisztességének és korrektségének abszolút jellemzője, hogy bár a vendégek kifejezetten azt szeretnék hallani tőle (az igazán tűzközeli beavatottól), hogy a Ferencváros szétrobbantásáért csak és kizárólag az akkori politikai vezetés a felelős, mindig, mindenkinek elmondja: ez így, csak (nagy) részben igaz!
Tény: a Fradi tönkretétele (és egyben a Bp. Honvéd szupercsapattá fejlesztése) okán az igazán nagy döntéshozók közül mondhatni senki sem hullatott könnyeket, de az is az igazsághoz tartozik, hogy a nagy távozók (Budai, Kocsis, Henni, Deák, Czibor) közül nem volt mindenkinek kötelező eligazolnia az Üllői útról…
Az emberek azonban már csak olyanok, hogy döntő többségük azt hiszi igaznak, amit ő maga igaznak vél, így a köztudatban a mai napig az él, hogy a Fradi aranycsapata a Rákosi Mátyás-Farkas Mihály-Sebes Gusztáv hármas „áldásos” tevékenységének következményeként hullott atomjaira.
Rudas Ferinek köszönhetően elmondhatom: ez 95 százalékban igaz is, de még mindig ott az a fránya öt százalék, amit ő maga sem tud a mai napig megbocsátani az érintetteknek.
1954-55 táján azonban ez már szinte történelem, a Kinizsinek hívott Fradi egyre inkább kezd magára találni, a Trombitásban Feritől egyre gyakrabban kérdezgetik már azt is: „Ferikém, mit szól ehhez az Orosz Pali gyerekhez? Lesz-e Fenyvesi Mátéból olyan balszélső, mint amilyen Kohut vagy Gyetvai volt? Mit tud ez a Kertész Tomi? Meddig bírja erővel, szívvel, lelkesedéssel, akarattal Kispéter Miska?” (Feri egyik utolsó csapattársa, aki ekkor még játszik az együttesben 1955-ben már 36 éves!).
De a legtöbben egy bizonyos „Szabó Laciról” érdeklődnek, aki amolyan csodagyerekként, az ifiből robban be az első csapatba, s akiben szinte mindenki a „második Bozsik Józsefet” látja, ami hatalmas dolog, hiszen a zseniális Cucu soha, egy percig sem volt az FTC játékosa.
Mégis hozzá hasonlították, s ki tudja, milyen hatalmas karriert fut be, ha egy franciák elleni utánpótlás-válogatott meccsen a szó szoros értelmében szét nem rúgják a térdét, de olyan brutális módon, hogy abból többé már nem volt számára felállás.
Három év, összesen 68 NB I-es mérkőzés jut számára a Ferencvárosban, de kivételes talentumát semmi más nem bizonyítja jobban, mint az, hogy apámék évekkel későbbi, majd évtizedeken át szinte szüntelenül tartó Fradi-meséinek egyik szereplője garantáltan „Szabó Laci” volt!
Azt mondták: Lázár Gyula óta ilyen képességű irányító játékosa nem volt a Fradinak, ha nem sérül meg, akkor Sebes a legnagyobb gondban lett volna, hogy Bozsikot vagy Szabót játszassa-e az aranycsapat jobbfedezetének posztján.
(Nagy valószínűséggel Bozsik nyert volna, no, de ő „echte” világklasszis volt.)
A Fény presszó közönsége lassan átszivárog a Trombitásba, Feri pedig egyre inkább elmélyül(ne) a vendéglátás rejtelmeiben, ha…
… ha nem jönne egy teljesen váratlan ajánlat, mégpedig éppen onnan, ahonnan a legkevésbé várta, ahonnan egyáltalán nem számított rá.
A futballpályáról!
Bár addig (igazán nincs is arra magyarázat, hogy miért), soha, egy percig sem gondolt arra, hogy edzősködjön, az akkoriban még csak a BLSZ-bajnokságban szereplő Egyetértés vezetői mégis arra kérik: vállalja el a csapat szakmai vezetését.
Ez volt az az időszak, amikor a futballisták élete egyre inkább kezdett összefonódni a vendéglátóiparral, nagyon sokan (többnyire jobb híján), ezen a területen látták leginkább biztosnak a jövőjüket.
Feri futballista is volt, vendéglátós is, a kettő tökéletesen fedte egymást, őszintén szólva, azok, akik az Egyetértésből komoly csapatot akartak csinálni, alkalmasabb személyhez nem is fordulhattak volna.
A csapat akkor még nem kötődött annyira Soroksárhoz, mint sok évvel később (az edzéseiket is a Vörös Meteor zuglói pályáján tartották), játékosai mondhatni egytől egyig az NB I-ből már kiöregedett, ám futballozni még mindig nagyon tudó, „igazi spílerek” voltak.
Vonzó volt a feladat, hiszen Ferinek is kezdett már hiányozni az a közeg, amelyet a Fradinál maga mögött hagyott. Hiányzott a pályák, az öltözők légköre, a hétvégék izgalma, amely mind-mind egészen más, ha az ember a lelátóról, szurkolóként nézi és éli végig, mintha konkrétan köze van hozzá, sőt, érdekelt is benne.
Annál azonban sokkal óvatosabb volt, hogy csakúgy „hűbelebalázs” módjára belevágjon egy olyan kalandba, amelyről pontosan tudta, több mint kockázatos.
Éppen elég edzői sors(tragédia) játszódott le közvetlenül a szeme előtt ahhoz, minthogy a sajátját önszántából megalapozza, ezért mielőtt a végleges igent kimondta, egy este bekopogott barátjához, Lakat Károlyhoz.
Nem választott rosszul, hiszen apám addigra már megjárta a tréneri pálya néhány grádicsát. Visszavonulása után (1952) a Fradi-ifi edzője lett, majd (hűen élete végéig vallott ars poeticájához, miszerint végigjárja az edzői pálya minden szintjét), az NB II-es Gödöllői Dózsához szerződött.
Éppen itt tartott, amikor egy este Feri kopogtatott az akkor még Káplár utcának hívott, Tizedes utcai lakás ajtaján.
Nem sokat kertelt, azonnal a lényegre tért:
– Tanár! Azt akarják, hogy én legyek az Egyetértés edzője… – mondta.
– Akkor tényleg nagy bajban lehetnek… – szólt a válasz, majd a diskurzus úgy folytatódott, hogy fröccsöt igyanak-e, vagy próbálkozzanak egy Egri bikavérrel.
Lakat T. Károly