1911.X.29. Magyarország – Svájc 9:0

A nagy nap: A svájci válogatottak 9:0-ás veresége

Magyarország—Svájc 9:0 (4:0)

II. magyar—svájci mérkőzés. Millenáris-pálya, d. u. 3/4 3 órakor.

Magyar válogatott csapat: Domonkos (12) — Rumbold (16), Szendrő (10) — Biró (16), Bródy (12), Kertész III (1) — Sebestyén (12), Bodnár (3), Koródy (10), Schlosser (24), Borbás (22).
Svájci válogatott csapat: Weilenmann (Zürich) — Benchat (Bern), Würsten (Chaux de fonds) — Keller (Basel), Ehrbahr (St.-Gallen), Collet (Lausanne) — Moll (Zürich), Reich (Wintertur), Wyss (Chaux de fonds), Jörg (St.-Gallen), Kobolt (St.-Gallen).

A magyar csapat múlt évi eredményei: Ausztria ellen ősszel 3:0, tavasszal 1:3 ; Svájc ellen 0:2; Franciaország ellen 3:0; Olaszország ellen 1:0.
A svájci csapat múlt évi eredményei: Magyarország ellen 0:2; Németország ellen 2:6; Olaszország ellen 2:2

Mint ezekből az eredményekből is látszik, a svájci csapat sokkal gyengébb eredményt ért el, mint a magyar csapat az olaszok ellen — akik egyedül szolgálhatnak összehasonlí­tásul. A németektől ugyan súlyos vereséget szenvedtek, de viszont a németekkel tavaly mi nem játszottunk.

Az olasz eredményből kiindulva, melyet hazai talajon értek el, a mostani svájci válogatottat is sokkal gyengébbnek tartjuk, mint a magyart, aminthogy az egész magyar footballsportot többre becsüljük. Ezért azt hisszük, hogy legalább két-három goalkülönbséggel győzünk, ha Bródy csak egy kissé is segí­ti passzaival a csatársort. Ezt a válogatottat ugyanis, egy-két kivétellel arra is képesnek tartjuk, hogy az osztrákok felett is revanzsot vegyen. Nézetünk szerint a legjobban sikerült a csatársor s ennek játékába tesszük le bizalmunkat. Biró: Meisl (Bécs) lesz, mig a határbirói szerepet Vámos Soma és Langfelder Ferenc töltik be.

(Sport-Világ, 1911. október 28.)

A vasárnapi Svájc—Magyar mérkőzés.

Habemus papam! Magyarul: bí­rjuk a pápákat! Bizony Isten, udvariasság ide vagy oda, — mi először a magunk fiait fogjuk tárgyalni.

A mi válogatottunk ezek: Domonkos (MTK) — Rumbold (FTC), Szendrő (BTC) — Biró (MTK), Bródi (FTC), Kertész III. (MTK) — Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Koródy (FTC), Schlosser (FTC), Borbás (FTC).

A kapus régi erő. Ugyan az a véleményünk, hogy Zsák vagy György mihamar jobbak lesznek nála, vagy talán már azok is, de Domonkos most van ereje teljében s a nagy rutinja meg az elfogulatlansága mellette szavaz. A bekk-sor még jobban magától értődő. Révész tényleg kevesebb erőt jelent ma Rumboldnál. Mintha kezdene lanyhább lenni és elidegesedni. Biró—Bródi—Kertész III. szintén a legjobbak, akik jöhetnek. Szegény Károly a centerhalf szerepében annyi idő óta először majd csak a páholyból fog kritizálni. Beteg, erősen formán kivül is van e miatt, de igen félünk tőle, hogy azt a klasszist, amit ő mutatott nekünk hasonló alkalmakkor, Bródi nem tudja produkálni.

Sebestyén az utolsó időben el volt kedvetlenedve. Most az őszön igen nagy ambició fogta elő ismét és formája is pompás volt. Amióta Feketeházy vidéken huszárkodik, csakugyan ő a legjobb. Bodnár, ez a szilaj erő ki se maradhatott. Ha önző játékát felfüggeszti, gólt fog rúgni. Schlosser, Borbás ki se maradhattak.

