1985.VIII.10. Rába ETO – Ferencváros 4-5

Hirtelen nem is tudom, vajon mivel is kezdjem a mai muzeális bajnoki beharangozót. Egyből a „lecsóba csaphatnék”, hiszen kilenc gól történetével már be is telne a kockás füzet, de ahogy a jó magyaros lecsó is azért finom, mert olyan sok jóságot bele lehet rakni, hogy a végén már csak a nevében emlékeztet az eredeti receptre. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy sok férfitársam a lecsó helyett inkább a velős pacalt választja, de hát nem tehetek arról, hogy a népi mondás abba nem nagyon szokott belecsapkodni (legfeljebb a koleszterin). Mert az tény, hogy a nyolcvanas években úgy záporoztak a jobbnál jobb Fradi-Győr, vagyis Fradi-Verebes összecsapások, hogy azok közül számtalan került a labdarúgásunk aranykönyvébe. Gondoljunk csak az 1982-s 3:4-re, vagy az 1983-s 3:3-ra melyek a bajnoki cí­mekről is döntöttek, de a 1984/85-s bajnokság két „ötöse” (1:5, 5:2) sem volt „piskóta”. Főleg az utóbbi, hiszen ott dőlt el, hogy Sárosi Laci bácsinak végül is sikerül benntartania a Fradit az első osztályban.

Hogy végül is mégsem ezek közül választottam az talán csak a véletlennek köszönhető.

Vagyis az igazat megvallva az egyre gyatrább memóriámnak, hiszen az előbb felsorolt mérkőzésekről vannak „felvillanásaim” (főleg a Nyilasi gólok), de az 1985. augusztus 10-i, a bajnoki szezon első fordulójában, Győrött megrendezett gólparádé egyetlen mozzanata sem maradt meg. Pedig mindent elkövettem, hogy betörjek az emlékeim lezárt szobájába, hátha valamit ki tudok túrni a szekrények aljából, de a kulcs már régen elveszett, szerencsére szerkesztőségünk „kincsesbányájában” fellelhető az 5:4-re megnyert mérkőzés dokumentációja, í­gy azok segí­tségével mégis csak fel tudok tálalni egy magyaros lecsót, sok-sok érdekességgel (legalábbis remélem, hogy nem kozmálom oda).

Aránylag békésen indult 1985, bár ha a szovjet keményvonalasok előre látják a jövőt, akkor Gorbacsovot biztosan nem engedik a főtitkári székbe ülni. A késő nyár szenzációja volt, hogy megtalálták a Titanic roncsait a tenger mélyén, mi magyarok meg lelkesen tapsoltunk a Taróczy-Günthardt páros a wimbledoni győzelmének, miközben a legendás Tesla lemezlejátszón ábrándozva hallgattuk Bródy János Ne szólj szám albumát, rajta minden idők egyik legszebb és leghatásosabb dalával, a Ha én rózsa volnék-kal.

De most térjük vissza a zöld gyep világába, pontosan 1985. augusztus 10-hez, utazzunk le Győrbe, de lehetőleg időben, mert máskülönben nem jutunk be a stadionba. Nem azért mert olyan komoly biztonsági ellenőrzésen kellene keresztül vergődni, mint manapság, hanem azért, mert akkoriban Győr a magyar labdarúgás egyik fellegvára volt. A háttérben a kommunista gyáros Horváth Ede a Rába gyárával, a kispadon meg Verebes Józseffel, a „Mágussal”, bár az igazsághoz tartozik, hogy a klub legsikeresebb időszakának utolsó szezonja volt az 1985/86-s bajnokság.

