30 vagy 60?

Az elmúlt napok az emlékezés jegyében teltek. A váratlanul ránk szakadt tragédia árnyékában egyre fontosabbak lettek azok a pillanatok, mérkőzések, gólok és sikerek melyek Albert Flóriánhoz és pályafutása legjobb időszakához a hatvanas évekhez kötődtek. Nem kellett kötelezően megszépí­teni a múltat, azok az évek tárt tarokkal várták az emlékezőket, hiszen sokaknak nemcsak a megsárgult újságok jelentették a múlt felidézését, hanem saját átélt emlékeikkel is tudták a szomorúságot háttérbe szorí­tani. Az elmúlt napokban azt vettem észre, hogy a Császárra való emlékezések közepette a baráti társaságokban többször felvetődött egy kérdés, ami inkább már állí­tásként hangzott el, miszerint minden idők legjobb Ferencvárosát a hatvanas évek sikereiben kell keresnünk. De tényleg í­gy van? Egyáltalán lehetséges a több mint száz éves dicső múltunkból ilyen megállapí­tást tenni és vajon milyen alapon hasonlí­tunk össze bajnoki cí­meket, kupagyőzelmeket és játékosokat?

Természetesen a számok és a statisztikák sokat tudnak mesélni. Az emlékek meg saját érzéseinket vetí­tik elénk és hajlamosak arra, hogy csak ezek lássuk meg. De térjünk vissza az alapkérdéshez, mely onnan jött elő, hogy a vasárnapi meccs előtt, amikor a Császárról beszélgettünk, sokunknak egyből gyerekkorunk „aranycsapata” ugrott be és úgy soroltuk az összeállí­tást, mint annak idején az iskolapadban az egyszeregyet: Géczi – Novák, Páncsics, Mátrai – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Ezt mindannyian „kánonban” szavaltuk, de vajon milyen szemekkel meredtünk volna egymásra, ha az előbbiek helyett az alábbi csapat lépne pályára: Háda – Tátrai, Korányi – Magda, Polgár, Lázár – Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

A két csapatot harminc év választja el egymástól, de nagyon sok közös is összeköti őket. Elsősorban természetesen a zöld-fehér szí­n, de amire igazán büszkék lehetünk, azok az eredmények. A 30-as és a 60-as évek Fradija világszóló eredményeket és sikereket ért el. 1937-ben Közép-európai kupát nyertünk (előtte 1928-ban lettünk először elsők), 1965-ben meg VVK-t. A harmincas években is végig utaztuk a világot, ahogy a hatvanas években is folyamatosan nemzetközi tornákra kaptunk meghí­vásokat. 1931/32-höz fűződik a 100 %-os bajnokság (22 mérkőzésből), de nem sokban maradt el tőle az 1967-es diadal sem, melyre nagyon sokan mint a legnagyszerűbb bajnoki cí­mre emlékeznek.

Az eredményeken túl, vajon hogyan lehetne összehasonlí­tani Sárosi doktort Albert Flóriánnal, Géczit Hádával, Lázárt Szűccsel, vagy éppen Toldit Varga Zolival? Mindannyian „művészek” voltak, de tény, hogy közülük mégis csak Albert Flórit érte a legnagyobb kitüntetés 1967-ben az Aranylabdával, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a cí­met 1956-től osztották ki. És bár a mai szemmel a VVK diadal számí­t a legnagyobb sikernek, ne feledjük, hogy az 30-as években elnyert KK győzelem is majdnem olyan értékes, hiszen azokban az években ezeken a tornákon Európa legjobb csapatai (Közép-Európa + Olaszország) vettek részt. Ettől függetlenül a 60-as évek felé billenti a mérleget az, hogy az 1965-ös VVK diadal mellett, 1967/68-ban VVK döntőt, 1962/63-ban meg VVK elődöntőt játszottunk. Sajnos a BEK-ben (mostani BL) nem sikerült maradandót alkotni, igaz ebben közrejátszott, hogy a 60-as években a szocialista országok tavasz/ősz rendszerben rendezték a bajnokságokat (ezzel is külön akartak válnia a „kapitalista” országoktól). Ehhez jött még 1968, amikor is a csehszlovák események miatt nem indulhattunk a BEK-ben, mely azért is volt fájó, mert az általános vélemény szerint akkor lett volna a legnagyobb esélyünk egy jó szereplésre.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

Az eredmények és a játékosok mellett természetesen az edzők is „összemérhetik az erejüket”, de ahogy az előbbieknél, í­gy a csapat mestereknél is szinte lehetetlen különbségeket tenni. A 30-as évek legendás Fradi edzője, Blum Zoltán, aki 7 éven át ült a kispadon, összesen 339 alkalommal, közte két bajnoki cí­mmel, de érdekes, hogy a nagyon sikeres 1937/38-as szezonban, amikor bajnokságot és KK-t is nyertük a kissé ismeretlen Rauchmaul Emil dirigálta a Fradit. Legendás edzők természetesen a 60-as években is ültek a kispadon. Mészáros József mindent megnyert amit csak lehetett (bajnoki cí­m, VVK), de Lakat Károly is maradandót alkotott, aki nem csak a Fradival nyert bajnokságot, és döntőt játszott a VVK-ban, hanem két olimpián is (1964, 1968) aranyérmet szerzett.

Néhány mondat erejéig még vissza kell kanyarodni a játékosokhoz, azokon belül is a góllövőkhöz, akiket mindig is a legnagyobb figyelem és megbecsülés övez. Ha megnézzük az örökös rangsort, azt Sárosi „Gyurka” vezeti, de a „TOP 10-ben” ott található a harmincas éves világhí­rű „T betűs” csatársorából Takács, Toldi, Turay és a „végén T”, Kohut. Az élmezőnyben nem maradhatott ki Albert Flórián, a Császár sem, aki a hatvanas éves kapuit zúzta szét, 540 dí­jmérkőzésen szerzett 391 góljával. De Flóri mellett a Szőke-Branikovics-Fenyvesi trió is szépen „termelte” a gólokat, í­gy ebben az összehasonlí­tásban is nyugodt szí­vvel hirdethetünk döntetlent.

Ezek ismeretében össze lehet hasonlí­tani ezeket a dicsőséges éveket? 30 vagy 60? Már a kérdés is nehezen értelmezhető. Párhuzamot vonni azt lehet, de azzal azt éretjük el, hogy felelevení­tsük a Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves dicsőséges történetének két aranykorszakát. Utólag belegondolva a végső célom tulajdonképpen csak ennyi volt. Mert vannak évek, vannak bajnokságok és vannak legendás játékosok akikre napról napra emlékezünk, de vannak olyanok is, akikre ha nem figyelünk kellőképpen, kikerülnek a látókörünkből.

Azt meg nem szabad hagyni, mert a sikerek kortalanná válnak, ha azok örökre belénk ivódnak és ha nem merülnek a feledés homályába.

– lalolib –