Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 23.

„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”

Az 1956-os esztendő re­mekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Ven­déglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bi­zonyos” eset (volt belőle megszám­lálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzskö­zönsége” is közülük verbuválódott.

A csapat jó erőkből állt, az „öreg­fiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzé­seket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a baj­nokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.

Feri munkájával minden tekin­tetben elégedettek voltak az Egyet­értés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabel­la élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében tré­nerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tud­tak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bő­ven pluszban legyen.

Először a futballistakörökben már akkor roppant népszerű, hűvösvölgyi Hársfa étterembe került (az egységet a Dózsa nagy patrónu­sa, főszurkolója és félig-meddig me­cénása, Schuch József irányí­totta, akinek a kisujjában volt a vendéglá­tószakma, helyettesként Feri min­dent megtanulhatott a pult mögöt­ti világ rejtelmeiről, mondjuk úgy, mint Lázártól, vagy Sárosi doktor­tól a futballból, a pályán), az igazán nagy ugrást azonban az jelentette, amikor a pasaréti Vasas-pályával közvetlenül szemben üzemelő, két kertes ház közé ékelődő, igazi desszertdarabnak számí­tó Sport presszó vezetője lett.

Első munkahelye a Mar­git hí­d budai hí­dfőjé­nél lévő Fény presszó sem volt jelentős távol­ságra lakásától, a pa­saréti Gábor Áron utcától (különö­sen úgy nem, ha hozzátesszük, hogy ekkor már régen Mercedesszel járt, ami az ’50-es évek közepén azért még nem volt mindennapos „hasz­nálati tárgy” Magyarországon…); a Moszkva (ma: Széll Kálmán) té­ren üzemelő Trombitásig már csak az addigi út felét kellett megtennie, s bár a Hársfáig autózhatott egy ki­csit, a „Sportba” csak át kellett sé­tálnia.

Ám még mielőtt elmerülnénk a pasaréti presszó mindennapjainak rejtelmeiben (amelyeknek amúgy a későbbiekben meghatározó szerepe lesz Feri életében), még térjünk vissza kicsit a futballpályára, jelesül az Egyetértéshez.

Történt, hogy csapat jó szereplé­se, s meglehetősen kiterjedt kapcso­latrendszere okán a vezetőknek si­került a kor egyik neves menedzse­rével, Csillag Imrével (évekkel ké­sőbb hosszú időn át szervezte kor­rektül és sikeresen a magyar élcsapatok, és a válogatott túráit is) meg­állapodni, aki egy akkor a BLSZ-ben szereplő csapat számára mondhatni földöntúli utazást hozott össze.

Olyan túrára vitte őket, amelyről az NB I-es csapatok még csak nem is álmodhattak azokban az évek­ben, hiszen Franciaországból in­dulva, s a meccsek után oda mindig visszatérve, öt országban is pályá­ra léptek, sőt, Afrikába is eljutottak, ahogy akkoriban fogalmaztak „hí­r­verő” mérkőzéseket játszani.

(A magyar futballban korábban a mindennapok nyelvhasználatának szintjén elterjedt „vajaskenyér-tú­rának” ez volt a prototí­pusa).

Életre szóló élmény volt ez a résztvevőknek, akik közül egyedül csak a sikeredző, Rudas Ferenc hi­ányzott.

A történtek óta évtizedek teltek el, de Feri mind a mai napig nem tudja az okát annak, hogy őt, akit a klubnál elismer­tek, megbecsültek, a kor lehetősé­gei szerint még „sztároltak” is, akinek mindenben igyekeztek a kedvé­ben járni (lásd a jobbnál jobb üzle­tek sora…), hogy „maradt le” az uta­zólistáról.

Ez (elméletileg) még valamilyen adminisztrációs okból akár igaz is lehetett, de amikor Feri észlelte, hogy nincs az utazók között, s rá­kérdezett, hogy miért, az illetékesek csak nagy zavartan hümmögtek, s azt hajtogatták „valahogy lemaradt, Ferikém”.