Közel harmincezer szurkoló, két nagyszerű csapat, remek idő és két felkészült tréner a kispadon. Verebesről már szóltunk, akit előszeretettel neveztek Mágusnak, de nekünk Fradistáknak is volt egy mágusunk a kispadon, igaz ő nem varázsolt, csak pipázott, játékosként meg a szurkolók szerint „túl puha volt”, de örökké hű maradt és nekünk Fradistáknak az egyik legnagyobb legendánkká vált az élete során. Azt talán kevesen tudják, hogy Dalnoki Jenő és Verebes József a kispadon „ellenfelek” voltak, de játékosként két bajnoki mérkőzésen egyszerre viselték a Fradi zöld-fehér mezét. Sőt, az 1961. február 26-án, at SBTC ellen 4:1-re megnyert találkozón a harmadik gólunkat az akkor 20 éves Verebes szerezte, akinek az volt az első tétmérkőzése a Ferencvárosban. Dalnoki Jenő akkor már „öreg”, rutinos játékosnak számí­tott (1950-ben játszott először), í­gy elképzelhető, hogy a fiatal csatárt jól „megbúbolta” a gólja után, talán a fülébe is súgta, hogy „jó van fiú, csak í­gy tovább”. A tovább sajna elmaradt, mert folyamatos sérülések gátolták a fiatal ferencvárosi fiút.

Ami játékosként nem sikerült Verebes Józsefnek, az edzőként már többszörösen. 1981-től ült a Győri Rába ETO kispadján, a csapattal csak dobogós helyezést ért el (köztük volt két bajnoki cí­m is). A kezdeti „varázslat” 1985-re már kopni látszott, ennek ellenére a bajnoki nyitányon megrendezésre kerülő Fradi elleni rangadónak még a győriek voltak az esélyesei.

Bánki József

A találkozó előtt a pipás mester „morgolódott” is a sorsolás miatt, miszerint az első négy fordulóban háromszor játszunk vidéken, de ami végleg kihozta a sodrából a trénert, az egy banális hiba volt. Történt, hogy a friss nyári szerzeményünk, Strausz László igazolásába „elfelejtették” bepecsételni, hogy a csatár már a Fradi játékosa, í­gy nem léphetett a pályára. Helyette a mester Bánki Józsefnek adott bizalmat, aki egy rövid kitérő után 1982-től játszott ismét a Fradiban, de igazán nem tartozott Dalnoki Jenő alapemberei közé. Legalábbis a Győr elleni mérkőzésig, mert utána már a legtöbb bajnokin pályára lépett, de igazi „focikirály” a következő években lett az Üllői úton Bánki Dodó.

Rossz sorsolás, igazolás baki – nem a legjobb előjelekkel kezdődött a rangadó. Strausz nem léphetett pályára, de volt egy nagy visszatérőnk, Ebedli Zoltán személyében. Tudom, hogy eleve balgaság őt „visszatérőnek” nevezni, hiszen egy olyan játékosról van szó, aki egy évtizeden át egyet jelentett a Ferencvárossal. Mert ha azt halljuk, hogy „Ebédlő” vagy „Ebi”, akkor mi Fradisták nem a konyhára és nem is a békák egyedfejlődésére gondolunk, hanem egy örökké bohém, szertelen játékosra, aki úgy irányí­totta a csapatot, mint Leonard Bernstein a Londoni Filharmonikusokat, és aki olyan pontos, tért ölelő átadásokkal indí­totta a csatárokat, hogy arról csak a legendák szintjén lehet beszélni. De 1984-ben, Vincze Géza érkeztével el kellett hagynia a Fradit, majd a második „apjaként” tisztelt Dalnoki Jenő hí­vására 1985 nyarán visszatért oda, ahová mindig is tartozott.

Bár már 500 Fradi mérkőzés volt a lábában mégis tartott egy kicsit attól, hogy vajon a közönség megbocsájtja-e neki azt a gólörömöt, amit lila-fehér mezben mutatott be a Fradinak lőtt gólja után 1984. október 27-én. A szurkolók igazán soha nem felejtenek, í­gy Ebédlő is fölöslegesen izgult, hiszen tudtuk, hogy az akkori öröm nem a Fradi ellen, hanem Vincze Gézának szólt. Ráadásul a kételkedőknek nem is hagyott túl sok időt, hiszen a találkozó hatodik percében, egy Bánkitól kapott labdát a tőle megszokott könnyedséggel helyezett a győri kapuba, ezzel megszerezve a korai vezetést.

