„Garrincha a Népstadionban, edzőiskola a Káplár utcában…”
1956 persze, lényegesen többet jelentett a magyar nép sorsának alakulásában, minthogy néhány ősfradista egy étteremben, egy bárban, vagy egy eszpresszóban összehajol, elénekel néhány magyar nótát, majd úgy dönt, ők bizony nem hagyják el az országot.
Voltak, akik egészen másként gondolkoztak, de akár ment valaki, akár maradt, az mindenesetre vitathatatlan, hogy a forradalom a magyar futball történelmébe is írt egy meglehetősen hosszú, tanulságokkal teli és nagyon izgalmas fejezetet.
A magyar bajnokság 1901 óta íródó történetében először – 1944 őszének egészen extrém, világháborús körülményeitől eltekintve – csak 1956-ban nem lehetett befejezni a bajnokságot. (Amikor a versengés félbeszakadt a Bp. Honvéd állt az élen, de a Vörös Lobogónak például még négy meccse is hátra volt, ha valamennyit megnyeri, akkor Hidegkutiék a bajnokok, no, de az október 21-i játéknap után a forradalom hatására elmaradnak a kiírt mérkőzések – az élcsapatok külföldre mennek -, s legközelebb csak a következő esztendő márciusában lépnek pályára bajnoki pontokért.)
Rudas Feri és apám, persze nem csak kenyérért álltak sorba azokban az október végi és november eleji napokban (miként arról az előző fejezetben szó esett), volt ennél fontosabb dolguk is.
Ősöm naplóbejegyzése arról tanúskodik, hogy október utolsó napján Kispéter Mihálynál járnak látogatóban, a téma: „Az FTC újraalakítása”.
Erre már másnap, november 1-én sor is kerül az Üllői úton, Feri emlékei szerint egészen felemelő, egészen magasztos körülmények között, hiszen olyan az egész, mint egy újrakeresztelő, vagy mint amikor valaki visszakap egy olyan számára létfontosságú tárgyat, amelyről addig azt hitte: egy életre elveszett.
A Budapestet érintő harci események mintha pontosan tudták volna, hogy az Üllői úti Fradi-pálya milyen szimbolikus jelentőséggel bír nemcsak a fővárosban, de az egész országban: az ’56-os forradalmi események alatt is érintetlenül hagyták az Üllői út 129. alá bejegyzett objektumot.
Amikor a II. világháború után először gyülekeztek a játékosok a pályán, akkor is minden olyan volt, mint ahogy a békeidőkben otthagyták, s az 1956-os forradalmi történések után sem érződött vagy látszott semmi, ami az amúgy nagyon is vehemens és közeli harcok alapján egyáltalán nem lett volna elképzelhetetlen… Mi több: amikor a megalakulás után egy nappal az erre kijelölt bizottság a szertárakban, az öltözőkben, az irodákban úgynevezett „gyorsleltárt” készített, kiderült: egy zokni, egy törölköző, egy rajzszög nem tűnt el az október 23-át megelőző napokhoz képest.
A Ferencváros november 1-én, egy csütörtöki napon veszi vissza eredeti nevét, és felejti el örökre az ÉDOSZ vagy a Bp. Kinizsi elnevezéseket, azt meg talán mondanom sem kell, hogy a hivatalos klubszínek piros-fehérről az imádott zöld-fehérre változnak.
(A lelkesedés hevében Molnár „Dumás” Béla, a Fradi örök mindenese és legendás vezetője még azt a hírt is megosztja a pályán összesereglő szurkolókkal, sőt az újságírókkal is, hogy személyesen beszélt a Bp. Honvéd illetékeseivel, akik azt mondták, nem gördítenek akadályt Budai és Kocsis Fradiba történő visszaigazolása elé, amennyiben ezt a két játékos is így akarja. Hogy a két futballista hogyan akarta – az ma már történelem!)
Ferinek 1956-ban már évek óta nincsen hivatalosan köze Ferencvároshoz. Ám annak ellenére, hogy jelen sorozat keretein belül az ő élet-útvonalát illene követnünk, rajongásig szeretett klubjának az életében olyan hatalmas fordulat a név visszavétele és a zöld-fehér színek újbóli használata, hogy talán nem „stílusidegen” megemlíteni: a Ferencváros Bp. Kinizsi néven utoljára 1956. október 21-én, a Népstadionban, a Csepel ellen lép pályára (1:1), s egy diósgyőri tréningmeccsen ugyan már Fradiként szerepel, de a Ferencváros nevet hivatalosan 1956. december 17-én, Újvidéken használja először újra az 1950-es megfosztás után.