Az igazán nagy baj, persze nem az volt, hogy „lemaradt”, hanem az, hogy nem is igyekeztek rátenni.

Olyannyira nem, hogy az Egyet­értés végül edző nélkül (!) utazott el a nagy útra, de a történet Feri szem­pontjából azért közel sem ilyen egy­szerű.

1956 elején valaki nem maradt le „véletlenül” egy utazólistáról.

Azt mindig komoly „háttérmun­ka” előzte meg, hogy milyen ko­moly, azt 2013-ban Feri viszony­lag gyorsan ki tudná derí­teni, hiszen amióta bárki hozzáférhet a maga, személyes anyagához az erre illetékes helyeken, az ottani papí­ro­kat böngészve nem kellene számá­ra több öt percnél, hogy kiderí­tse: mi, pontosabban ki(k) állt(ak) itt­hon tartásának hátterében.

Feri azonban akkor sem volt, s ma sem kí­váncsi erre.

Nem akarja tudni, hogy ki(k) tett(ek) neki ke­resztbe, szinte remegve fél attól, hogy olyan nevekre buk­kanna, akiknek olvastán egy vi­lág dőlne össze benne, akiket mind a mai napig nagy szeretettel őriz a szí­vében.

Ott és akkor egyet tehetett: soha többé nem ment ki az Egyetértés­-pályára!

Az a remek csapat amúgy nagyon megfizetett az egyébként feledhe­tetlen túrárért, mert az úton felerő­södtek az ellentétek (ebbe nagyban belejátszott az edző itthon hagyása is), megromlott a viszony a veze­tők és a játékosok, de ami ennél is nagyobb baj, maguk a játékosok kö­zött is, hazaérkezésük után a csapat gyakorlatilag szétesett, sokan abba­hagyták a futballt, az Egyetértésnél pedig mindent elölről kellett kez­deni.

De már Rudas Feri nélkül.

Nagyon sajnálta, hogy első edzői nekifutása í­gy megbicsaklott, de mint életében mindig, ezúttal sem volt hajlandó megalkudni, vagy gazsulálni olyan embereknek, akik a nyomába sem érhettek.

Az ország amúgy sem a futballal volt a következő hónapokban elfog­lalva, kiváltképp nem 1956 októbe­rében és novemberében!

Azokat a minden szem­pontból sorsfordí­­tó napokat, amelye­ket az iskolában ne­künk (1950-ben szüle­tetteknek) csak „56-os események” cí­mszó alatt taní­tottak, s elintéz­tek maximum három mondattal, Feri és apám (mennyire jellemző, amúgy) megint együtt töltötték.

Apám akkor már a Szeged NB I-es csapatának edzője volt, de nap­lóbeí­rásainak köszönhetően tudom, hogy október 20-án még bajnoki meccset játszanak Dorogon, ám ezt követően már csak december végén megy újra a Tisza-parti városba, ak­kor is elköszönni, hiszen 1957 janu­árjától a Tatabánya edzője.

Közben azonban az országban és Budapesten történik „egy és más”.

A magam részéről (6 évesen), a körülöttem zajló történések­ből annyit érzékelek csupán, hogy nem kell iskolába menni (szeptemberben kezdtem az általánost a Marczibányi téren), sőt, ennél még van egy „varázslatosabb” kaland is, hiszen november 4-én (nem hi­szem, hogy ez a dátum bárki számá­ra is különösebb magyarázatot igé­nyel, ha mégis: ezen a napon szállták meg a szovjet csapatok Buda­pestet, s verték le a forradalmat), a négyemeletes ház valamennyi lakó­jával együtt leköltözünk az óvóhely­re, aminél nagyobb „buli” nehezen képzelhető el egy 6 éves kisfiú szá­mára.