A gyors gól válasz is volt azoknak akik féltették a csapatot a győriek fergeteges kezdésétől amiről nagyon is hí­res volt a Verebes-legénység. Mindig „gondolkodás” nélkül estek neki az ellenfélnek, épp úgy, ahogy a Fradi tette mindig az Üllői úton. Ebedli vezető gólja után közel fél óráig dúlt az „adok-kapok”, mindkét csapat a támadásra helyezte a hangsúlyt, a kapuk felváltva kerültek veszélybe. A hazaiak minél gyorsabban szerettek volna egyenlí­teni, de a Rab-Takács-Jancsika trió remekül szűrt, hátul Pintér elegánsan „söprögetett”, elől meg Zsinka úgy száguldozott a jobb oldalon, mint egy vadra hajtó jaguár.

Zsinka és Pintér …

Az első félidő végén eldőlni látszott a mérkőzés. Kvaszta a felezővonalnál támadta le a győrieket, megszerezte a labdát, begyorsí­totta a rakétáit és mire feleszméltek a hazai védők már Mészáros mellett is elhúzta a labdát, majd nem cifrázva tovább a dolgot, úgy harmincról az üresen tátongó kapuba gurí­tott. A csapat még ünnepelt és készült a pihenőre, amikor két percre rá jogos büntetőből szépí­tett a Verebes legénység.

Az első negyvenöt perc is remek küzdelmet hozott, de a második már duplán kiérdemelte az ötcsillagos minősí­tést. Hat gól, az egyik szebb, mint a másik, nagyszerű támadások, lüktető iram, parádés egyéni teljesí­tményeket. Előbb Bánki lőtt húszról parádés, jobb külsős gólt, majd Hannich 25-ről bombázott Zsiborás kapujába. Pintér „öngóllal” egyenlí­tett, de néhány perc múlva Zsinka hagyta faképnél az egész győri védelmet, mely után újra nálunk volt az előny. A hajrában Rab „utánozta le” Pintért, újabb öngól és 4:4! Ezzel még nem volt vége a gólparádénak. Ezekben a percekben úgy estek a gólok, mint az Indul a bakterházban a Banya kukoricagombócai.

A végső „csapást” a mezőny legjobbja Zsinka vitte be, amikor is a 85. percben a lesre játszó védők mellett kiugrott és az elébe Zrinyi Miklósként kirontó Mészáros fölött egy hanyag, de elegáns mozdulattal a hálóba í­velte a Fradi ötödik gólját. A középkezdés után még Hannich lőtt egy zúgó kapufát, de maradt az 5:4 egy olyan parádés mérkőzésen mely méltó folytatása volt a nyolcvanas évek Fradi-Győr összecsapásainak.

A „záróra” előtt még néhány érdekességet meg kell emlí­teni, hiszen a két csapat története nem csak az edzőkön keresztül kapcsolódik össze. Pintér „Pinyő” Attila 1985-ben, 19 évesen (!) volt a Fradi középhátvédje – majd egy kalandos út után 1993/94-ben 13 mérkőzésen játszott a Győri ETO-ban, jelenben meg ő ül a csapat kispadján. Rubold Péter, a Fradi saját nevelésű játékosaként 1978-ban mutatkozott be az első osztályban, majd Verebes mester hí­vó szavára, 1985 nyarán Győrbe igazolt, és ezen az 5:4-s mérkőzésen játszott először bajnokit a Győr zöld-fehér mezében.

Az egyesületi szí­nek mellett sok egyéb kapcsolódási pont is van a Ferencváros és a Győri (Rába) ETO csapatai között. De épp ez bizonyí­tja, hogy két csapat 94 éves múltja mennyi nagyszerű emléket, edzőt, játékost adott a magyar labdarúgásnak.

Az egyik ilyen maradandó emlékű mérkőzést 1985. augusztus 10-én játszottuk és nyertünk egy gigászi csatában 5:4-re.

Jó volt emlékezni rá.

– lalolib –

Képes Sport, 1985. augusztus