1953.VIII.30. Bp. Vörös Lobogó – Bp. Kinizsi 2:0

Első mérkőzésünk a Népstadionban

Nekünk Fradistáknak csak két otthon létezik. Az egyik, amit saját magunk épí­tünk családunknak, a másik az Üllői út 129. alatti Szentély, mely a történelem viharaiban többször felépült, majd újjáépült, majd elavult és leszakadt a tribün, de számunkra mindig egyet jelentett a Ferencvárossal. Emiatt többször kellett albérletbe költözni. A leghosszabb ilyen „vendég is meg hazai is” állapot 1964 és 1974 közötti időszakra esett, amikor is a Népstadionba költöztünk és ismerve a hatvanas évek sikereit, a Ferencvárosi labdarúgás egyik legfényesebb időszaka „sajnos” nem a Szentélyhez kötődik, hanem egy „betonteknőhöz”, amit a kor propagandája szerint a nép (mely akkor a munkásokkal volt egyenlő) épí­tett fel, ezért is lett Népstadion. Az ott elért sikerek és a számtalan maradandó emlék is kötelez minket arra, hogy felelevení­tsük az ország stadionjának rövid történetét, azt a történelmi időszakot melyben a politika teljes súlyával nehezedett a labdarúgásra és azt az 1953. augusztus 30-i napot, amikor is először léptünk pályára a Népstadionban.

I. A stadion rövid története

Hosszú út vezetett az ország stadionjának megépí­téséig. Ha 1947-ben nem szakad le az Üllői úti tribün és nem zuhan le 250 ember (szerencsére senki sem halt meg), talán még mindig a tervezésnél tartanánk. Pedig már a 1896-ban megszületett egy nagy budapesti stadion épí­tésének a gondolata. Talán kevesen tudják, hogy az első újkori olimpiát akartuk az új stadionban megrendezni, mivel az olimpia gondolata először a görögöket nem hozta lázba, de végül is egy kis „unszolásra” Athén vállalta a rendezést. Bennünk is égett még a tűz és 1914-ben meg is kaptuk az 1920-as olimpia rendezési jogát, de az első világháború meghiúsí­totta a terveinket. Olyannyira, hogy a háború utáni Lausanne-i NOB ülésen a központi hatalmakat (köztük Magyarországot) meg sem hí­vták az olimpiára.

Ezzel az olimpiai álmaink szertefoszlottak, jött a gazdasági világváltság és a stadionépí­tés terve is háttérbe szorult annak ellenére, hogy 1924-ben még törvényt is hoztak és még sportadót is kivetettek (amit utána másra költöttek el). Tervek is készültek, melyért Hajós Alfréd szellemi olimpiai ezüstérmet nyert, mégis az í­róasztalok fiókjaiba záródtak a nagyszabású elképzelések.

A második világháború után, 1945-ben az országgyűlés egyből megszavazta a stadion épí­tésének költségeit. Az elmúlt 50 évhez képest gyorsan készültek el a tervek és maga az épí­tkezés is elkezdődhetett 1948-ban. Az Üllői úti tribünszakadás csak gyorsí­totta az épí­tkezést, hiszen emiatt nem volt a fővárosnak nemzetközileg is elfogadható stadionja. A lakosság is besegí­tett (természetesen a párt „hathatós” támogatásával), sőt Puskás Ferenc és az aranycsapat is önként vállalta a „kubikos” munkát.

A Stadiont először 70 ezresre akarták megépí­teni, majd a későbbiekben 100 ezresre módosí­tottak, majd a többszöri újratervezés után 80 ezerben állapodtak meg. A tervezés és az épí­tés során is voltak hiányosságok, 1953-ban a „nép ellensége” a Szabad Európa Rádió hí­rül is adta, miszerint megrepedtek a gerendák és emiatt nem tudják időben átadni a stadiont. Hullottak is a miniszteri fejek és az aranycsapat „mecénásának” Farkas Mihály honvédelmi miniszternek kellett katonákat rendelni ki az épí­tkezésre ahhoz, hogy a Népstadion határidőben elkészüljön.

Az ünnepélyes átadásra 1953. augusztus 20-án került sor. A nagy kommunista pompával megrendezett nyitányra eljött a NOB elnöke is, aki nem ülhetett a dí­sztribünre, mert Rákosi Mátyás nem volt hajlandó egy kapitalista, imperialista, a kommunizmus előcsarnokában toporgó ország lakosa mellett ülni. A pompázatos gála (12 ezer tornász, 2100 sportoló és a több ezer vörös zászló és vörös csillag) után még galambokat is eregettek, majd jött a várva várt „baráti és elvtársi” focimeccs, a Honvéd és Szpartak Moszkva csapatai között (3:2-re Puskásék nyertek).

II. 1953 – a nagy győzelmek éve

Mielőtt rátérnénk a Ferencváros első Népstadionbeli mérkőzésére néhány mondatot szentelni kell 1953-ra, mely a magyar labdarúgás egyik legfényesebb éve. A Rákosi diktatúra egyik és talán egyetlen „érdeme”, hogy jól ki tudta használni a kor zseniális játékosainak tudását. Ezt annak ellenére mondhatjuk, hogy mindezt a „meggyőzés” eszközével érték el. Kellett még hozzá egy fanatikus focirajongó is az előbb már emlí­tett Farkas Mihály, aki honvédelmi miniszterként tagja volt teljhatalmú „trojkának” (Rákosi-Gerő-Farkas), akik úgy döntöttek emberi sorsokról és életekről mint a középkorban a királyok. A politika mellett imádta a focit, a „legendák” szerint Puskás Öcsinek bejárása volt hozzá és amit Sebes Gusztávék elképzeltek, azt végre is hajtatta. Meg is lett az eredménye, 1953-ra már legendákat zengett az egész világ a magyar fociról.