Hátul jön a java. A centercsatár személyisége az idén fene nagy disputát keltett. A MTK-nak van egy Angliából ideszakadt embere. Lane, akit az MTK a tőle szokott vehemenciával paszszirzott. A sajtó, az a jól ismert MTK-sajtó majd meghalt érte. Nem ismeretlen fegyver szerint föl se tudta tételezni, hogy másról szó lehessen. Megható hymnuszok, tyrádák jelentek meg róla. És — elégiával legyen mondva — még se ő lett a kiszemelt. Maradt a régi jó kis Koródy, aki soha meg nem csúfolta még a várakozásokat, legfeliebb néha nem volt olyan jó, mint szokott lenni, de akinek az összeszokottsága a társaival már magában is mellette szól.

A válogató-bizottság indokul egy döntvényt hozott, hogy csak magyar honos lehet a magyar szinek képviselője.

Mi ezt igy eléggé precí­znek nem tartjuk. Meg lehet, hogy Lane vagy más valaki honosí­ttatja magát s akkor be kell venni a válogatottba, holott akkor is csak az angol faj egyede marad s ha mi a fajok tusája gyanánt tekintjük a nemzetek közti mérkőzéseket, akkor arra is kell néznünk, hogy az embereink valóban magyarok legyenek. Ehhez pedig nem elég a honosí­tás. Kell hozzá a nyelvünk ismerete, a közös szokásaink birása, a nótáink szeretése, a faji büszkeségünk elsajátí­tása, meg mi egymás, amivel majd csak a honosí­tott utódai rendelkezhetnek.

Helyeseljük tehát a válogatók elhatározását, sőt még tulmennénk rajta. Elismerjük a Lane kiválóságát. Bennünket is meglepett okos és agilis játéka. De az a véleményünk, hogy ha elvész a mérkőzés, ennek nem ez lesz az oka. S azt is hisszük, hogy majd amikor Lane-vel közlik a határozatot és indokait, ő — az igazságos angol ifjú — azt fogja rá mondani gondolkodás nélkül, hogy a magyarok helyesen cselekedtek. Kí­váncsian várjuk, hogy a Lane nyilatkozatát publikálni fogják-e.

Az ellenfelek: Weilemann (Zürich) — Beuchat (Bern), Würsten (Chaux de Fonds) — Keller (FC Oldboys), Ehrbach, kap. (St. Gallen), Collet (FC Moutriond) — Moll (Zürich), Kaltenbach (Basel), Wyss (Etoil), Jörg (St. Gallen), Kobelt (St. Gallen). Tartalékok: Artigue (Neuschatel), Füllemann (St. Gallen).

A csatársor gyors. Régi ismerősök. Csupa hí­res név, kivéve a centercsatárt. — Ez egy másodosztályú egylet embere. Nagy merészség kellett hozzá, hogy ezt tegyék s azt hisszük, mégis csak ez lesz a csapat Achilles sarka.

A halfsor két szélsője jó, a közepe nem sokat ér.

A bekkek vannak olyan jók, mint a mieink. — mikor kevésbé jók. Nagy sulyu alakok és nem félős legények.

A kapus hires jó ember de szerintünk ő sem Domonkos.

Mindent összevetve, mi a magyarok győzelmét várjuk, mert a csapatunk jobb és mert idehaza is vagyunk.

Szerencsés volt a kombinációnk: összecsapni a FTC és a MTK csapatát, s csak ott fejelni meg, ahol azon a helyen más kiválóságok vannak. Ha még Károly bent lehetett volna, háromszoros pénzt adnánk a győzelemre.

A mérkőzés délután fél 3 órakor kezdődik a Millenárison, amely pazarul megnagyobbí­totta a nézőtereket.

Este nyolc órakor társasvacsora lesz a svájciak tiszteletére a „Virágbokor” vendéglőben (V., József-tér 1. I. emelet), terí­ték ára öt korona. Jelentkezni a MLSz-ben lehet.

*

Schlosser huszonötödik reprezentatí­v mérkőzése lesz a vasárnapi. Majd csak kitesz magáért.
Meisl biró fogja vezetni a mérkőzést.
Bródi is éppen most fogja jubilálni tiz esztendei játékát.

(Nemzeti Sport, 1911. október 29.)

A svájciak ellen a következők voltak a tartalékok: György — Hegyi, Kucsera — Weinber, Szury, Payer — Szeitler, Weisz Ferenc, Wolenszky, Tóth, Gálos.

(Sporthí­rlap, 1911. november 13.)

