Feljegyzések a fotelból – Üzenet a csillagoknak

Vannak napok melyek sokkal fontosabbak a többinél. Vannak napok melyek meghatározzák a létünket, melyekre emlékezve nem csak a múltunkat értjük meg, hanem saját magunk belső énjéhez is közelebb kerülünk. 2012 37. hétvégéje sokunk számára sokkal többet jelent annál, hogy végérvényesen „beszökött az ősz”, mely nem „Szent Mihály útján suhant nesztelen”, hanem meghozva a várva várt esőt végigsöpört az országon. A felhők azonban nem tudták eltakarni azokat a csillagokat melyek örökké fenn ragyognak és vigyázzák a lépteinket. Ezen a hétvégén rájuk is emlékezünk. A Császárra, aki több mint egy évtizeden át kergette őrületbe a világ labdarúgásának védőit, és aki a mai napon lenne 71 éves. Holnap, szeptember 16-án meg a két világháború közötti időszak legnagyobb labdarúgójára, Sárosi György doktorra emlékezünk, aki szeptember 16-án lenne 100 éves. Két olyan csillag ragyog egymás mellett az égen, akik nélkül nem képzelhető el a Ferencvárosi dicsőséges múltja és talán bennünk sem égne olyan heves lánggal a Fradizmus.

Azt nem tudom, hogy a tegnap este pályára lépő játékosok mennyire voltak tisztában azzal, hogy a Haladás elleni mérkőzés nem csak a három pont megszerzéséről szól, hanem sokkal, de sokkal többről. Természetesen nem volt „kötelező” emiatt a győzelem, hiszen ilyen direkt módon nem lehet összerakni álmáink és vágyaink puzzle darabkáit. De akik ott voltunk a lelátón és emlékeztünk Albert Flóriánra és Sárosi György doktorra, bennünk igenis motoszkált az a tudat, hogy jó lenne egy győzelemmel üzenni a csillagoknak, hogy igenis van még remény és ha még nagyon távolinak és néha futurisztikusnak is tűnik a dicsőséges múltunk folyatása, vannak még pislákoló lángocskák, melyek 1899 óta mutatják nekünk a követendő utat.

A remény lángocskáját az a tudat is éltette, hogy az a következetes munka amit Ricardo Moniz néhány héttel ezelőtt elkezdett a Fradi élén, újra bizakodással töltötte el a szurkolókat. Mely bizakodás a tegnapi mérkőzés után egy fokkal magasabb szintre kapcsolt és bár mindenki tudja és tegnap is éreztük, hogy ez még nem az igazi, de mivel olyan régen szeretnénk egy stí­lusos és okosan játszó csapatot látni zöld-fehérben, hogy ha annak felfedezzük a legkisebb csí­ráját is, akkor egyből sugárzó arcokat lehet csak látni a Szentély lelátóin. Nem is emlékszem rá, hogy mikor húztuk ennyire az időt a lefújás után a stadion „kiürí­tésével”. Felállva tapsoltunk és énekeltük a Fradi himnuszát és türelmesen megvártuk a játékosokat, hogy a lelátó minden szegletébe eljutva köszönthessük őket. A vastaps között felcsendülő So-má-li-a!-So-má-li-a! éltetés meg egy olyan csupaszí­v játékosnak szólt, aki erőn felül teljesí­tve futotta szét a direkt ráállí­tott válogatott Halmosit és elég jól tűrte az öregedő védő helyenként elég alattomos belépőit. Ráadásul lőtt egy remek gólt és egyet meg éppen azzal a fantasztikus akarásával harcolt ki, amiért skandálta a lelátó a nevét.

Egy győzelem elég a boldogsághoz? Persze, hogy nem és tegnap sem estünk át a ló túlsó „sötét oldalára”. Láttuk a hibákat és sajnos észrevettük azt is, amit eddig a jól irányzott propaganda el akart hitetni velünk, miszerint a Fradinak senkihez sem fogható erőnléte van. Igen, mely kb. hatvan percig tart. Nem szeretek visszamutogatni, mert a Détári-Nagy kettős munkáját elég gyorsan el kell felejtenünk, de néhány tényt azért nem szabad a szőnyeg alá söpörni, már csak azért sem, mert ennek még az ősz folyamán meg lesz a „hozománya”. Az erőnlétet már emlí­tettem, mely sajnos a siralmas közeli állapothoz hasonlí­t, de ezen igazán csak a téli alapozás alatt lehet javí­tani. Bajnokság közben plusz fizikai terhet nem lehet a játékosokra rakni, mert az könnyen a játék rovására mehet.

A másik tényező már sokkal „érdekesebb”. Arra azért kí­váncsi lennék, hogy mivel magyarázható az, hogy Moniz ugyanazokkal a játékosokkal (hiszen új igazolás csak csereként állt be) miként képes sokkal jobb focit játszatni? A választ mindenki sejti, és az illendőség valamint a játékos Détári iránti tiszteletem miatt nem is „hozom nyilvánosságra”. Mert talán már nincs is értelme. Van olyan, hogy a múltat nem okulásra kell használni, hanem csak az emlékezésre.

Tegnap amit láttam, az tetszett. A hibáival és a hiányosságaival együtt is. Bár felállva tapsoltam a végén, de tudom azt is, hogy van még munka bőven. De már van hit és van remény. És van győzelem, ezzel lekerült a Nemzeti Sportos („Nem nyert”) „bélyeg” is a mesterről, igaz a napi sportújság most is elég szabadon értelmezte a szavak szabadságát, a „Moniz első sikere” főcí­mmel, mely bajnokira igaz, de arra már nem, hogy az utolsó három tétmérkőzését megnyerte a Fradival a holland tréner. De most ne lovagoljunk a szavak kettős jelentésén, mert ezeknek igazán nincs jelentősége. Annak viszont van, hogy nyertünk 2:1-re egy olyan mérkőzésen ahol nagyszerű első félidőt produkáltunk, de a másodikra saját magunk által diktált tempóban elfáradtunk. Moniz erre is jól reagált, és ami az első pillanatra furcsának tetszett (Máté-Klein csere) annak is meg volt a mértani közepe.

A tegnapi győzelemmel nem csak a hitünket kaptuk vissza, hanem a Szentély fölé küldött csillagokkal üzeneteket is küldtünk. Tessék szeretni a Ferencvárost, tessék csak támogatni a Ferencvárost, mert nélkülünk nincs magyar foci, mert nélkülünk az égre sem érdemes nézni, mert a csillagok is tudják, hogy hol a helyük.

Ott, ahol mindig is csillagok születtek! Ott ahol ezen a hétvégén két csillag különösen fényesen világí­t.

Sárosi György doktoré és Albert Flóriáné.

– lalolib –