1968.VI.22. Vasas – Ferencváros 0:1

Feltámadt a Ferencváros az utolsó mérkőzésre

Ha meghalljuk azt, hogy tavaszi nagy menetelés, akkor sokan egyből rávágjuk: 1992. Ha azt halljuk, hogy őszi menetelés akkor lehet, hogy összeráncoljuk a szemöldökünket és egy speciális kí­nai vonulásra gondoltunk (amit valójában hosszú menetelésnek hí­vnak és közel 300 maratoni távot tett meg Mao serege), pedig 1968 őszén a Lakat Károly által dirigált Ferencváros hajtotta végre azt a „hőstettet”, hogy az őszi szezon 15 mérkőzéséből 13-t megnyert és csupán két döntetlen „csúfit” bele a nagyszerű sorozatba. Közben még lejátszottunk egy oda-visszavágós VVK döntőt is a Leeds United-tel is, plusz az olimpia miatt, októberben részt vettünk egy francia „kiránduláson” is, ahol négy hazai csapatnak tartottunk bemutatót a labdarúgás szépségéből (4 mérkőzés, 4 győzelem, 12:4 gólarány). Most persze a Fradi történelmét jól ismerők csak csettintenek egyet azzal, hogy – persze, 1968, akkor volt csapat, volt edző, volt aranylabdás és voltak világválogatottak. Az ennél is jobbak értesültek meg csak legyintenek 1968 őszére, hiszen ott két döntetlen csúszott be, miközben 1967 tavaszán csak egyetlen egy, 40:9-s gólaránnyal. 1968 ősze ebben is „gyengébbet” produkált a maga 36:9-s különbségével. Természetesen én sem gondolom komolyan az összehasonlí­tást, főleg a „gyengébb” jelző hat egy kicsit (vagy inkább nagyon) karcosan, de egyre dologra minden bizonnyal rámutat: jó dolog volt azokban az években Ferencvárosi szurkolónak lenni.

Ezért is vagyunk mindig könnyű helyzetben, amikor ezekről az évekről kell í­rnunk. De hát nem tehetünk mást, jelenleg, és a múlt jelentős részében is, a nyári időszak a pihenésé és a felkészülésé volt, kivéve a hatvanas éveket, amikor a kommunista rezsim a nyugattól való teljes elhatárolódás miatt, nem őszi/tavaszi, hanem tavaszi/őszi (naptári éves) lebonyolí­tásra állt át (újra). De most térjünk vissza az eredeti témához és hagyjuk el a kalandozások korát, és evezzünk 1968. június 23-hoz, az 1968-s bajnoki szezon utolsó tavaszi fordulójához, mely egy igazi rangadóval zárult és mely nagymértékben meghatározta az egész bajnokság kimenetelét.

A rangadóra felemás érzésekkel készültünk. A sajtó, de még a közvélemény is a Vasast tartotta esélyesebbnek, hiszen a Fradira nem csak a bajnoki meccsek, de a VVK küzdelmek is komoly terhet raktak. A Vasas elleni záróforduló előtt kiestünk a magyar kupából, bajnokin meg döntetlent játszottunk az Egyetértés és a Győr ellen. De ha ezeket a nem éppen sikeres meccseket emlí­tjük, akkor nem mehetünk el szó nélkül a májusi VVK siker mellett sem, amikor is az olasz Bologna ellenében, 1965 után újra bejutottunk a VVK döntőjébe. A sorozatos terhelés miatt egy kicsit fáradtnak is tűnt a csapat, de a Vasas elleni rangadó előtt mindenki tisztában volt azzal, hogy ha kikapunk, elég távolra kerül a bajnoki cí­mvédés.

Azt meg senki sem akarta. Lehet itt fáradtságról beszélni, de az 1968-s Ferencvárost olyan játékosok alkották és olyan edző ült a kispadon, akiknek már a jelenléte is tiszteletet parancsolt. Apám mondta mindig, hogy ha Varga Zoliék begipszelt lábakkal játszanának, akkor is lenne győzelmi esélyük bárki ellen. Ez persze túlzás egy kicsit, de akik látták annak idején a Géczi – Novák, Páncsics, Havasi – Juhász, Szűcs – Szőke (Karába), Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona) csapatot az örökre elkötelezte magát minden idők egyik legjobb Fradija mellett.

„Megyesi várakozáson felülit nyújtott első NB I-es mérkőzésén, jól fogta Puskást és Molnárt.”