1911. október 29., 15:00, Budapest, Millenáris, Magyarország — Svájc 9:0 (4:0)
vezette: Hugo Meisl (osztrák)
nézőszám: 18 000
Magyarország: Domonkos (MTK) — Rumbold (FTC), Szendrő (BTC) — Biró (MTK), Bródy (FTC), Kertész III. (MTK) — Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Koródy (FTC), Schlosser (FTC), Borbás dr. (FTC)
Svájc: Weilenmann (Zürich) — Beuchat (Bern), Würsten (Chaux-de-Fonds) — Keller (Basel), Ehrbar (St.-Gallen), Collet (Lausanne) — Moll (Zürich), Reich (Winterthur), Wyss (Chaux-de-Fonds), Jörg (St.-Gallen), Kobelt (St.-Gallen)
Gól: Biró (2.), Koródy (5., 26.), Schlosser (11., 56., 62., 80., 81., 83.),
A válogató bizottság összetétele: Iszer Károly, Fehéry Ákos, Lázár József, Malaky Mihály, Szüsz Hugó
Szövetségi kapitány: Herczog Ede

A kettős revanzsmérkőzés már hetek óta lázban tartotta a sportközönséget. Bár a svájciakat mindenki „tutira“ vette, mégsem fojthatott el senki egy kételyt, mely azt súgta neki, hátha mégsem … Ennek tulajdoní­tható, hogy húszezer főnyi közönség zarándokolt ki a jó öreg millenárisra s ülte vagy állta meg annak minden talpalatnyi helyét. A húszból azonban legalább kétezer kí­vül maradt s aranyért sem lehetett volna háromkor már jegyet kapni. Az eredményt, amint fokozódott, büszke örömmel konstatálta mindenki s csak az a csodálatos, hogy ennek dacára úgy lebecsülték később a svájci csapatot. Igaz, hogy nem elégí­tett ki a játékuk, de az is igaz, hogy soha még ilyen arányban vereséget nem szenvedtek, pedig játszottak már angollal, némettel, olaszszal, franciával s mással. De ez már igy van nálunk. Túlságosan lebecsülni az ellenfelet, ha győztünk s túlságosan felbecsülni, ha kikaptunk, speciális magyar szokás. Persze, amint nem hittük, hogy a FTC és a válogatottak bécsi veresége az osztrákok fölényét jelenti, épugy nem hisszük azt sem, hogy a svájci győzelem értéktelen volna, vagy pedig a legjobb amatőr-footballistákká tett bennünket.

Az bizonyos hogy egy jól összeválogatott magyar footballcsapat megállja a helyét tisztességesen az olympiai játékokon is. S a mostani igazán pártatlanul volt válogatva. Ha vannak is esetleg hasonló jók vagy jobbak is, mint a beválasztottak, de ezeknek beválasztása, amazoknak kihagyása indokolható s érthető. Elfogult ember, vagy érdekből cselekszik, aki a válogatókat ezért a munkáért becsmérli.

A magyar csapat minden tagja igyekezett meg is felelni a bizalomnak, mely őt felelősségteljes pozí­ciójára állí­totta. Oly lelkesedéssel, verv-vel játszani magyar válogatottat még nem láttunk, mint a mostani. Igaz, hogy sikerült is minden s ez ambí­ciót, játékkedvet adott minden játékosnak. A csatársor nem szünt meg ostromolni a svájci kaput, a védelem pedig alig várta a labdát, hogy ismét előreadhassa.

A csapat legjobb része kétségen kí­vül a csatársor volt, melyben minden ember tudta s jól teljesí­tette feladatát. Nem volt hiba nélkül, ezt elismerjük, de ott még nem is tartunk. Borbás és Sebestyén elemében volt; mindkettő sikeresen érvényesí­tette trükkjeit, Borbás ideális centereket adott. Schlosser az I. félidőben még bizonytalan volt, passzai túlélőre, lövései tulmagasan mentek. A II. félidőben azonban pompásan dolgozott s főként Bodnárral értették meg egymást kitünően. Dribblingjeit a fáradt védelem nem bí­rta feltartani; lövéseit, ha akarta volna, sem. Bodnárnak gólt lőnie nem sikerült ugyan, mert ezeket elsiette avval, hogy mindent kapásból lőtt, de helyzetelőkészitései Schlossernek pompásak, ideálisak. Ezért volt ő a csatársor leghasznosabb embere. Koródy vitte a csatársort agilisan és önzetlenül.