Ekkor egy hat mérkőzéses, jugoszláviai túrára utazik a csapat (még Szilveszter napján, azaz december 31-én is meccset játszik Szarajevóban), s dacára annak, hogy a Fradi a Bp. Honvédot és az Aranycsapatot érintő nagy kirajzásban egyetlen játékossal sem érintett, azért náluk is sok az erre-arra „csellengő”, így aztán egy teljes dorogi különítmény (Ilku István, Buzánszky Jenő, Varga János), s a remek diósgyőri balösszekötő, a később középhátvéddé lett Szigeti Oszkár is a csapattal tart.
A magyar nép, pontosabban annak az a része, amelyik az újvidéki rádió híreit rendszeresen hallgatta – amint azt a kitűnő vadászat- had-és futballtörténész, Nagy Domokos Imre feljegyzéseinek köszönhetően megtudtuk – a vendéglátók közvetítésének jóvoltából követhette nyomon a Ferencváros bemutatkozó mérkőzésének történéseit, amelyet a rengeteg magyar hallgatóra számítva a mi nyelvünkön közvetített a szpíker, s csak tíz percenként volt egy nagyon rövid, szerb nyelvű tájékoztató.
Megjegyzendő: az „új Fradi” első gólját Szigeti remek átadása után Fenyvesi Máté lőtte a Vojvodina hálójába a 3:1-es zöld-fehér győzelemmel végződött összecsapáson.
De ha már a kölcsönjátékosoknál és 1956-nál tartunk, akkor álljon itt néhány mondat egy unikális, s mára szinte teljesen elfelejtett mérkőzésről, még akkor is, ha azt szinte napra pontosan fél évvel az októberi forradalom kitörése előtt játszották. Ekkor a brazilok másik sztárcsapata, a Botafogo gondolta úgy, hogy a Flamengo 1954-es, igazán sikeresnek mondható budapesti látogatását (ez volt az a mérkőzés, amelyen Rudas Feri Zagallót fogta, s amelyen a vendégek nyertek 5:o-ra), ők is megtapasztalják és kiélvezik.
Nagyot tévedtek, mert az igazi, mondhatni varázslatos élvezetben a Népstadion 80 000 nézőjének volt része. Míg két évvel korábban az akkor Bp. Kinizsinek hívott Fradi saját csapatával lépett pályára a gálameccsen, addig erre a találkozóra egy Bp. Kinizsi-Bp. Honvéd vegyest állítottak össze az illetékesek, őszintén szólva szerény ferencvárosi érdekeltséggel. A meccset viszont helyenként káprázatos játékkal a Faragó – Dudás, Mátrai, Dalnoki – Bozsik, Kotász – Budai, Kocsis, Tichy, Puskás, Fenyvesi összeállítású csapat (később az egyetlen csere Ombódi Imre volt), 6:2-re veri a csodabrazilokat, akiknél a jobbszélsőt amúgy Garrinchának hívták…
Rudas Ferinek ez a mérkőzés már „csak” lelátói emlék, az viszont nagyon is személyesen érinti, hogy a balul végződött edzői pályakezdése az Egyetértésnél nem jelenti azt, hogy egyszer és mindenkorra le kellene mondania a trénerszakmáról.
Az újabb felkérésnek, ha nagy áttételekkel is, de köze van a forradalomhoz, hiszen (mint arról már fentebb szó volt), 1956 októbere és novembere alapos ritkítást végzett a magyar futballista-társadalomban (bizonyos számítások szerint legalább félezer kvalifikált labdarúgó hagyta el az országot), ahol elkövetkezett a „rendteremtés” ideje. Mint válsághelyzetben szinte mindig, az erre illetékesek a bajnokság átszervezésében látták a megoldást, így a félbeszakadt és soha be nem fejezett, 1956 őszi pontvadászat után 1957 tavaszára úgynevezett egy idényes meccssorozatot írtak ki, hogy aztán (átállva az őszi-tavaszi rendszerre) 1957 őszén elkezdődhessen egy teljes bajnoki idény.