A Vasas elleni rangadón az előbbi alapcsapatból sérülés miatt hiányzott Havasi és mivel Horváth sem tudta a vállalni a játékot, í­gy Lakat doktor egy fiatal játékost állí­tott csatasorba, akinek ráadásul nem éppen „hálás” feladat jutott: a Vasas egyik legjobbjának Puskás Lajosnak az őrzése. De ki is volt ez a fiatal balhátvéd, aki rövid időn belül kihagyhatatlanná vált a Fradiból és aki 1978-ig bezárólag 366 alkalommal lépett a pályára zöld-fehérben? Nem csigázom tovább, meg aztán ez sem nehéz feladvány egy a Fradi szurkolónak. Természetesen Megyesi István volt az fiatal játékos, akit Lakat doktor elővarázsolt. Azt nem mondom, hogy a semmiből, hiszen a fiatal hátvéd akkor már a Fradival készült.

Nagyon sokan mondták már, hogy fiatalon minden álmuk az volt, hogy a Fradiban játszanak. Aki ismeri Megyesi István kezdeti pályafutását, az tudja, hogy nála ez nem csak üres szólam volt. Tizenöt évesen még balszélsőt játszott az NB III-as békéscsabai VTSK-ban, olyan társakkal, mint a később újpesti Tóth András és Nagy László továbbá a Vasasba kerülő Müller Sándor. Innen került 18 évesen a Fradihoz. Rögtön az első csapat edzéseit látogatta, aztán fél éves katonaság következett. Innen szerette volna leigazolni a Honvéd. Megyesi azonban nem í­rta alá az átigazolási lapot. 1967-től a Fradi-pályán élt Juhász Pistával és Horváth Apival együtt. Szó szerint lehet venni, hiszen évekig a klubház padlásszobájában, a „Villa Negrában” lakott. Innen vezényelte Lakat doktor a kezdőbe, 1968. június 23-án.

A találkozó előtt sokan féltették a fiatal hátvédet, aki az öltözőben kijelentette az őt bátorí­tani akaró idősebb játéktársaknak, hogy nem izgul különösképpen, csupán az zavarja, hogy még nem játszott Puskás ellen. Az ellen kellett bizonyí­tania, aki korának egyik legjobb támadó középpályása volt (idővel a Vasas legendás játékosává is vált, aki 294 mérkőzésen 151 gólt szerzett). Mellette még a folyamatos helycserék miatt Müller és Ihász is „riogatta” a fiatal hátvédet, de Megyesi István bemutatkozás remekül sikerült: „Megyesi várakozás felülit nyújtott első NB I-es mérkőzésén; jól fogta Puskást.” (Népsport). Olyannyira, hogy Illovszky mester le is cserélte Puskást és Molnárt küldte a pályára, de neki sem sikerült túljátszania Megyesit.

Természetesen nem csak a fiatal hátvéd, de az egész csapat remekül játszott ezen a fontos rangadón. A védelem határozottan rombolt, a sérüléséből felépülő Szűcs óriási területen játszott, a pálya minden szegletében feltűnt, szerelt, indí­tott ha kellett. Elől meg Varga Zoli kergette őrületbe a Vasas védőit: kiszámí­thatatlanul cselezett, látványos technikai bravúrokkal szórakoztatta a közönség zöld-fehér részét és kapura is veszélyes volt. A gólt még sem ő, hanem Mészöly szerezte, igaz a „szőke szikla” nem a saját kapuját szerette volna bevenni, de Rákosi távoli lövésébe rosszul tette bele a lábát, í­gy az védhetetlenül vágódott Bolemányi hálójába.

Ezzel az öngóllal nyertünk 1:0-ra, mellyel két pontra megközelí­tettük az élén maradó Vasast. Persze ha Illovszky mester taní­tványai tudták volna előre, hogy milyen Fradi ősz jön (decemberben is vertük a Vasast 2:1-re), talán már a rövidke nyári szünetben lemondtak volna a bajnoki cí­m reményéről. Mely 1967 után újra a Fradié lett, immáron 21. alkalommal.

A folytatás meg már egy másik, és nem éppen sikeres történet. A hatvanas évek végén kezdett „kiöregedni” az aranylábúak generációja, Varga Zoli az 1968-s olimpián „elfelejtett” hazajönni, majd a Császár szenvedett súlyos sérülést, miközben két bajnoki cí­m, és egy VVK döntő után mennie kellett Lakat doktornak is.

1968 a csodák utolsó éve volt. Egyik ámulatból estünk a másikba és az akkori zöld-fehér hí­vők egy pillanatig sem gondolták azt, hogy ennek a varázslatos időszak hamarosan véget ér. De 1968. június 22-én még csak az számí­tott, hogy legyőztük a Vasast, és hogy Megyesi István személyében egy fiatal és nagyon tehetséges balhátvéd bemutatkozhatott.

Akkor, abban a pillanatban ennyi bőven elég is volt a teljes boldogsághoz.

– lalolib –