A halfsorban Biró játéka magaslott ki, aki szorgalmas tréning után visszanyerte régi rugékonyságát. Labdaleadásai és szedése amúgy is elsőrangú lévén, Bródy a svájciak ellen végig bí­rta ugyan a tempót, de annak erejét mégis leginkább rajta lehetett észrevenni. Passzaival sokat használt. Kertész III. keveset mutatott, de nem ritt ki a társaságból s ez a legjobb dicsérő jelző.

A közvetlen védelem egy pár szép felszabadí­tó rúgással mutatta meg, hogy tud. Dominak kevés dolga volt.

A svájciak mintha nem szoktak volna össze eléggé. Nem értették meg egymást s az ellenfelet sem. Összjátéknak nyomát sem láttuk. A centerhalf s a kapus mutatott néha valamit.

Meislnek könnyű dolga volt.

A gólok sorrendje: A játék első percében esik az első gól. Szabadrúgás után ugyanis Borbáshoz kerül a labda, aki messze hátra centerez s a lerohanó Biró épp jól találja a labdát. A második gól is Borbás érdeme, akire a kapus ráfut, ő centerez s a három üres belső közül először Koródy éri a labdát, aki be is guritja. (5 p.) Bodnár passzából Schlosser lő s a gömbölyű lövést a kapus rossz helyen várja. (18 p.) Sebestyén centerez, Koródy lő, amit a kapus röviden véd s igy újra Koródyhoz kerül, aki gólt is lő. (26 p.) Félidő: 4:0. Bodnár passzol Schlossernek, aki két half és egy beck kidriblizése után gólt plasziroz. (11 p.) Ugyancsak Bodnár adja le a jó helyzetben lévő Schlossernek a 6. gólt (17 p ) Sebestyén és Bodnár védett lövései után a résen álló Schlosser lő gólt. (34 p ) Négy percre rá Schlosser dolgoz ki gólt mig a kilencediket ismét Bodnár adja az üresen álló Schlossernek. Az erősen kí­vánt tizedik gól nem születik meg.

Magyarország—Svájc 9:0. (4:0.) Biró: Meisl.

*

18.000 korona volt a múlt vasárnapi szövetségi mérkőzés bruttojövedelme. Ezért a pénzért mindenesetre érdemes volt Zürichben kikapni. Jó trükknek is beillik ez a vállalkozás.

*

Apróságok a svájci—magyar mérkőzésről. Tizennyolcezer ember volt kinn vasárnap a millenáris pályán. — A pálya igazgatóság ideiglenes páholyokat létesí­tett a biciklipályán, de match után a fékevesztett tömeg darabokra törte. — Legalább 2—3000 ember nem kapott jegyet a vasárnapi mérkőzésre. A mérkőzés kezdetekor már 10—20 koronáért vásárolták a jegyeket. Egy Brünnből automobilon érkezett sportsmann egy tizkoronás aranyat ajánlott fel a Magyar Kupa javára, hogy megvett, de eladott páholya helyett egy tribünjegyhez jusson. A közönség nagyrésze elfoglalta a tacsvonalakat is úgy, hogy egyizben egy kifelé tartó labdát állí­tólag a publikumból rúgták vissza. A kirepülő labdák által okozott humoros jeleneteknek pedig se szeri, se száma.

A MLSz az esti lakomán minden svájci játékost a szövetség jelvényével, a vezetőket pedig dí­szjelvénnyel tüntették ki. — A svájci szövetség pedig a magyarok tavaszi ajándékának viszonzásául selyemzászlót ajándékoztak a szövetségnek. — Meislt mindkét nemzetbeli játékosok nagy ovációban részesí­tették. Meisl kijelentette, hogy legközelebb magyarul köszöni meg a gratulációkat. — A svájciak kérdezősködésünkre kijelentették, hogy Bécsben nem a WAC bal, hanem egy kombinált csapattal kötöttek mérkőzést. Ez bizony nagyon egyre megy. Nemzeti csapatnak csak egyenrangú féllel szabad mérkőznie. — 3000 korona útiköltséget kapott a svájci csapat. A messzebbről jött angolok annak idején megelégedtek 2400 koronával. A svájciak tehát ha goollt nem is hagytak itt, de pénzt legalább jócskán vittek el.

(Sport-Világ, 1911. november 4.)

A nagy nap.

A svájci válogatottak 9:0-ás veresége.