Külföldi meghí­vások özönét kellett lemondani mind a magyar válogatottnak, mind a klubcsapatoknak. 1953 májusában az Aranycsapat megtörte az olasz átkot. Rómában, az Olimpia stadionban, 80 ezer néző előtt Hidegkuti és Puskás két góljával 3:0-ra vertük Olaszországot. Majd júliusban a svédek oktattuk Stockholmban (4:2), majd Prágában csehek kaptak egy ötöst (5:1), majd 1953. november 25-én, a Wembley Stadionban, 105 ezer néző előtt vertük 6:3-ra Angliát. Az „évszázad mérkőzése” után az egész világ Puskásék lábai előtt hevert.

Ami az Aranycsapatnak a ragyogást hozta el, a fő mecénásnak a bukását jelentette. Farkas Mihály az egyik pillanatról a másikra került partvonalra, a korra jellemző önkritika gyakorlás után elvesztette a miniszteri tárcáját, sőt a Politikai Bizottságból is kizárták.

III. Az első bajnoki mérkőzés hatvanezer néző előtt

10 nappal az ünnepélyes megnyitó után már bajnoki mérkőzéseket rendeztek a Népstadionban. Mivel a megnyitón a Honvéd játszhatott (ez akkor nem is volt kérdéses), í­gy az 1953-ra egy kicsit „megpuhult” rendszer négy másik csapatnak adta meg a lehetőséget: Kinizsi, Vörös Lobogó, Dózsa és Csepel. Természetesen a csapatok kiválasztásának is voltak üzenetei.

Gulyás hatástalaní­t egy óriási „MTK”-helyzetet (Gulyás Géza gyűjteményéből)

Az ÁVH szorí­tásából kiszabadult MTK a még „hangzatosabb” Vörös Lobogóra változtatta a nevét. 1950-ben Textilesek voltak, majd Bástya néven próbáltak kikerülni az ÁVH látóköréből.

A Ferencváros körül is enyhülni látszott a diktatúra haragja. Minden Fradista tudja, hogy 1950-től ÉDOSZ, majd 1951-től Budapesti Kinizsiként játszhattunk, de az első években még a „megtűrt szereplőként” indulhattunk a bajnokságban. 1953-ra annyit változott a helyzet, hogy már kaptunk engedélyt új játékosok igazolására. Ebben az évben olyan játékosok debütáltak mint Orosz, Mátrai és Fenyvesi, akik évek múlva oszlopos tagjai lesznek a hatvanas évek Ferencvárosi aranycsapatának. 1953-ban még Kinizsi voltunk, de csak a nevünket és szí­nünket tudták megváltoztatni, de az „illegalitásba” vonuló zöld-fehér szí­nekért, a három E-s cí­merért továbbra is rajongtak a szurkolók.

1953. augusztus 30-án a Vörös Lobogó elleni első Népstadionbeli mérkőzésünkre 60 ezren látogattak ki és bár kikaptunk 2:0-ra, de a szomorúságba azért öröm is vegyült. Egyrészt elkészült a Stadion, mely nagyon „szocreálra” sikeredett, de mégis csak egy ország, egy nép stadionja volt, másrészt győzelmével a Vörös Lobogó közelebb került a csodához, a bajnokság megnyeréséhez a Honvéddal szemben (végül meg is nyerték a bajnokságot). A mérkőzésről szóló tudósí­tás olvasható, í­gy arra nem térünk ki részletesen, hiszen augusztus 30-án nem magára a mérkőzésre emlékezünk, hanem arra, hogy ezen a napon játszottunk először a Népstadionban.

IV. Az emlékek üzenete

Ennek már 60 éve. Azóta már balesetveszély miatt szektorokat zártak le, a Népstadionból Puskás Ferenc Stadion lett és ha a jelen tervei megvalósulnak, néhány év múlva már egy olyan új Stadion fog megszületni, mely megpróbálja a régivel ötvözni az újat. És bármennyire is kapcsolódik a Rákosi rendszerhez, és bármennyire is ormótlan (de jó akusztikájú) és szocreál stí­lusú is volt, évtizedeken át büszkék voltunk rá. Főleg mi Fradisták, hiszen a dicsőséges hatvanas évek legfontosabb és legnagyobb sikereit itt értük el. Itt nyertünk bajnoki cí­meket és magyar kupákat, itt jutottunk a VVK döntőbe 1965-ben, és „vesztettük” el a VVK döntőt 1968-ban. De itt nyertünk a Róma, az Athletic Bilbao, a Manchester United és a Liverpool ellen. Itt kergette őrületbe az ellenfél védőit Varga Zoli és Albert Flóri, itt lőtte szinte becsukott szemmel a büntetőit Novák Dezső. A Stadion kispadját itt koptatta Mészáros József és Lakat Károly. És a Stadion betondzsungelében itt szurkolt a fél ország. Voltak meccsek amikor 80 ezer torokból zengett a Hajrá Fradi.

Néha furcsa dolog az emlékezés. Olyan mint egy faház padlózata, ahol néhány deszka lassan elkorhad, de ettől még bátran rálépünk. Aztán az egyik váratlanul lesüllyed, eltűnik s ha nem figyelünk, magával ránt a mélybe. És ahogy múlnak az évek, úgy tátong egyre több szakadék az emlékezeted padlózatán. Ezért kell egyre óvatosabban lépkedni, hogy a szaporodó örvények ne rántsanak végleg a mélybe és ne tűnjenek el azok az emlékek, amit még őrzünk.

Mert sokan, sok kincset őriznek még a Népstadion-Puskás Ferenc Stadion 60 évéből. Ne feledjük el őket.

Hozzánk tartozik, a mienk.