A Fény utcai piac királya már Albertékről mesél…
Rudas Feri olyan magától értetődő természetességgel illeszkedett bele új munkahelyének, a Fény utcai piacnak semmi mással össze nem hasonlítható miliőjébe, hogy arról még a helyi őskofák is regéket meséltek.
Egy piac évtizedek alatt kialakult kemény magjába előkelő helyet kapni legalább olyan nehéz feladat volt, mint a Fradi védelmébe bekerülni 1942 táján, amikor ez neki fényesen sikerült, ám Feri részint a budai piacok „fejedelemasszonyát” is azonnal meghódította, mindenekelőtt azért, mert attól a perctől kezdve, ahogy a két deci bort kimérte és „felszolgálta” első vendégének, semmiben sem akart különbözni a piac többi árusától.
Itt már nem a sokszoros válogatott, világot látott, a Fradinak köszönhetően országos népszerűségnek örvendő, az újságok címlapjain azokban az időkben is szinte napi rendszerséggel megjelenő, egykori menő futballista volt, hanem egy kocsmáros, aki a kor üzleti viszonyait remekül kihasználva, az igazán nagy lehetőséget megszimatolva, azonnal ráérzett: ha most néhány évig le tud mondani az elegáns vendéglátóipari környezetről (a pasaréti Sport presszó minden ízében úgy különbözött Feri Fény utcai „Büfé”-jétől, mint a Fások tréningpályája a Maracanától), akkor amúgy sem csekély vagyonát néhány esztendő alatt minimum megháromszorozhatja.
Az üzlet tehát az előkelőnek hangzó „Büfé” nevet viselte, pedig minden volt csak nem „büfé”, de nem mondhatnám sem borozónak, sem talponállónak, sem borkimérésnek, sem kocsmának, mert ezek mindegyikének jól megfogható, pontosan körülírható, plasztikusan megjeleníthető jellemzői vannak.
Feri „Büfé”-jére a régi Fény utcai piacon (mert esetében ne erre a mostani „piacplázára” gondoljon a tisztelt olvasó, hanem képzeljen maga elé egy echte szocialista piacot a maga hangulatával és egyben lepusztultságával, a semmi mással össze nem hasonlítható feelingjével, amelyhez a „csak itt kapható” fantasztikus áruk sora éppen úgy hozzátartozott, mint a piac területén élő, ezres nagyságrendűre tehető egér-és patkánycsalád) az igazán jellemző szót, vagy kifejezést még meg kell találniuk az erre illetékeseknek…
A régi Fény utcai piacon egyszerre volt jelen minden, amiért az ember imád és utál piacra járni.
Főhősünk üzletét készakarva sem lehetett volna jobban eldugni a nagyközönség előtt, mint ahogy azt eldugták, a földszint leghátsó sarkában, egy napközben is sötét soron működött a néhány négyzetméternyi „üzlet”, amelybe nem lehetett bemenni, az italt Feri egy ablakon át szolgálta ki a „nagyérdeműnek”.
Sajátságos módon a törzsközönségét nem a piacra járók, hanem maguk a piacosok (magyarul: a szállítók és a kofák) alkották, akik télen, hajnalonként azért várták a nyitást már fél 4 tájban, mert annyira fáztak, hogy azt csak egy (?) kisüstipálinka-sorozattal tudták enyhíteni, nyaranta meg olyan melegük volt, hogy azt csak a „kétszer két deci” volt képes (szerintük…) enyhíteni.
A „Rudas-büfé” speciális elhelyezkedése okán kiesett az úgynevezett fősodorból, hozzá csak előre elhatározott szándékkal mentek az emberek. Nagy szerencséjére, közvetlenül mellette működött a piac legjobb lángososa, akivel nagyban erősítették egymás üzletét, hiszen a speciális piacreggeli (egy lángos, egy kupica szatmári szilvával) szó szoros értelmében „egyálltában” volt elfogyasztható.
A hajnali áruszállítók, a nyitni készülő húsosok, zöldségesek, halasok, savanyúságárusok, de mit tagadjuk, még az őstermelő, piacozó nénikék is bedobták a maguk felesét „a Rudasnál”, aki nemhogy restellte, hanem egyenesen élvezte ezt a munkát.
Igaz, hogy a város még aludt, amikor neki már nyitnia kellett (nem emlékszik olyan esetre, hogy a piacra való érkezésének pillanatában már legalább ötvenen, de volt, amikor százan ne toporogtak volna a „boltja” előtt), de ment becsülettel, soha, egyetlen egyszer sem késte le, vagy hagyta ki a nyitást.