A róka és a gólya meséje. (D. E.) Gyermekkori emlékeink között ott szerepel az az állatmese, mikor a róka meglátta vacsorára a gólyát és lapos fenekű tálban kinálta neki a sok jófajta eledelt, amit azonban a gólya iromba csőrével nem tudott onnan kiszedegetni s éhen maradt.

No de aztán a gólya se esett a feje lágyára. Hiszen tetszik ismerni a folytatást! A revánsvacsorán csupa hosszunyaku köcsögökbe volt szorí­tva a sok izes kigyó, béka és miegyéb körömfaladék, amit meg csak a róka nézett.

A gólya bizonyosan nem csalafinta madár. Ha nem izgatják vala boszura, akkor ő udvarias házigazda gyanánt viselkedik és nem pakkol ki a rejtett előnyökből.

Így jártak a svájciak velünk. Forgassuk csak vissza háromnegyed évvel a Nemzeti Sport lapjait. Ott megtaláljuk irva, hogy vereségünk okát elsősorban és főképpen a lehengerelt havas pályának tulajdoní­tottuk, ahol a mi embereink csak bukdácsoltak, mint az agyaglábú óriások.

A bosszú a glecscserekért tehát nem maradt el. Mi is szolgáltunk hazai földön olyan keserves meglepetéssel a svájci kamerádoknak, amit egyhamar el nem felejtenek. Értem alatta azt az izzó hevet, amit játékos és néző belevitt a küzdelembe. Sokszor láttam már tüzesen játszani magyar csapatokat, de igy még nem. Máskor a legjobb csapatok a fölény tudatában lazsálni szoktak, amiből azonban itt most semmi se volt. A 11 ember folyton – folyvást dolgozott, mint akiket a fúriák kergetnek. Egy perc eszmélni való időt nem hagyott az ellenfélnek. Csépelte, nyugtalaní­totta, mig a mérkőzés végin az a sóhaj szakadt ki az agyonkí­nzott vendégekből, hogy hála Istennek, csakhogy nem még rosszabbul esett meg a dolog.

Ezt a boszuvágyat, ezt a szüntelen energiát a fölingerelt nemzeti önérzet diktálta. Meg kellett mutatni, hogy ott Zürichben nem az emberek, hanem a trükkös vendéglátás győzött.

A pálya, a rendezőség s egyebek. Minden, ami erőltetett, az rossz dolog. Egy régóta sejtett igazság domborodott ki a vasárnapi felejthetetlen diadalból, az, hogy a millenáris pálya épp úgy túlhaladott intézmény, mint ahogy azzá lett a múlt idők folyamán a Margitsziget.

Nem fölösleges! Az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy lebontsák, beépí­tsék. Arra a sportterületre ott szüksége van a magyar sportnak.

Csak az a tény, hogy a mai állapotában az a pálya ilyen sportünnepélyekre nem alkalmatos. A városnak azonnal cselekedni kell, hogy megbővitse, arra valóvá tegye. De addig ott többet nemzetek közti vetélkedések nem tarthatók.

Hogy mennyi ember volt ott vasárnap, az örök titok marad. 12,000-től 20,000 között ingadozott a szakértők és legeslegszakabbértők véleménye. Egy bizonyos csak, hogy több volt ott, mint amenynyi odafért. Meg az is bizonyos, hogy másik 5—6000 ember kivül rekedt vagy otthon maradt a pályától való féltiben.

S ha már a bizonyosságok terén mozgunk, azt is meg kell í­rnunk, hogy a rendőrség nem állott azon a magaslaton, amin én őket máskor látom. Kevés is volt a kirendeltségük és anynyira tapintatosak voltak, hogy elmulasztották rendőrnek lenni. Hiszem, hogy meg voltak áporodva ilyen soha nem látott, nem hallott tumultussal szemben s majd jövőre okulnak belőle. Hiszem azt is, hogy derék vezetőjük: Keresztessy kapitány tudta azt, hogy a sportnézőközönség fegyelmezett, tehát félelemre nincs ok, de a részletekben mégis habozást tanúsí­tottak, amikor pedig a példaadás okáért energikusaknak kellett volna lenniök.

Egyre jöttek a hirek a harctérről. A közönség betörte a kapukat. A két árva lovasrendőrt odaszoritotta hozzá s a lovaik fejét faltörő kosnak használta. 3000 ember tolult be ellenőrzés és jegy nélkül.

Másik hiób hir: a páholyokba fél háromkor beleugrált a nép.