Együtt eszünk, iszunk, alszunk, beszélgetünk olyan ismeretlen is­merősökkel, akikkel amúgy a lép­csőházban szoktunk találkozni, sa­ját szememmel látom az első emele­ti Szabó Évit hálóingében, bár időm nagyrészt egyérintőzéssel töltöm a pince legvégében kijelölt pályán, ahol tatai brikettel jelöltük ki az ol­dal- és alapvonalakat, s azokból épí­­tettünk kaput is…

Mindez azonban jelentékte­len mellékszál ahhoz képest, hogy apám nap, mint nap úgy este 8 óra tájban (amí­g élek nem tudom meg­fejteni, hogy tudta anyámnak „el­adni”, hogy csak akkor van iga­zán esély arra, hogy kenyeret sze­rezzen…) eltűnik, s felesége legna­gyobb rémületére csak hajnaltájt kerül elő. (Én azért nem izgulok érte, mert alszom.)

A pedáns tanárembert a naplója „buktatja le”.

„És, arra emlékeztek, amikor ’49-ben Prágában 9:1-re vertük a Spártát?…” Álló sor, balról: Deák, Rudas, Budai, Kocsis, Kispéter, Szabó, Dékány, Czibor. Guggolnak: Henni, Lakat, Mészáros

Abból ugyanis fehéren-­feketén kiderül, hogy ezeket az estéket vagy „Rudas kocsmájában” (ahogy apám fogalmaz) töltik, vagy ha nem ott, akkor együtt a Paksi Halászcsárdában, de leggyakrabban a Rózsadomb tetején lévő Miniatűr presszóban, ahová néha Mészáros Dodó, néha Kispéter Mihály, néha Deák Bamba kí­séri el őket.

Mint azokban a napokban min­denki, naná, hogy ők is a jövőt ter­vezik.

Minden áldott este (ezt már évekkel később a visszaemlékezős beszélgetéseiknek köszönhetően tu­dom), elhatározzák, hogy „na, hol­nap mi is nekivágunk a világnak” (előfordul, hogy már a teherautót is megrendelték, amellyel másnap reggel valamennyi család közösen vág majd neki a nyugati világnak…), aztán ahogy múlnak az órák, ahogy fogy a fröccs, úgy lesznek mind ho­mályosabbak a tekintetek. Van, aki Lázár Gyuláról kezd mesélni, van, aki a „T-betűs” csatársort sorolja, van, aki a Fradi-öltöző ütött-kopott fapadjáról mesél addig nem ismert történetet, van, aki a 100 százalékos bajnokságot nyert Fradit hozza szó­ba, van, aki Toldi Gézáról, a Sárosi testvérekről beszél, hogy aztán az 1948-49-es bajnokság megnyeré­sének felidézése felülí­rja valamennyi régi történetet.

Aztán elfogy egy újabb liter bor, amikor először hangzik el a Fradi­induló, majd a Himnusz, jön a „Vén cigány” meg az „Akácos út” is, s zár­órakor minden áldott este úgy vál­nak el egymástól, hogy a Bamba ak­kor holnap reggelre mondja le a teherautót, az majd holnapután lesz esedékes.

Már akkor pontosan tudták, hogy nem mennek ők sem holnapután, sem egy hét múlva az égvilágon sehova. És ebben a Fradinak szinte grammra akkora szere­pe volt, mint a természetükből eleve fakadó hazaszeretetüknek.

A kettő ezeknél az embereknél voltaképpen annyira egybefonódott, hogy kémiai útón sem lehetett volna szétválasztani.

(Pedig 1956 novemberében hiva­talosan már csak Kispéter Mihály­nak van köze a Fradihoz).

Apám, persze, mondanom sem kell, az esetek döntő többségében kenyér nélkül tér „haza” az óvóhely­re az éjjeli kiruccanásokból.

Anyám rutinosabb futballista-, sőt most már edzőfeleség annál, mintsem keresse a haza nem hozott kenyeret, inkább azt kérdezi: „S mit mond a Feri barátod?”

Apámnak egy árva szót sem kell válaszolni azért, hogy anyám min­dent értsen, í­gy aztán eszébe sem jut elkezdeni csomagolni.

Ennyi a története egyetlen sornyi naplóbejegyzésnek, amely í­gy szól:

1956. november 9. péntek: Sorbaállás Rudassal, kenyérért.

Lakat T. Károly