Belegondolni sem merek, hogy egy mai divatos gasztroblogger mit írna a „Rudas-büféről” (erős sejtéseim, persze vannak), ám éppen az ő esete példázza legjobban, hogy egy boltot a törzsközönségének és nem a kritikusoknak kell igazán szeretnie.
A magam kamaszkora a Káplár utca – Marcibányi tér – Fény utcai piac – Május 1. mozi négyszögben telt el, suli után sohasem hazafelé vettem az irányt, hanem elmentem a piacra vagy az Auguszthoz egy 2 forintos fagyit enni (csoki-vanília, négy gombóc…), ám ha a kedvem úgy tartotta – Ferihez egy lángosért. Ez úgy épült a mindennapjaimba, mintha a lángost is Feri árulta volna, pedig, mint az a fentiekből kiderült, csak boltszomszédok voltak, de ha már ott voltam, persze, hogy beköszöntem apám legjobb barátjához. „Üzletileg” nem volt egymással dolgunk, hiszen mind a mai napig tartó, már-már beteges antialkoholizmusom okán Feri „árukészlete” állt tőlem talán a legtávolabb a világon, s miután Bambit, Narancsitalt, vagy Almuskát még a kedvemért sem volt hajlandó árulni, látogatásaim a „Mi van apáddal? Nyertetek vasárnap? Rúgtál gólt?” kérdéscsoport köré szűkült, ezekre azonban legalább nagyjából-egészéből tudtam válaszolni.
Amíg a Statisztika Petőfi-kölyökben játszottam, őt még arra is rá tudtam venni (apámmal szöges ellentétben), hogy jöjjön ki néhány meccsemre, ami körülbelül olyan hatással volt a nézőkre és a játékosokra, mintha egy mai, nevenincs gyerekcsapat meccsén Messi vagy minimum a „Bödedani” jelenne meg.
Szavakkal nem igazán tudom leírni, hogy egy tizenegynehány éves srác (ez voltam én), életében mit jelentett, amikor egy volt sokszoros válogatott futballistától kérdezhette meg: a szögleteknél hogyan gondolkozik egy védő (csatárt játszottam, nem ártott ezt tudni), vagy hogy egy „dög” vagyok-e, amiért sokkal jobban érdekel, hogy gólt rúgjak, mint az, hogy győzünk, vagy kikapunk. (Jelzem, a leghatározottabban az mondta: „Igen!”)
Volt, hogy hat gólt rúgtam, mire azt mondta, régen látott ilyen sz.rul (később ezt önzőre módosította), futballozni, volt, hogy átestem az állított labdán, mire így szólt a kritika: „adtál két olyan labdát, amiért érdemes volt kijönnöm…”
Mindig mást mondott, mint amit vártam, de ebben éppen ez volt a leghasznosabb, és egyben a legcsodálatosabb.
Amikor a Fradihoz kerültem (pedig igazán nagy szükségem akkor lett volna a tanácsaira), már nem tudtam meccsre csábítani, tartotta magát „a Fradi-pályára be nem teszem a lábam” elvhez, mi meg a felnőtt csapattal ellentétben ugye, nem a Népstadionban játszottuk a meccseket.
Az a tény, hogy ezekre a mérkőzésekre egyáltalán kijöhetett, jelzi azt is: a piacozással nagy változás állt be az életében.
Míg az eszpresszók, a vendéglők, amelyekben addig dolgozott, a hét hét napján, szinte záróra nélkül üzemeltek, addig a „Büfé” (alkalmazkodva a piaci szokásokhoz), pénteken délután bezárt, szombaton és vasárnap egyáltalán nem nyitott ki, így Feri a hétvégéket a futballpályákon tölthette.
Ha a Fradi a Népstadionban játszott, akkor már csak apám miatt sem hagyott volna ki egyetlen meccset sem, hiszen ha nem megy ki akár csak egyre, ugyan miről beszélgethettek volna a hétfői „fogadónapokon”. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy vidékre is velük ment, mert ezeket a számára meccslyukas szombat-vasárnapokat inkább a Balatonon töltötte, méghozzá egy új villában. A hegytetőn álló csodapalota fantasztikus panorámája sem ért annyit, mint amilyen körülményes volt onnan magát a partot, a vizet megközelíteni, így aztán, amikor hírét vette, hogy a nagyszerű színész, Pécsi Sándor árulja a házát a parton, egy percig sem gondolkozott, s megegyezett a művész úrral.