Újabb meglepetés: a közönség beözönlött a pályára. Kerí­tés ropogott és tűnt el a tömegek lába alatt. Igaz, hogy az a kerí­tés csak azt a szogálatot tette, amit a szemafor a vonatnak. Csak jelezte, hogy meddig a határ, de föltartani úgy nem tudta a szorongókat, mint ahogy vesszővel nem lehet megállí­tani a vihart.

Bizony a harctér primití­v berendezések romjain dúlt. Egy szál léc; kisujj vékonyságú kötél, karvastagságu oszlopok: ez nem berendezés. És hiába, én nem tudom szidni a publikumot. Látni akart és azt másképpen, mint rendbontással elérni nem tudta.

Katasztrófa formájúnak í­gérkezett pláne a mérkőzés vége.

Mikor a Szent Péter kakasa háromszor szólott, az nem járt nagyobb bajjal az emberiségre, mint mikor a Meisels sí­pja háromszor megszólalt. A nagy tér egy pillanat alatt mozikban soha nem látott nagyszerűséggel telt meg beözönlő néppel. S mikor a tömeg — az ördög tudja miféle ostoba impulzió hatása alatt — egy ártatlan percben elkezdett nyomakodni a szűk kijáró felé, a pályakerí­tés környékén ott leselkedett a sárga fogú Halál. Egy nu alatt letaposták a korzó-székeket és egy másik szempillantás alatt kezdték közétaposni az elől csetlő-botló embereket. Ha nincs ott néhány mindenre elszánt szövetségi ember, akik a testükkel tartották fön a halálba rohanó áradatot, ma a veresbetüs ünnep véres betűs katasztrófanappá devalválódott volna.

Elájult leányokat huztunk ki a széktörmelékek, meg az emberek lábai alól.

Ököllel és bottal kellett észretériteni a megvadult tömeget.

A napisajtóra akarok rátérni, az szebb tájék. Azok a szegény névtelen krónikások épp úgy ki lettek lökve a helyükről, mint mindenki más. Szótalan bonhomiával tűrték a gyömöszölést, a kilátástalanságot és olyan szépen í­rtak, olyan enyhén bí­ráltak, ami egyenesen megható. Ugyanilyen okosan és nagylelkűen viselkedtek a banketten. Bizony mondom, soká nem felejtjük el nekik ezt a viselkedésüket. Ahogy még rendezkedni próbáltak az általános vir-vár-ban Múzsával, a sport fizetéstelen kormánybiztosával együtt, ahogy csití­tották a lázangókat, kimélték az asszonynépség szekérkerék kalapjait, az egyszerűen bámulatos volt.

Áttérünk a mérkőzésre. Nem szándékom megismételni, amit a lapok már tüzetesen lefotografáltak. Hogy kezdődött, melyik percben ki hová lőtt, a mérkőzésnek ezt a statisztikai rovatát már bőségesen közölte minden újság.

Itt csak azt akarom megjegyezni, hogy a mérkőzés az első perctől végig veszélytelen volt.

A tömegek tömege a maga szorongásában még rá se ért drukkolni, amikor már az első gól bent volt. A lelkek még viharoztak attól a hallatlan tetszésbődüléstől, amit csak a football tud kiváltani az emberből és már megszületett a második gól.

És folyton, szakadatlanul a magyar fölény dolgozott. Nem az a fölény, amit az aggódók mesélnek egymásnak a keserves szorongás idei alatt, hanem az a megsemmisí­tő biztonság, ami mosolyt csal ki a nézők arcára. Negyedórákon át valóságos egy-kapu tréning folyott. A szűk hálóban, amit a magyar támadás vont a svájciak körül, ott vergődött az ellenfél tehetetlenül s ha néha pajzán kedvükben kieregették őket a mieink, az csak a macska-egér játéka volt, ami szép a macska gazdájának, de nem szép az egérnek.

Egy kis összehasonlitás. Meg kell adni, hogy a magyar csapat brillirozott. Az a fene magos tudat, hogy most mindennek sikerülni kell, csupa lángészszé avatta a 11 emberünket. A roskadt inakat a lelkesedés mámora vaspántokkal edzette meg. Soha nem látott eszélyes trükkök születtek meg. Hatalmas iram mellett magvas kombináló játék, bátor előretörés, állandó merész támogatása a csatársornak: ez volt a csapat képe.