Szinte hihetetlen, ám történelmi tény: 12 csapatos NB I-es mezőny játszotta le 1957 tavaszát (hogy a Bp. Honvédot milyen mélyen érintette kulcsjátékosainak eltiltása, részint külföldre távozása, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a félidényes bajnokságban a tucatnyi résztvevő közül csak egyetlenegyet, a Haladást tudta megelőzni, s az egy szem győzelmét is a szombathelyiek ellen aratta…), amelynek végén a Vasas végzett az élen.
Ferit ez közvetlenül nem érintette, hiszen az ő felkérése nem az NB I-ből, hanem az NB II-ből érkezett, amely viszont éppen a szűk élvonal miatt olyan résztvevőkkel vágott neki a bajnokságnak, mint a Győri ETO, a Dunaújváros, a Kaposvár, a PVSK, a Budafok, a Nagykanizsa, a Szállítók vagy a Sopron, amelyek közül adott esetben mindegyik vállalta volna az élvonalbeli részvételt.
Ma már ezen csapatok közül néhányat legyintésre sem méltat az ifjabb generáció, azok azonban, akik látták őket játszani, igazolhatják: akkori csapatukkal, manapság sem lenne gondja az NB I-ben maradással.
Rudast mégis egy látszólag egészen kiscsapat, az említett nagyságok közé éppen akkor feljutó Láng Gépgyár vezetése akarta az együttes kispadján látni.
Azért mondom, hogy „látszólag”, mert a XIII. kerületi, jelentős nagyüzemre épülő futballcsapat azokban az időkben bármit elérhetett, ha a vezetői is úgy akarták.
Ráadásul a Láng Gépgyárnak mindig jó csapata volt, politikai „hátszél” nélkül is jelentős tényező volt Budapest futballjában, az igazán nagy előrelépéshez (ebben az esetben az NB I-be jutáshoz) valóban semmi más nem hiányzott, mint a gyár vezetésének akarata, elhatározása, no meg egy jó edző.
Az akarat megvolt, az elhatározás megszületett, a Láng Gépgyár főmérnöke, Jagrik Barnabás pedig gondolt egy merészet, fogta magát és kilátogatott Pasarétre, a Sport presszóba.
Röviden ismertette Ferivel, hogy a csapatnak milyen tervei, és lehetőségei vannak, hogy ehhez mit tud mellé tenni maga a gyár, s hogy az angyalföldiek szívében, amolyan „kis Vasasként” a Láng mindig is nagyon mélyen ott élt.
Már csak Ferire lenne szükségük, mint edzőre, s akkor úgy vágnának neki az NB II-es küzdelmeknek, hogy ha minden a legjobban alakul, hamarosan két élvonalbeli csapata lesz a XIII. kerületnek.
Ez már futballszakmai szempontból is nívós ajánlat volt, Feri azonban most sem mondott azonnal igent.
Naná, hogy este már ott is ült nálunk a Káplár utcai lakásban.
Akkoriban a hétfő volt az NB I-es csapatok szabadnapja (vasárnap meccs, hétfőn fürdés és gyúrás, amelyhez nincs elengedhetetlenül szükség az edző jelenlétére…), apám is otthon volt ilyenkor.
Ahogy az ajtóban meglátta Ferit, már az arckifejezéséből olvasva kérdezte is:
– Na, hova mész már megint edzőnek?
– Láng Gépgyár… – szólt a lakonikus válasz.
– Vállald el! – mondta apám, s már el is tűntek a dolgozószoba mélyén.
így esett, hogy az elkövetkezendő közel egy esztendőben hétfőnként, amikor Feri csengetett, anyám csak ennyit szólt apámnak:
– Itt a Feri, kezdődik az edzőiskola!
(De azért arra figyelt, hogy az „iskolai napokon”, még délután, engem mindig elküldjön a Lövőház utcai szódáshoz, hogy legyen a Zöldszilvániba mit spriccelni…)
A két barát meg hétről hétre, hosszú órákon át, rendre éjszakába nyúlóan beszélgetett arról, hogy mit is kellene Ferinek ezzel a Láng Gépgyárral kezdeni.
Álmukba sem gondolták volna, hogy minden nagy tervüket, álmukat és elképzelésüket egy miniszter lánya írja majd felül, s töri egyben ketté Feri voltaképpen igazán még el sem indult edző karrierjét.
Lakat T. Károly