Mándi Gyula

A kitűnő képességű játékos a magyar labdarúgás leg­kiválóbb hátvédjei közé tartozik. A védőjátékban új iskolát teremtett. Nem a nagy lendülettel és hatalmas rúgásokkal játszó elődök példáját követte. Viszonylag gyenge fizikumával erre nem is lett volna képes. Ki­mondottan „észhátvéd” volt. Fölényes játékintelligen­ciája és technikai tudása kivételes ütem- és helyezkedési érzékkel párosult. Szinte kiszámí­totta a labda várható útját és annak megfelelően helyezkedett. Kor­társai „a helyezkedés művésze és a tempóérzék világ­bajnoka” cí­mmel ruházták fel — méltán. Eleinte ugyan nem nagyon értették meg játékfelfogását. Rövid, fede­zetszerű átadásait valósággal kigúnyolták. Idővel azon­ban rájöttek, hogy ez a korszerű, ez felel meg a fej­lődés irányának. 1924-ben súlyos térdficamot szenve­dett, amely hosszú időre visszavetette. Leküzdhetetlen szí­vóssága és akaratereje állí­totta ismét talpra, öt évi szünet után a válogatottban is visszaszerezte a helyét. Természetesen hiányosságai is akadtak. Veszélyes hely­zetekben is erőltette a rövid felszabadí­tó rúgásokat. Elég gyakran mentett fölöslegesen partra és szögletre. A kézzel való „játékot”, az ellenfél visszahúzását is alkalmazta. Ezek a hibák azonban nem csökkentik fel­sorolt erényeinek értékét, játékának jelentőségét. Közel járt a negyedik x-hez, amikor abbahagyta a labdarú­gást. A kék-fehér szí­nekhez végig hű maradt.

A Tisza Kálmán téri grundon kezdte „pályafutását” Molnár György és Orth társaságában. Középiskolás korában lépett be az Ékszerészek csapatába, majd egy év múlva már a Fradiban rúgta a labdát. Nem volt egyszerű dolga, hiszen a legendás Rumbold, Payer kettőssel kellett megküzdenie a csapatba kerülésért. Ez nem is sikerülhetett a mindössze 16 esztendős ifjúnak, két év alatt mindössze 13 mérkőzésen jutott szóhoz, válogatott riválisai miatt nem sok szerepet kapott.

1918-ban az MTK és Orth hí­vására igent mondott. Az FTC-ből nem szí­vesen adták. Tudták, hogy tehetséges, de azt is belátták, hogy még nem fér be a Fradiba. Az MTK öt játékost adott cserébe a zöld-fehéreknek.

A jobbfedezet tehát a Hungária körútra igazolt, ahol kilenc bajnoki cí­met nyert a kék-fehérekkel. 1919 és 1937 között 325 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és két gólt szerzett. 1921-ben már a nemzeti csapat tagja, összesen 31-szeres „A” és 21-szeres „B” válogatott. Az MTK örökös bajnoka. Az 1922/23-as szezonban az év játékosának választották:

Mándi Gyula, azaz a „Mandl”, a „Mandula” — most ért fel formája csúcsára. Az 1899-es születésű játékos mar ifjúsági korában feltűnt és hamarosan az élvonalba került. 1921-ben már válogatott lett és még 1934-ben is kiérdemelte a válogatók — és a közönség — bizalmát. Pedig ekkorra már számtalan súlyos sérülésen esett át. Többek között olyan operáción is, amelynek következtében az egyik lába jó 3—4 centivel megrövidült.

De Mándi sántán is a leggyorsabb hátvédeink közé tartozott. Ebben az évben azonban még nagyobb baleset nem érte, nagyszerűen érvényesí­tette az akkori hátvédek között ritka nagy labdatechnikáját, szellemes megoldásait. Rumbold után az első oly hátvédnek tekinthető nálunk, aki kifejezetten az eszével élt és nem az erejével. (Amiből nem sok jutott neki!) Nem igaz ugyan — amivel ugratták — hogy képtelen nagyot rúgni és ő tartja a hátvédek között a labdaközelrúgási rekordot (a labda-távrúgásét Payer Imre tartotta). A rövid rúgás csak súlyos lábsérülése után lett jellemzője. Ez időben még igen jó lövőtechnikájával 11-esek lövését is gyakran reá bí­zták, s lőtt olyan gólokat is, hogy előzőleg a félpályát keresztülrohanta, átfutott ellenfeleken, kicselezett védőket, s miközben mindenki átadást várt tőle, 20—25 méterről vágta a labdát az ellenfél kapujába. Olyan hátvédtí­pus volt, aki mindig passzolt, aki soha sem rúgta vaktában a labdát, aki finom, használható átadásokkal igyekezett a támadásokat előkészí­teni. Kiválóan helyezkedett, nagyszerűen értett a „szög” lezárásához, ahhoz, hogy a szélsőt megakadályozza a labda beadásában. Nem fogott szorosan embert, de azért soha sem helyezkedett „levegőben”. Amit szemére vetettek: egy kicsit túlságosan használta a kezét is szerelés közben, őt tekintik a kézzel visszarántás, az ellenfél inge megragadása magyar úttörőének.