Én láttam a fáradt lelkű magyarokat Zürichben. Visszavonás ütött köztük tanyát az otthon hagyottak miatt. Kicsinyí­elküség szállotta őket meg a csatársor jobb oldalának oda nem való volta miatt. És mégis, úgyis győztek volna, ha föld van a lábuk alatt. Akármilyen agyagos, csúszós, ragadós hybridum, de mégis talaj.

Viszont megláttam ugyanakkor a svájci csapatot, amelyik az első percek mozgásából kilátta az oroszlán-körmöket. Milyen félénken nyomultak föl, hogyan óvakodtak a bátorságtól, menynyire nem mertek kockáztatni semmit, amig föl nem nyí­lt a szemük, hogy ime a magyarok csakugyan nem képesek mozogni azon a pályán. Akkor aztán lassacskán megjött a biztonság tudata, a fölülkerekedés folyamatát az az érzés vezérelte, hogy övék a talaj előnye.

Való, hogy akkor szép játékot produkáltak. Csillogtatták az összjátékbeli tudásukat. Meglepő, elkeserí­tő helyzeteket teremtettek, technikájuk szemlátomást kibontakozott, de hát ez csak olyan volt, mint mikor a megkötözött embert püföli az épkézláb ellensége.

Most, az egyenlő esélyek mezején kilátszott, hogy milyen inferiorisak hozzánk képest. Se gyorsaság, se erő. A technikájuk, az összjátékuk itt-ott kicsillant. Gyönyörködni lehetett néha a munkájuk precizitásában, de látszott, hogy nem állanak azon a játékmagaslaton, ahol az óramű pontossága minden lelkesedést legázol. Lelkesedésük pedig nem volt egy fikarcnyi sem, amivel fölvehették volna a versenyt a mieink tudása és szive ellen.

Jön a magyar csapat. Domonkos, Rombold és Szendrő nagyok voltak, de semmi szükség nem volt rájuk. Ők maguk is szégyelték, hogy mennyire fölöslegesek és csak azért nem álltak ki a pályából, mert akkor nem látták volna olyan jól a mérkőzést.

Bródy külön fejezetet érdemel. Acél inakkal, pihenés nélkül dúlt az ellenfél között. Hihetetlen agilitásával megsokszorozta önmagát. Hiányossága volt, hogy a leadásai nem voltak mindig elég pontosak.

Biró volt a nap egyik hőse. Elkiabálták lassúnak, formátlannak s mindebből semmi se volt igaz. A finom kapcsolásai művészi erejűek voltak. A labdaleadásait le kellett volna préselni az utókor számára.

Kertész volt a csapat viszonylagos gyöngesége. Akart és nem tudott úgy, mint máskor. Egy pillanattal mindig megelőzték s aztán csak a zavarni tudásával hatott. De azért nem egyszer helyén volt.

Korody, a skartba tett, lekicsinyelt centercsatár megmutatta, hogy mit érnek az erőszakos kritikák. Gyors volt, mint a villám, hősiesen bátor és leleményes.

Bodnár volt a csatársor leglassubb embere. Lumpol-e, vagy a tréningje nem kielégí­tő, azt nem tudom. De láttam, hogy sokszor lefutották és sokszor kifulladt. Ettől eltekintve azonban játéka csodásszép s ami különös dicséretet érdemel: példátlanul altruista volt. Egymásután dolgozta ki a jobbnál-jobb labdákat. Osztogatta hihetetlen ötletességgel s mikor a kapu előtt volt: odatólta a Schlosser elé.

Sebestyén, mióta él, soha ilyen magas formát nem mutatott. A játéka energikus és tetszető volt, teli mulatságos lefőzésekkel. A végin az ellenfelei úgy szégyelték magukat, hogy rá se mertek menni. Külön dicséretet érdemelnek a kornerei.

Borbás tiz perc alatt eldöntötte a mérkőzés sorsát s aztán nem erőlködött. Hasznos maradt, de nem fölötlő. Az az első tiz perc azonban az ő diadala az összes következményekkel egyetemben.

A végin jön Schlosser. Nem tudok róla mit í­rni, mert már minden dicsérő jelzőt elkoptattak rajta. Inkább elmondok véle kapcsolatban egy bájos intimitást.