Anyagilag nem okozott ez számára gondot, soha életében nem keresett annyi pénzt, mint a „Büfében”, sajátságos módon a külsőségek szempontjából legkevésbé vonzó üzlete hozta számára a legtöbb pénzt a konyhára.
Igaz, hogy ide már nem jártak hírességek, itt nem lehetett „előkelő üzletvezető”, no, de a valamit valamiért elv fényesen érvényesült. Cefetül meg kellett dolgozni érte (próbáljon meg valaki közel egy évtizeden át hétfőtől-péntekig 4 órakor kelni, aztán délután négyig, ötig egy pult mögött állva, szinte szusszanásnyi szünet nélkül borral és pálinkával ellátni a néha hadseregnyire duzzadó vendégsereget), de maga a futball természetesen itt sem maradhatott ki az életéből.
A döntő többségében törzsvendégekből álló „hajnali látogatók” egyszeriben bennfentesnek érezték magukat futballügyekben, ha a hétvégi meccseket Ferivel beszélhették meg, aki viszont döbbenten tapasztalta, hogy már egyre kevesebben vannak azok, akik az „ő Fradijáról” faggatják. Ezekben az években már Albert Flóriánról, később Varga Zoltánról kértek tőle futballmeséket, az 1948-49-es csapat helyére az 1965-ös, VVK-győztes gárda, az 1967-es és az 1968-as bajnokcsapat, Flóri aranylabdája, Novák Dezső, Szűcs Lajos, Albert Flórián világválogatottsága, vagy éppen két „furcsa” vereség, a ’67-es hajrába belerondító, csepeli és szombathelyi fiaskók kerültek (ha ezt a két meccset nem veszítik el, akkor veretlenül nyerték volna az aranyat), s Feri egyszerűen nem lehetett tájékozatlan, mert az a piac népének szemében egyenlő lett volna azzal, mintha azt mondja, hogy „elfogyott a kevert…”
Ebből a szempontból szerencsés volt, hiszen apám révén tudott a csapat legbelsőbb dolgairól, miközben természetesen tisztában volt azzal is, hogy mi tartozik a „halas Józsira”, a „húsos Ferire” és a „tejfölös Mariska” nénire.
Néhány hét kellett csupán ahhoz, hogy a Fény utcai piac abszolút sztárjává váljon. Akik ismerik a piacokon kialakult, betonba vésett hierarchiát, azok pontosan tudják, ez mit jelent.
Embernek, igaz embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki behozza évtizedekre rúgó hátrányát a piacalapító „sztárokkal”, a nagy hangadókkal szemben, ám Ferinek ez nem okozott gondot, ha akkoriban lett volna „A piac királya” választás, azt ellenszavazat nélkül ő nyeri.
A futballtól távol került ugyan, de a futballból hozott híre, neve, múltja, rangja, tekintélye ebben az új környezetben is pillanatok alatt „csapatkapitánnyá” avatta.
Tökéletesen rendben lévőnek látszott az élete, már akkor megvolt az a vagyona, amelyről tudni lehetett, hogy élete végéig kitart, kisfia szépen növekedett, házasságában sem jelentkeztek hajszálrepedések.
Nemhogy irigy lett volna arra, hogy egykori csapattársai közül Kispéter Mihály, Lakat Károly, Mészáros József, de még Budai László is edzőként sokkal többre vitte, mint ő, mindannyiuknak tiszta szívből tudott szurkolni, de ugyanúgy örült Kocsis és Czibor barcelonai boldogulásának is.
Az akkoriban már Amerikában élő Henni Gézával levélben tartotta a kapcsolatot, a balhátvéd Szabó „Pajtás”, aki távolra került a futballtól (csak sógorának, a szintén fradista Mike Pistának edzői sikeréért szurkolhatott, aki Amerikában letelepedve próbálta meg letenni az igazi „soccer” alapjait az Újvilágban) gyakran látogatta meg a piacon, Deák „Bambával”, aki ekkor már a kormányőrségnél dolgozott, s a lellei BM-üdülő mindenese volt, a balatoni nyarakon futottak össze gyakorta.
Minden kereknek, jövedelmezőnek, szépségesnek, boldogságosnak és virágzónak látszott, amikor…
…amikor a legváratlanabb és egyben legfájóbb sebet onnan kapta, ahonnan a legkevésbé számított rá!
Lakat T. Károly