Ez az éve különösen jól sikerült. Orth sérülései, Molnár állandó távozási vágya, Plattkó folytonos külföldi tárgyalásai közepette ő volt az MTK legbiztosabb, leghűségesebb oszlopa. Ravasz játékos volt, csalafinta, de igazi, becsületes, klubjáért, csapatáért mindig minden áldozatra, önfeláldozásra kész vérbeli futballista.

A következő pillanat: a hí­res becsúszó szerelés. Ezúttal Toldi az „áldozat”.

*

Vannak olyan edzők, akik egészen másfajta szakvezetők lesznek, mint amilyenek játékos korukban voltak, s vannak, akik megőrzik jellegzetes tulajdonságaikat.

Mándi Gyula ez utóbbi tí­pusba tartozik. Játékosként a megbí­zhatóság, az intelligencia, a higgadtság, saját és az ellenfél erejének tökéletes felmérése jellemezte, s ugyanezek a legfőbb vonásai hosszú és eredményes tréneri karrierjének is.

Tréneri pályájának – 21 év – is mindössze öt állomása volt: a Ganz TE, az örök szerelem MTK, a magyar válogatott (Sebes pályaedzője volt „állami edző” megjelöléssel), a brazil (!) FC America és végül az izraeli válogatott.

Akik nagyon közel álltak az aranycsapathoz, sokan vallják: Sebes pazar szervező, feltételteremtő, nagy vezető volt, de amit a pályán csapatként tudtak Puskásék, ahhoz – diszkréten fogalmazva – legalább annyi köze volt (ha nem több…) Mándinak, mint magának a szövetségi kapitánynak.

Erről a tényről maga az érintett összes hivatalos megnyilvánulásakor – cikkek, interjúk, visszaemlékezések – szerényen hallgatott. Mint ahogy szerényen nyilatkozott például az izraeli válogatott élén elért valódi sikereiről is. „Indiában az ázsiai tornán az első helyet szerezte meg Izrael válogatottja India, Pakisztán és Perzsia előtt. Dél-Koreában az ugyanilyen jellegű tornán második volt” – nyilatkozta 1963-ban a Labdarúgásban a négyévnyi kapitánykodásának szakmai tapasztalatait feldolgozó cikkben. Pedig ez a két torna a legrangosabb ázsiai válogatott küzdelem, az Ázsia-kupa selejtezője és döntője volt!

Egy kicsit részletesebben: az 1960. évi kontinensbajnokság (megfelel az EB-nek, a Copa Americának, illetve a Nemzetek Afrika-kupájának a legnépesebb földrészen) egyik négyes selejtező csoportjának küzdelmeit 1959. december 5. és 17. között rendezték meg az indiai Cochinban. Az izraeli együttes Irán ellen egy kiábrándí­tó 0:3-mal kezdett, aztán legyőzte a házigazda Indiát (3:1) és Pakisztánt is (2:0). A második körben két döntetlen (Irán 1:1, Pakisztán 2:2) mellett ismét sikerült legyőznie Indiát (2:1), s ezzel csoportelsőként 8 ponttal a döntőbe jutott. A négyes fináléban 1960 októberében Szöulban 5: 1-re verte meg Dél-Vietnamot, 1:0-ra Tajvant és csak a hazai pálya minden előnyét kihasználó dél-koreaiaktól szenvedett vereséget (0:3).

Összességében tehát a második helyen végzett és az ezüstérem a második legjobb eredmény, amelyet magyar edző bármelyik kontinensbajnokságon a csapatával elért! (Ennél jobb csak két Afrikai Egységkupa-győzelem: Titkos Pál Egyiptommal nyert 1959-ben, Csanádi Ferenc pedig 1968-ban az akkor még Kinshasa-Kongónak nevezett ország – később Zaire, ma Kongói DK – válogatottjával.)

S ezt az eredményt tudta kellő visszafogottsággal tálalni Mándi Gyula. Manapság ennek a töredékét sem elérő trénerek kiáltják ki magukat a szakma legnagyobbjainak. A magyar labdarúgás dicső múltjából – szerénységet is lehet tanulni…

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Török Ferenc, Hoppe László, Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak továbbá az MTK kiadványainak felhasználásával készült)