Az emberek szájából a mérkőzés folyamán úgy csurgott a Schlosser dicsérete, mint a csepegtetett méz. Mikor egyszer a nem tudom hányadik nagybecsű sikere közben megint hangos lett a magasztalás, ránézek Bárczy polgármesterre. Gyöngéd mosoly tündöklött az arcán, mint mikor az apa előtt nagyra teszik a fiút és az apa látja, hogy a dolog úgy is van. A kicsi városi hivatalnokra büszke volt a hatalmas főnök.

A meglőtt Stüssik csapata. A kapusuk rossz volt. A zürichi kapusuk energikusabb volt. Ez többször roszszul helyezkedett s a becsületes germán arca rémülten meredezett a sivitó lövések elé.

Ehrbart se tudom dicsérni. Iparkodott, de szí­ntelen volt.

Moll, a hires Moll, a mindeneket lefutó Moll, sohase jutott hozzá, hogy egy igazándi durrt produkáljon. Mielőtt megszaladhatott volna, lefogták. Trükkjét, praktikáját hamar megértették a mieink.

Wyss, a centercsatár volt a mumus. Vele ijesztgettek bennünket még a mérkőzés délelőttjén is. Azt mondták a győzelemben csökönyösen bizó svájciak, hogy majd meglátjuk, miket lő az az ember. Hát nem láttuk meg. Lehet, hogy odahaza a saját gyufaskatulyájukon minden elsül neki, de itt Budapesten csak egy nyurga gyereket láttunk, aki ide szaladt, oda szaladt; mikor oda szaladt, akkor itt vették el tőle a labdát és mikor ide szaladt, akkor már itt se volt. Ki is fulladt, nem bí­rta tartósan a tempót, Ő a glecscserek hőse marad.

A többit együttesen elintézhetjük. Nem sok vizet zavartak. Legtöbbet a két bekk ért.

A banketten bizony haloványok voltak a vendégeink. Tsudy, a vezetőjük, egy igen-igen rokonszenves úri ember azonban helyre ütött mindent. Nem tsudálkozott, nem mondta, hogy érthetetlen az eset, nem mentegetődzött, óperte kimondta, hogy a „súlyos vereség” a magyarok fölényének bizonyí­téka.

Meislről kell még beszélni. Betudta a nagy győzelmet a magyar tömegek mindent magával ragadó hangulatának. Szinte kicsinylően őszinte volt. Aztán egy ravasz osztrák fordulattal fölajánlotta az olympiádra a Lajthán túl lelkesedését. Sok volt bizony ebben a praktika. Mert úgy képzeli, hogy ezzel megszerezte a magyarok kiáltó rokonszenvét.

Sajnos, magam is attól félek, hogy ott, idegen földön, csakugyan ők lesznek a helytállóbbik csapat.

Utolsó szavunk nem a saját dicséretünk, amiatt, hogy határozott jóslatunk eredmény és csapat szempontjából egyformán bevált. Nem is arról akarunk beszélni, hogy most már a nagyidai cigányok mintájára a miénk a világ. Sőt. Inteni akarjuk a miéinket, hogy ne legyen a következő vasárnap egy keserves csalódás. El ne bizakodjunk, mint már annyiszor.

És meg akarjuk dicsérni a vidéket. Egy óra alatt tiz vidéki város kérdezősködött az interurbánon az eseményekről. A vidék szive velünk dobogott.

De még az aranyos olasz testvéreinkké is. Milánó Fiúmén át még az nap este érdeklődött az eredmény iránt. Nagy halló volt a beszélgetés végén. Azt mondták, hogy ez nekik is reváns volt, mert kezdték őket kinevetni, mikor a magyarok fölényét bizonygatták.

*

Tizennégyezer fizető néző volt a svájciak elleni mérkőzésen. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 3000 ember a betört kapun keresztül ellenőrzés nélkül jött be, tehát a fele ingyen, s ha számí­tásba vesszük, hogy körülbelül ezer embernek van a Millenárisra állandó jegye, azonkí­vül pedig alkalmi ingyen jegyek is voltak kiadva, bí­zvást megállapí­thatjuk, hogy 18,000 ember volt kint a mérkőzésen.

*

A svájci—magyar mérkőzés bruttó bevétele 18,000 korona volt.

(Nemzeti Sport, 1911. november 5. – 12.)

A magyar-svájci mérkőzés bevétele 17.909 kor. 15 fillér volt. Összesen elkelt 13.735 darab jegy, ebből a helyszí­nen 1700 fogyott el, elővételben pedig 12 ezer és egynéhány kelt el.

(Sporthí­rlap, 1911. november 6.)